Rendhagyó bejegyzés - Horgászat párom szemszögéből

Sziasztok! Viki vagyok, Bence párja, és én írom most nektek ezt a rendhagyó bejegyzést, amit akár szülinapi különkiadásnak is nevezhetnénk. 

Ugyan az a bizonyos szülinap március 30-án volt, ez a horgászat a szülinapi szerda előtti hétvégén esett meg. Bence szülinapi ajándékként kérte, hogy menjünk el együtt imádott patakjára, én pedig örömmel csatlakoztam hozzá. Azért azt tudni kell rólam, hogy nem vagyok horgász, sosem jutna eszembe magamtól a horgászat. De őszintén imádok Bencével horgászni. Pedig nem túl barátnőkímélően teszi. Nem épp az a típus, aki belógat két botot a vízbe, aztán ül az árnyékban. Életemben nem gyalogoltam annyit, mint vele egy patakparton... De minden pillanatát élvezem a közös pecáknak. Imádok természetben lenni (főleg Vele), a csörgedező patakot hallgatni, élvezni, hogy olyan helyekre sétálunk, ahol a természetet ember ritkán háborgatja. És imádok olyat csinálni a Szerelmemmel, amit ő ennyire imád. Imádom a lelkesedését, ahogy teljesen átszellemül, és gyermeki örömmel látja viszont a természetet minden alkalommal, nagyon szeretek osztozni a szenvedélyében. 

A mi természeti-szerelmi idillünk

10 óra körül indultunk el busszal, egy óra múlva már a patakparton voltunk. Először az útnál próbáltunk dobálni, inkább kisebb, mint nagyobb sikerrel. Én is megpróbálkoztam a dologgal, és ahogy az lenni szokott, a dobásaim 90%-a a fűben landolt. De tovább igyekeztem töretlen lelkesedéssel, Bencét nyüstölve, hogy vajon mit csinálok rosszul...:) A pergetés nem vált ott be, látszólag nem voltak éhesek a halak, ezért megpróbálkoztunk az úsztatással egy álló résznél. Ott egyszerűbb volt próbálkoznom, hiszen a nagy dobásra itt nem volt szükség, és próbálkozásomat (fél)siker koronázta. Sikerült kiemelnem a vízből egy kis bodorkát, aki megkönnyítette a halvisszaengedős horgászok dolgát, és magától visszaugrott a patakba. Ezután apukámmal való találkozás miatt nagyjából másfél órára megszakadt a peca, de aztán újra belevetettük magunkat. 

A nagy ho-ho-ho...

Bence kedvenc helye felé vettük az irányt, ahova azzal az eltökélt szándékkal mentünk, hogy én fogjak kárászt és keszeget. Jó sokat sétáltunk, majd megérkeztünk a környék legmélyebb pontjához (közel 2 m). Kedvesem belógatta a botot, itt tartottunk egy rövid ebéd- és ölelkezésszünetet. Amíg én az ebédemet fejeztem be, Bence már elkezdett úsztatni, és fogott egy szűk 10 deka körüli kárászt. Ezután megkaptam a (staféta)botot. Egyszer csak mozogni véltem látni az úszót, bevágtam, és meglepetésemre egy kárász lógott a csalin. Majd megismétlődött a folyamat, és egy karikakeszeget sikerült kiemelnem. Bence kérésére ide kell írnom, hogy az a bizonyos úszó, amit használtunk, a Mosoni Horgásztól kapott úszó volt. Még az amatőrnek is bevált. :) 

Az általam fogott kárász Bence által tartva - hiszen én csak a boton keresztül fogom meg a halat... :)

Szerelmem fő terve pedig a domolykó fogatása volt velem, hiszen az a kedvence. Nekiláttunk hát ennek is. Dobálgattunk a kis színes, tőlem kapott Salmo Hornettel, ám nagy érdeklődés nem igazán mutatkozott. Egyszer-kétszer éreztem, hogy valami megszaglássza a wobit, egyszer még tisztán látszott is a talán rajtam gúnyolódó domolykó, de nem győztem meg, hogy érdemes ráharapni a csalira. Ekkor merült fel bennünk a gondolat, hogy ilyen tiszta víznél, gyönyörű napos időben nem lehet holmi tarka-barka, neonszínű  műhallal megtéveszteni az okos domit, ezért átváltottunk Komáromi Ádám sötét színű faragványára. Ezzel már sikerült akasztani, de azon a helyen nem hittek már nekünk a domolykók. Elindultunk tovább, még egy helyen sikerült akasztani egyet, de őt sem sikerült kifogni. Egy harmadik helyen kellett próbálkoznom, mire végre éreztem a kapást, a határozott húzást, és a végén meglett a hőn áhított 22-23 centis domi.

Első pergetett domolykóm

Visszafelé sétálva Bence dobált, fogott még egy hasonló méretűt, és egy fél kiló körüli példányt is. 

Na jó, az igazi nagy ho-ho-ho...

Azért Ő sem bírta ki egy kis peca nélkül

Egy szebbecske is megvolt azért

A buszmegállóhoz indulva még egy csodás élményben volt részem. Láttunk elsuhanni egy gyönyörű, elképesztően élénk kék színű valamit, amint azt később Bencétől megtudtam, egy jégmadarat. A buszmegállóban már nem tudtam nem leülni a földre, hiszen a rövid ebédszüneten kívül végig gyalogoltunk. De jól eső fáradtság volt. Minden alkalommal az, mikor a természetben Szerelmemmel töltött nap után fáradok el valami olyanban, amit ő ennyire élvez. Lesz még sok ilyen, együtt pecálós nap. :) 

Megesett: 2016.03.27.              Írta: Kiss Viktória (horgászatos információt szolgáltatta: Schmidt Bence)

A domikirály bűvöletében – újratöltve.

Harmadszor látogattam el idén szeretett vizemre. Talán kezdhetne egyhangú lenni a színhely, de számomra több okból sem az – s remélem, kedves olvasóim sem érzik majd így! Mire a végére ért, egy csoda lett az a nap.

Kedves vizemet más oldalról közelítettem meg, mint eddig. Otthon egy kis sütnivalót ígértem, így egy doboz gilisztával, s néhány úsztatós szerkóval egészítettem ki könnyű oldaltáskám – a Mosoni Horgásztól kapott dugókkal felszerelve azokat. Pergetni egyáltalán nem is terveztem. A szokásosnál is nagyobb volt a víz, így mindenképp a bokrok mögötti visszaforgókat céloztam meg. Néhány bodrira, és pár kárászra számítottam. Az első bokor mögött mély vizet találtam, a helyiek által is sűrűn látogatott a hely. Nem is véletlenül. Már első dobásra kis kárász akadt a horogra.

Nem volt egyedül. Mikor rájöttem, hogy nem fenéken vannak, inkább vízközt, a kapások száma drasztikusan megnőtt. Kezdetben egészen aprók jöttek – karika, bodorka, kárász – majd mikor már kezdtek odaférni, 1-1 tenyeres karcsi is beköszönt már. Egy csodás sügér is elmarta egy ízben a lehulló gilisztát, így a teríték kezdett igencsak színes képet mutatni!

A kispatakos peca egyetlen hátránya, hogy egy gödörből gyorsan ki lehet fogni, ami ott lakik. Fél óra elteltével már néma csend volt, úszóm meg sem moccant sokáig. Váltásra adtam a fejem, tovább mentem. A jobb helyek ekkorra már foglaltak voltak, így jellegtelen kis visszaforgókban sétáltattam a csinos kis pedzőt. Meglepetésemre első helyen egy kis jász rántotta hirtelen víz alá azt, tovább tarkítva a palettát. Egy apró dévér is beköszönt. Így haladgattam tovább, majd minden bokor mögött lakott egy kárász, vagy bodorka. 1-1 tenyeres is volt köztük. Imádom a cserkelős úszós horgászatot! Majdnem olyan mozgékony, mint a pergetés.

A sütnivaló mennyiség lassan összegyűlt, s indultam visszafelé, ahol a legjobb helyet még útba szerettem volna ejteni.

Itt is ültek azonban. Mivel ezen a környéken nemigen volt úsztatható pálya, úgy gondolta, hogy a maradék kis időben mégiscsak megúsztatom a Barátnőmtől kapott kis Horneteket!
Mivel a víz nagyon koszos volt, a világosabbikat tettem fel, hadd rikítson. Népszerű helyen dobáltam  párat, de semmi. Dél múlt már, nem épp a legjobb kapásidőszak, nem is bíztam a dologban. Egy viszonylag sekély részhez érkeztem. Hátha kirajzottak már ide a kisebb domcsik! A mederben lassan kopogtattam a feneket a Hornettel, mikor…
Bummmmm. Zzzzz-zzzzz-zzzzzz… még észbe sem kaptam, a rávágással kapásból lehúzott vagy tíz métert valami. Csak tartottam a lüktető, bólogató pálcát, és hitetlenkedve meredtem a hatalmas burványokra. Bár sekély volt a víz, halam nagyon sokáig nem mutatta magát, és jó néhányszor nekiiramodott minden irányban. Egyértelműen csukára gondoltam, melyből bár keveset fogtam, volt köztük szűk kettes, az már tud így védekezni egy könnyű pálcán. Aztán felbukkant egy számomra, mondhatni kezdő pergető számára értelmezhetetlen méretű buksi fej. Nem azért értelmezhetetlen, mert mások ne fogtak volna már ennél jóval nagyobbakat is, hanem mert egyrészt azonnal láttam, hogy ez életem hala, plusz aznap tényleg alig dobtam néhányat, egy totálisan átlagos helyen. Nyúltam a szákért, de nem találtam. Basszus, az előző helyen hagytam! Remegő kézzel próbáltam a part menti lassú vízbe terelgetni tekintélyes méretű ellenfelemet. Nem volt egyszerű művelet, s a kiemelése sem, szájszéles akadás volt, így elég veszélyesnek is tűnt. Szerencsére sikerült elsőre biztos fogást találnom – alig értem át a tarkóját a feléig! -, és kiemeltem életem legnagyobb fejes domolykóját!

Megvaaaagy!

Gyorsan fotóztam, igyekeztem minél jobb állapotban visszahelyezni oda, ahová tartozik. Egy közös fotót azért muszáj volt készítenem. :)

46 cm!

Nagy az öröm, életem legnagyobb domija! :)

Végül persze visszaengedtem. Látszott rajta a fáradtság, de hamarosan újult erőre kapva elillant – s újra azzá vált, amely találkozásunk előtt volt számomra: a kis patak titokzatos domikirályává.

Vissza a jelenbe - nagy domik a patakból, avagy egy csúfos betli javítása

A télen gyakorlatilag szüneteltettem a pecát. Karácsonykor voltam párommal, meg januárban egyszer, mindkétszer patakon, 1-2 domit, pár bodorkát fogtam. Februárban két hete mentem el egyszer, s az eredmény egy csúfos betli lett, pedig vagy 10 rávágásom volt. Egy éve horgászom itt, azóta nem volt ilyen. El is keseredtem kicsit, de elhatároztam, hogy kiköszörülöm a csorbát, és fogok párat kedvenc halaim, a domik közül!

   Rá egy hétre jött össze ez az időpont. Azért terveztem pont akkorra, mert az időjárás szép időt jósolt, s munkámmal is addigra terveztem végezni. Azonban mindkettő bekevert. Aznapra már esőt mondtak, nem is keveset, és a melómmal sem végeztem. De nem érdekelt... aznap reggel meghajtottam a dolgot, befejeztem mindent, s épp akkora még odaértem a buszhoz, mikor az már el akart indulni.
   Leszálláskor meglepő dologgal szembesültem: szállingózott a hó. Na, jó napot választottam... elindultam hosszú utamon patakom felé. A hó lassan esőbe váltott, s szemerkélni kezdett. Még épp azzal a sebességgel, hogy hamarabb szárad meg a ruhán a csepp, mint hogy az elázna, nem is akadályozta nagyon a horgászatot. Egy piciny patakon kezdtem, ahol úgy nézett ki, folytatódik a múltkori pechszériám. Több, mint 20 rávágásig jutottam el, és egyetlen egy sem lett meg. Nem hittem a szememnek, kezemnek. Kis Salmo Hornet volt a nyerő, másra nem kaptak, s gondoltam, hátha túl nagy rajta a horog, vagy megkopott... kétszer cseréltem le rajta, egyre kisebbekre. De semmi. Aztán egy ottani mértékhez képest hatalmas, jó háromnegyed kilósnak tűnő jószág megakadt, ám belefutott a sűrű zsombékba, ott a horgot leakasztotta, ő meg távozott. Elegem lett. Irány a nagyobb patak.
Nem is csalódtam. Első beálló, a kapocsban világos Salmo Hornet, melyet kedves Páromtól kaptam karácsonyra. A legelső dobásra irdatlan erejű rávágás érkezett, s a halam vadul pumpált, nem akart feljönni először. Még a túloldali bokrosba is majdnem belement, alig tudtam visszatartani. Szépséges buksifej bukkant elő, majd gazdája a szákban landolt. Csodaszép példány volt, 37 centis, nem lehetett messze a kilótól, de tán még meg is ütötte azt!

Vele tört meg a jég... :)

 

   Végre, megtört a jég! Rettenetesen örültem, egyrészt a pechszéria végének, másrészt annak, hogy ilyen szép példányt sikerült elejtenem. Tovább mentem. A következő beállónál jó darabig nem jött semmi. Főleg a partszéleket dobtam, ahogy ilyenkor illik, de miután nem jött semmi, a meder közepén húztam el egyszer, szinte kopogtatva azt. Erre érkezett egy közepes domi, ami jobb napokon még a szép kategóriában van, de ma szinte picinek nézett ki az előző, és a soron következő szép példányok közül. 26-7 centi lehetett. Ő is elképesztő erőben volt. Szinte jobban védekeztek, mint nyáron!

Egyre jobban bíztam a napban és a csaliban. Ennek ellenére váltásra adtam a fejem. Nemrég említettem, hogy kaptam néhány csodaszép kis ajándék wobblert egy ügyes kezű wobbler faragótól, akit a peca.hu oldalról ismerhettek Bicska néven, illetve a Mosoni Horgász egyik cikkjéből!
Vettem ezen kívül gyönyörű két wobblert egy másik készítőtől, Komáromi Ádámtól is. Úgy gondoltam, most az egyikét próbálom meg, aztán legközelebb a másikét, így most az ajándékra esett a választás. Egy mélyenjáró darázzsal próbálkoztam elsőre, mert a halak azért még eléggé lent vannak. De nem érkezett semmi - persze ezek a tesztek jobbak tavasztól, mikor már sokat lehet fogni. Nemsoká egy beszakadt partrészhez érkeztem, mely a víz alá szakadt, s így ott sekély volt a víz. Ezzel s Hornettel nem volt horgászható, feltettem hát egy felszínit. Mivel ez nem éppen erre az időszakra tervezett csali, az ott lakó domi csak a sokadik dobásra vette észre - de észrevette. A fék felsírt, a rávágástól felkeveredett a sár a vízben, olyan heves volt. Ez is alig adta magát, akárcsak az első. Nem is volt sokkal kisebb, 34 centinek mértem, miután a szákba csusszant. Szinte ugráltam már az örömtől, mint egy kisgyerek. Őt inkább még fekve fotóztam, elég szájszéles, s emiatt veszélyes lett az akadás, de a wobival együtt akartam lekapni. :)

Az ajándék wobbler avatója. :)

   Ezt követően jó darabig kapás nélkül szántotta a vizet a felszíni wobi. Azért ebben a jéghideg vízben még több bizodalmam volt a mélyretörőkben, főleg, hogy kedves Páromtól kaptam őket. :)
Visszaakasztottam a jól bevált Hornetet. De azért elégedetten nyugtáztam, hogy tavasszal, nyáron, kicsit tán tisztább vízben milyen remek csali lesz ez... milyen nagy váltás ez nekem! Tavaly az első fél évet olcsó Goldstar Bugokkal horgásztam végig, most meg ajándékok-házi wobblerkészítők jóvoltából van mindenem, ami kell.
   A következő két beállónál nem történt semmi. Már épp azon gondolkodtam, hogy ha ezután nem is jönne domi, akkor is remek nap volt, remek halakkal... de nem így történt. Újra a meder közepén húzott wobira durrantott rá egy mesés domolykó, mellyel ismét legalább egy percet hadakoztam.
35 centi! De gyönyörű halakba nyúltam bele, szerencsés voltam, aznap ők ettek főleg.

   Ezen a szakaszon nem volt már érdeklődő. Az eső viszont nagyon eleredt. Egy másik szakaszra tértem volna át, de menedékbe kellett húzódnom, nagyon esett. Márpedig nem akartam még hazamenni, úgyhogy ki kellett találnom valamit. Volt esernyőm, de hát pergetni azzal sem lehet. Aztán hirtelen ötletem támadt. Kiszedtem a táskámból az ernyőt, és bedugtam a pulcsim és a kabátom közé a hátamon. Mivel hátizsákod hordok, az megadta a kellő stabilitást. Örömmel konstatáltam, hogy elkészült a szerkezet, mellyel a nagy esőben is járhatok-kelhetek, dobálhatok, és egyáltalán nem ázok el!  Hogy esetleg kicsit furán néztem ki benne? Kit érdekel... :)

Találmányom alatt megbújva :) Reméltem, megúszom szárazon...

   Ki is használtam alaposan. Haladtam tovább, de a kedvenc részemen nem tartózkodott éhes lakos. Hamarosan egy olyan szakaszhoz értem, mely alapvetően teljesen jellegtelen, nem szokott halat adni. Most azonban az egyik beállónál ismét felverte a sarat egy nagy rávágással a partszélen egy nagy domi. Egészen a fű mellett vezetett Hornetre. Hihetetlen vehemenciával küzdött ő is, alig akart feljönni. Természetesen verte a 30 centit. Innentől már nem méregettem őket, saccra 31-2 lehetett.

Újabb gyönyörűség...

Ezen az általában gyengén muzsikáló helyen aztán beindult az üzlet. A következő két beálló első dobásokra halat adott! Mindkettő legalább 30 centi volt, és a parttól pár centire húzott wobit ették meg.

És csak jöttek...

... és mentek...

... és megint csak jöttek...

Közben lassan elállt az eső, a nagy része elment, hol kisütött erőtlenül a Nap, hol kicsit szemerkélt az eső. A következő helynél már annyira bíztam a dologban, hogy letettem a kamerát, hogy rögzítsek egy kis akciót. :) Pont balfékeskedtem kicsit(leugrott a dobról a zsinór, kicsit összekeveredett), így inkább csak a rávágás pillanatától láthatjátok a dolgot. :)

Természetesen ő is egy jó harmincas volt. Ezután már kevés időm volt a buszig, néhány helyet megpróbáltam, de halat nem adtak már. De nem bántam.
Boldogan mentem haza, sikerült helyretennem a múltkori hihetetlen betlit, és szép élményekkel gazdagodtam ismét.
Azóta még egyszer eljutottam ide, színesebb zsákmányt sikerült elejtenem. De erről majd legközelebb... :)

Megesett: 2016.02.25.                            Írta: Schmidt Bence

Horgászetika - szubjektív szösszenetek

    Úgy gondoltam, ideje színesítenem írásaim egy olyan bejegyzéssel, mely nem konkrét horgászatról, hanem a halak és emberek kapcsolatáról szól. Mivel a saját véleményemet írom le, biztos akadnak, akik nem értenek egyet a mondandómmal, de hát mindenki más, így is van rendjén. Mindent a teljesség igénye nélkül írok le.

  
   Két fő témára bontottam a mondandóm. Először egy lerágott csonttal kezdenék. Nem is fogom ezt túlzottan részletezni, hisz mindenki által ezerszer látott és olvasott problémák. Leginkább a társadalom kevéssé kulturált részére vonatkoznak.
   Szerencsére a fiatalabb generáció már javuló tendenciát mutat. Több a hallal szembeni tiszteletteljes bánásmód, függetlenül attól, hogy épp elviszi, vagy épp visszaengedi-e a zsákmányát. De még mindig rengeteg olyan emberrel találkozom például a patakon, akik a domolykót bodorkának hazudják, és a nap végére velük telik meg a szák. Nemhogy nem tartják be a darab- és méretkorlátozást, még csak engedélyt sem váltanak ki. Pedig ha akár csak havonta egyszer végigmennének ellenőrzésre jogosult csapatok, már egész más lenne a helyzet...
Megesett tavasszal egy olyan eset, hogy kollégámmal pergettünk. Lebattyog az öreg, bedobja az úszósát, és úgy adja a szerencséje, hogy le sem teszi a botot, már viszi a ponty. Volt vagy 20-22 centi. Szákba tette, mire pörölni kezdünk vele.
Rendőrséggel való fenyegetőzéshez kellett eljutni, mire visszadobta a zsákmányt. Mikor mondtuk, hogy biztos még engedélye sincs, azt mondta, hogy tévedünk, és nála van az 1800 Ft-os engedély.
Csakhogy a bökkenő az, hogy már több éve nem az említett összegért lehet azt kiváltani, hanem 2000 Ft-ért (2000! Egy évre! Egy nap alatt vissza lehet fogni, miért nem lehet megvenni...?).
De ez még a jobbik eset. Ismert bandák mennek végig rajta kosarazva, zsákszámra viszik el a halat.
   A Dunán, és persze gondolom majdnem minden más vízen természetesen ugyanaz a helyzet, csak oda mostanában keveset jártam. De mindenki ismeri szerintem például azt a szitut, mikor májusi-júniusi áradásokban megtelnek bizonyos helyek kis harcsákkal, és módszeresen kifogják őket mind. A szintén mohó süllőkkel, csukákkal a helyzet ugyanaz. És ezzel még az is maga ellen tesz, aki ezt a zsákmányt kifogja. Ha megmaradnának, sokkal nagyobb halbőség lenne mindenhol, jóval nagyobb átlagsúllyal... De erről több szót nem szeretnék ejteni, hisz tényleg eléggé lerágott csont. Így is jobban elmerültem ebben a részben, mint terveztem.
   Jöjjön a második rész: a "kulturált hülyeség". Annak is az első része az elvek problémája. Lassan kifejezett táborokra bomlik a horgásztársadalom. Van, aki azt veti meg,  aki hazaviszi a halat, mások azt, aki megfogja, és visszaengedi. Vannak, akik szidják a "kockatavas" horgászokat, vannak, akiknek csak ez jutott, mert nem élnek természetes víz közelében, és szidják a kockatavas horgászokat szidó horgászokat. Végül vannak azok, akik szidják, azokat, akik szidják a... na, inkább nem írom végig. Vannak, akik utálják a modern vívmányokat, mint a halradar, hallisztes bojlik, pelletek, etetőhajók, és sorolhatnánk a végtelenségig. Aztán vannak, akik erre esküsznek, mert bizony vannak helyek, ahol elengedhetetlenek a sikerhez. Vannak, akik kisebb halakkal is jól érzik magukat horgászat közben, míg  vannak, akiknek a gigászok elejtése a céljuk. Vannak, akik szerint a tiszteletteljes bánásmód szinte csak halbölcsőben-matracon lehetséges, kaptam már olyan választ egyik leghíresebb-leghírhedtebb horgászunktól, hogy nem jó az egyik képem, fűbe nem fektethetjük a halat, mert az etikátlan. Hát, biztos jó az a védőeszköz, és aki tudja, használja, de elnézést, én egy könnyűpergetéses barangolásra, például semmiképp sem tudok ilyet magammal vinni, és gondolom más sem. És néha muszáj letenni, előfordul, hogy a tarkófogás valamely okból - pl. veszélyesen kiálló hármashorog - nem lehetséges. A magam részéről mondjuk gondolkodom valami kis megoldáson, valami apróra összecsukható, házilag összeszerkesztett mini-matracon. Aztán vannak, akik mondjuk sügérre szeretnek horgászni, és vannak, akik például pontyra. Előbbi az utóbbi célpontjait zsírpacninak titulálja, fordítva meg apróhalnak, amire értelmetlen horgászni.
És még véletlenül sem lehetne tiszteletben tartani a másikat... Nyilván itt csak a szabályok keretein belül horgászókról esett szó. Vízpartokon, és "szájhorgászat" (különböző fórumokban felcsattanó viták) esetén is előbukkannak ezek a különbségek.
   Lássuk a kulturált hülyeség második, számomra magasabb fokát. Azt, amely központilag, törvénybe fogva pusztít. Lássunk egy-két viszonylag friss szabályt. Például az ezüstkárászét. Mint tudjuk, nem szabad visszaengedni... Igen, rettenetes bűnt követtek el azzal, hogy emberek keze által betelepültek a vizeinkbe, hogy szintén emberek nevelték, telepítették, s terjesztették szét minden vízben, hogy aztán tájidegennek minősítsék, és halomra lehessen gyilkolni. Pedig ugyanúgy joga van az élethez, mint bármi/bárki másnak. Más a szememben például a géb esete, mely úgy tolakodott ide, na, ő valóban egy nemkívánatos hívatlan vendég. Mint ahogy az emberek, s fejlettebb állatok körében is így van, ez ellen védekezni úgymond természetes jogunk. Nekem személy szerint ezzel nincs bajom. Kárásszal, amurral, busával annál inkább. Nem tehetnek róla, hogy idehozták őket... Képzeljük el, ahogy elvisznek minket valami új helyre, mert hogy ott így mindenkinek jó. Aztán egyszer csak úgy gondolják, hogy mégsem, és lemészárolnak minket. Mégis mennyire igazságos ez? Szerintem az ilyen esetekben csak úgy tud jól eljárni az adott  horgász, ha igyekszik betartani a szabályokat, de ha van, amely ellenkezik az erkölcsi értékekkel, akkor legalább elgondolkodik, mit is tegyen. Ha kell otthon, nyilván elviszi a példának okán említett kárászt, de csak azért ne visz el sokadik alkalommal is tíz kilót, mert a szabály nem engedi a visszaengedést, és neki amúgy nem is kellene. Biztos sokan vannak így, nem csak én!
Ilyen esetekben természetesen nem mi engedjük azt vissza, hanem rajtunk kívül álló dolgok történnek. Kiszakad a szák, kiugrik a kezünkből, vagy ahogy hárommal ezelőtti cikkemben írtam: "Nem sokat kellett várnom, hamar elkezdett bukdácsolni, az apró horgon felkínált három szem csontit egy apró kárász kívánta meg. Ekkor furcsa események sorozata történt. Megcsúsztam, a hal kiugrott a kezemből, egyenesen egy gém szájába, aki igyekezett átrepülni vele a patak felett, de nem tarthatta jól, így ezüstkárászunk visszazuhant a vízbe. Ez a hiteles történet. Még szerencse, ugyanis visszaengedni már nem szabad... " Nálam bármily hihetetlen, de rendszeresen megesnek hasonló történések.
   Aztán itt vannak a kormoránok. Én sem szeretem, ha ott vannak a kedvelt helyeimen. Valóban elég sok kárt okoznak a halállományban, sokat megesznek. No, azért töredékét annak, mint az emberek, de tényleg sokat. És emiatt bizonyos helyeken és időben akár vadászatot is engedélyezik rájuk, mert "kárt okoz a horgászturizmusban".
Hát igen. Szégyellje is magát az a szerencsétlen állat, aki azért fog halat, hogy életben maradjon, s ezzel kicsit rontja "szerencsétlen" emberek helyzetét, akik hobbiból, esetleg némi táplálék-kiegészítés miatt horgásznak rájuk.
   Szóval a fent leírtak azok a hirtelen eszembe villanó esetek, amikor bizony szinte szégyellem, hogy horgász vagyok...
   Mivel mindez teljesen szubjektív volt, remélem, senki nem veszi támadásnak! Legalábbis senki, aki a szabályok szerint jár el. Ezt a blogot pedig tudomásom szerint javarészt ilyenek olvassák. :) Onnantól kezdve meg, hogy ez teljesül, mindenki horgászata történjen a saját erkölcsi és etikai mércéje szerint, az általa kedvelt helyen, általa kedvelt időben, általa kedvelt módszerrel és általa kedvelt halra horgászva. De azért szerintem amennyire lehet, és hobbink természete okozta paradoxona engedi, tiszteljük a zsákmányunk, s minden más élőlényt is, függetlenül attól, hogy a táplálékláncban felette állunk!


2015.12.03.                                              Írta: Schmidt Bence
  
  

Őszi életkép

   Ősz derekától a nap korai hanyatlása miatt a nappali horgászat lehetősége - UL pergetés, patakos cserkelés, egyebek - számomra munka, s a betáblázott hétvégék miatt megszűnik, így a késő őszi időszakot nálam jellemzően az esti, éjjeli horgászatok jelentik. Így volt ez a múlt héten is, melynek derekán egyik este leugrottam kedves közeli, viszonylag sekély szakaszomra, reménykedve, hogy maradt még rajta valami a gyorsan hűlő víz ellenére...

  
   Nagyon hidegek már ilyenkor az éjjelek, kétszer is meggondolja az ember, hogy egy átdolgozott nap után kimenjen-e. Kedden hamar végeztem, így némi pihenés után felhúztam több réteg ruhát mindenhová, kesztyűt, sapkát, s útnak indultam.
   20-30 dekányi epres, csontival dúsított anyagot vittem csupán - száraz tartalék mindig van, ha maradni akarnék. Egy-másfél órára bőven elég. Száz grammos kosaram messze landolt a mederben, és sajtillatú csontik várták az érdeklődőket. Másik botomat közelebb vetettem be, s nagyobb horgára két szál nagy harmatgilisztát tűztem, hátha ahhoz van inkább gusztusuk.
   Kezdetét vette a várakozás. Az őszi esték mindig csodaszépek, lassan gyülekezik a köd, de azért elviselhetetlen hideg még sincs. A sötétben történő horgászat számomra azért érdekes, mert hiába tűnik úgy, hogy esélytelen az egész, bármelyik pillanatban érkezhet egy csapat - vagy nem. Ami legjobban tetszik benne, az a gébek teljes hiánya. Idegesítő, mikor csontival gyakorlatilag nem is lehet horgászni miattuk...
   Aznap este úgy tűnt, nem jön semmi, már az indulást tervezgettem, s pakoltam össze a cuccaimat, mikor a szemem sarkából kiszúrtam a lengedező spiccet. Hohó! Odavágtam, megvan. Érezhető volt rögtön, hogy dévér van a horgon, lapjával beállva, rugdalózva védekezett. A rendkívül húzós víz vele volt, de hamar elfáradt, s onnantól könnyedén siklott szákomba. Valamivel másfél kiló alatti volt. Örültem neki, én nagyjából úgy vagyok vele, hogy ha akár csak egy kicsit is normálisabb halat fogok, már elégedett vagyok. :)

Boldogan üldögéltem újradobott botjaim mögött. Leginkább csak a belső botot néztem, hátha több is van, ahonnan ő jött. Azon van a patron, a másikat úgy szoktam megoldani takarékossági okokból, hogy egy szemközti fényforrás elé helyezem a spiccét. Mivel nem őt néztem, vélhetően figyelemhiányban szenvedhetett, ugyanis arra lettem figyelmes, hogy valami kopog. Odapillantva láttam, hogy a nyél el-el emelkedik a földtől, gyorsan oda is ugrottam. Megvan! Ő már bajszi volt. Kellemesen rohangált, noha érezhető volt, hogy nem életem márnája van a horgomon. Kint a lámpafényben még meglódult egyszer, de aztán a szákba került, majd kezembe simult a kiló körüli Rózsás.

   Maradtam még tíz percet, de a kezem a vizes halak fogdosásától már szinte jéggé dermedt, még ha az adrenalin szolgáltatott is egy kis meleget belülről. Összecsomagoltam, s elindultam haza.
   Jelenleg a szabadidőm többségét szerencsére kedves barátnőmmel tölthetem. S ha így nem is a parton, hanem akár csak egy parkban, de az őszi hangulat, mint mindenkit, engem is mindig megragad. :)

Megesett: 2015.10.27.                                Írta: Schmidt Bence

Fél óra az ajándék villantókkal UL-ezve, majd éjjel nagyobb vadra lesve...

   Mostanában csak pénteken érek rá kedvenc időtöltésemre, e héten sem volt másképp. Sokat vacilláltam, hogy a Dunára menjek, avagy kis patakomra... ha ilyen keveset tud eljutni az ember a vízpartra, akkor erősen meg kell gondolni a dolgot. Most legnagyobb folyónk kapott tőlem bizalmat.

   Kedves blogíró barátom, a Mosoni Horgász jóvoltából pénteken egy takaros kis csomag érkezett a nevemre ingyen és bérmentve, ajándék gyanánt. Gyönyörű, kézzel készített úszók, villantók voltak benne, s nem is kevés... Úgy döntöttem hát, ha már feederezni úgyis csak este megyek le, gyors fél órát rászánok az ajándék villantókra, hátha felavatom lesz az egyiket. Mélyponton volt a Duna vízállásilag és kapásügyileg is, a partközelből gyakorlatilag teljesen eltűnt a hal, a falun belül hetek óta nem láttam csuka vagy balinrablást, ami egészen elképesztő. Célom tehát annyi volt, hogy egyáltalán valahogy valamilyen pikkelyes legyen, mindegy mekkora...
   Kedvenc kis sarkantyúmon kezdtem, melyen tavaly, és ennek az évnek a nyarán is rengeteg jászt, domolykót sikerült fognom, kisebb csukákkal, balinokkal tarkítva a zsákmányt. Egyszóval jó UL terep. Csakhogy olyan szinten átlátszó volt a víz, és annyira kicsi, hogy kis túlzással gyakorlatilag addig beláttam a víz alá, ameddig dobni tudtam. Semmi, sem rávágás, sem mozdulás, még küszt sem láttam. Tovább mentem, de a helyzet ugyanez volt. Kisütött a nap. Időre kellett hazamennem, így már csak nagyjából tíz percem maradt a felavatásra. A parton sétálva figyeltem, hol látok több küszt összeverődve. Egy langósabb helyen észrevettem őket, odalopakodtam. Valami apróság hajtott is. Dobtam párat a legkisebb körforgóval, ha már úgy sem a nagyja van előttem, de semmi. Na, gondoltam felteszem a legnagyobb, legnehezebb darabot, ami a nagy sokaságból a kezembe akadt, egy kékes festésűt, hogy egy stégre merészkedve a 3-4 méteres vízoszlop alsóbb rétegeit fésüljem át, hátha valami lapul ott.
   Semmi. Többedik dobásra sem. De ez nem meglepő, találkoztam útközben több nagyon jó horgásszal, volt olyan, aki pergetve nem tudott még egy bugyli csukát sem fogni az elmúlt két hétben, pedig amúgy rengeteg halat szokott fogni. Volt, aki feederrel nem ért el gébeken kívül kapást sem. S ezek nem kezdők voltak. Sajnos most épp ez a helyzet. Megtanítja jobban megbecsülni a Duna adakozó arcát.
Órámra pillantva az utolsót dobtam. Trükközgettem, de alapvetően lassan tekertem, hogy lent maradjon, de nem volt érdeklődés most sem. Hát, majd tán legközelebb. Kiemeltem a... azaz kiemeltem volna a villantóm, csakhogy kölyökbalin koma rossz néven vette, hogy az ebédje más közegbe készül, és keményen lecsapott. Nem túl hosszú huzavona után a kezembe simult a fióka, hogy aztán pár fotó után újra riogathassa a saját testhosszához nem éppen ideális méretű zsákmányjelöltjeit.

   Mennem is kellett, de örültem, hogy felavathattam az ajándékot. :) Majd tán egyszer a patakomon, vagy itt, ha nem lesz ilyen döglött a víz, valami szebbet is elkapok velük. Mentem is haza dolgozni.


   Kora este értem le a partra. Hoztam magammal egy bő  kilónyi kaját csontival feldúsítva, ezt tömködtem a 100 grammos kosaramba. Egyik nyolcas horgomra sima csontiból került 6-8 szem, míg a másikra sajtaromásból ugyanennyi. Bevetettem őket, az egyiket közepes, míg a másikat nagy távolságra, a közepest dobálom mindig ugyanoda, amolyan "minietetést" létrehozva vele hosszabb távon. A távolabbi kosarába szorosabban tuszkoltam az anyagot, hogy kicsit lassabban oldódjon, ezzel keresgéltem. Általában így szoktam csinálni.
   Két üres óra után már igen erősen evett a méreg, hogy mégiscsak a patakra kellett volna menni, ott még rossz napokon is bele lehet futni 1-1 félkilós domiba legalább, és ott még soha nem betliztem. Bíztam benne, hogy a sötétedésben megindulnak a halak, de nem. De legalább gyönyörködhettem a mélykék égben, s tengernyi csillagában. Még a tejút is élesen kirajzolódott. Falun ez nagyon szép tud lenni, olyan tiszta a levegő...
   Már-már az összepakoláson gondolkodtam, de annyira azért mégiscsak sváb vagyok, hogy bekevert kaját nem dobok ki, gondoltam, kitartok még egy picit, hogy elhasználjam. Eközben beütött a baj... így ősz derekától annak végéig igen erős allergiás rohamok törnek rám, s egy ilyen lepett meg most is, egyik pillanatról a másikra érkezve. Nem részletezem, mi és hogyan folyt egybe és mennyire, de nem volt kellemes élmény. Látni szó szerint szine egyáltalán nem láttam, így szerencsém volt, hogy a feederem vége veregetni kezdte a lábam. Hohohó! 1-2-szer ugyan mellényúltam, de aztán csak meglett a nyél, bedörgöltem neki. Márna! Végre! Nem volt óriás, de bajszos kis kedvencem így is megörvendeztetett, noha könnybe lábadt s megdagadt szememmel vizuálisan csak otthon tudtam megcsodálni. Az első fotó után sajna a fényképezőm lemerült - valóban rég töltöttem fel, így sok választásom nincs, most csak ezt tölthetem fel. Amolyan kilós forma volt.

   Átmeneti vakságom miatt a következő dobás után megengedtem a fékemet épp annyira, hogy a nagy sodrás még ne húzza meg, de a kapás már megrecsegtethesse. Nem is kellett sokáig várnom, újabb torpedó-növendék érkezett, az előzőnek szinte ikertestvére. Róla már nem készülhetett kép, márnát meg elvből nem viszek haza, így otthon sem pótolhattam e mulasztásomat.
   Épp, hogy visszaengedtem, a másik botom fékje is recsegni kezdett. Megindultak rendesen így hirtelen! Odarohantam, nagy nehezen megkerestem a botot, s ahogy egy idős horgászismerősöm mondta mindig, besuberintottam. Ez is megvan! Érezhető volt, hogy ennek nincs bajsza, egy szebb dévér küzdött a horgomon. Szákolás után megcsörgettem nagyszüleim, hogy szükségeltetik-e esetleg a konyhára. Mivel épp költözés is lesz, s ott halászlével várjuk a vendégeket, kellett nekik, így hazavittem. Tökéletes a lébe kiegészítőnek. Otthon fotóztam csak, s mértem is, 1,4 kg-ot nyomott.
   Visszadobtam mindkét botot, s ezzel pont el is fogyott az etetőanyag, amúgy is haza kellett mennem, nem bírtam volna már sokáig, az allergia egyre vadabb lett. Elkezdtem összecsomagolni, s az egyik botom össze is csuktam. Épp összegumiztam a részeket, mikor 1-1 óvatos fékreccsenést hallottam. Odabotladoztam, bevágtam, s örömmel éreztem, hogy ismét szép hal állt bele lapjával a sodrásba, újabb nagy keszeg küzd a horgon. Nagyobb volt, mint az előző, ezekben a méretekben már igencsak szép hal ő is! Mint otthon kiderült, 1,8 kg volt, már súrolta a "lapát" kategóriát. :)

   Ő lett a búcsúhalam, nem dobtam vissza többet, etetőanyag nélkül amúgy is kevesebb esélyem lett volna, plusz már szinte haldokoltam. Pedig ki tudja, még lehet, hogy jött volna 1-2, hisz ez az egész fél óra alatt zajlott le. Otthon még gyorsan lefotóztam a dévér-párost, megmértem őket, majd a pucolást papámra bízva behúzódtam jó meleg kuckómba.


Megesett: 2015.10.09                          Írta: Schmidt Bence

Pár óra a kis patakon...

   Már napok óta terveztem, hogy elmegyek kedves kis patakom egy nemrégiben felfedezett, kihalt, s emiatt nagyon bőkezűen adakozó részére. Az időjárás azonban kicsit közbeszólt, s az eső, viharok ígéretének árnyékában nem mertem megkockáztatni az átszállást, így csak a közeli, mindenki által látogatott – és rabolt szakaszra mertem elzarándokolni.

    Az ottani legjobb hely szerencsére szabad volt. Pergetni és úsztatni és szándékoztam, így kezdésnek beszórtam fél kiló etetőt pár maroknyi csemegekukoricával.  Majd pergetőbotot ragadtam, hogy míg az ki nem fejti a hatását, cserkeljek kicsit.
    A mostanában e helyütt szokásos forgatókönyv szerint semmi mozgás, szedés, rablás, halra utaló jel. Sokfős kosarazó bandák tevékenykednek erre éjjelente, valamint mindenki ide szokott járni, így messze elmarad a lejjebbi, de akár a fentebbi, sekélyebb, keskenyebb szakaszoktól is. De hát most ez van, én egy halnak is tudnék örülni!

    Egy ember alkotta tereptárgy ráfolyási részéhez értem. Hornetem halkan feküdt a vízre egy szemközti bokor előtt. Bele-bele böccintve kezdtem lassan sodortatni, vontatni, mire csak megtört a jég belevágott a villám, s már nyargalászott is le-fel hirtelen irányváltásokkal egy egész szép kis buksifejű. Szűken verte a harmincas határt. Valahogy ez az a szám a horgászberkekben, amely felett az ember szemében a siheder domolykóból felnőtt válik, s már szép zsákmánynak számít. Természetesen egy gyors fotó után elnyelte őt a sodró, koszos víz.

   Apropó. Ez a víz nem véletlenül koszos MINDIG. Néhány kilométerrel feljebb egy (magát) milliárdos kiskirály(nak képzelő egyén) lakik, aki mezőgazdasági tevékenységéhez e patak vizét használja, amely szerintem undorító. Feltételezem, megvan neki az engedélye – bár ki tudja – de akkor is. Nagyon komoly élettereket tesz tönkre, rengeteg ivadékot, ikrát, vegetációt, s a fauna széles skáláját pusztítja el. Kár érte. A patakot még soha nem láttam tisztának, a legkisebb, beállt vízállásánál sem…
   No, de legalább megvan az a hal, amiért jöttem. Visszamentem, s úsztattam kicsit. Érkezett egy szép bodorka, majd néma csend.

Aztán egy óra kitartó várakozás után egyszer csak úgy tűnt el az úszó, hogy a bot hajlani kezdett a kezemben, mire bevágtam. A víz méreteihez képest nagyon komoly erő rúgott vissza, s emelkedett meglepetésében vízfelszínre. Aztán a bő másfeles aranyhasú nagy vágtába kezdett, elkerülte a nádast, amely mellett úsztatgattam, s elindult felfelé. Egy bokorból kiszedtem, majd újra egyből. Tükörpontyom lassan elfáradni látszott. Már nyújtottam a szákom a víz felé, mikor hirtelen megkönnyebbült a felszerelés… lemaradt... naná, ahogy az lenni szokott, a legszebb hal mindig.  :)
   Csöpörögni kezdett az eső. Kitartottam még, mert még nem volt járatom visszafelé. Szerencsére azonban kitartott az alig szemetelős idő, így el nem áztam. Dobtam párat domira, de mivel sok cuccom volt, nem tudtam igazán rájuk próbálni, mert röghöz voltam kötve. Gondoltam, megnézem a tüskéshátúakat, fogtam már kiló felettit is belőlük itt.
   Először élénkebb színű gumikkal próbálkoztam, bejártam egy százméteres szakaszt, de semmi. Majd végül visszatérve hirtelen ötlettől vezérelve az etetés helyén döcögtettem végig egy tompa, kishalas színű 5 centis mann’s halacskát. Tán a másodszor lógattam be, s emelgettem csak úgy szinte botvégről, mikor elnehezedett a botom, s be is vágtam neki azonnal. Hevesen rázta a fejét, süllő volt, még ha nem is nagy. A fél kilót sem érte el, de azért örültem neki. : ) Fotó után persze gyorsan távozott, őt aztán pláne nem szabad sokáig szárazon tartani.

   Lassan mennem kellett. Fogtam ugyan ma is halat, s nem maradt szárazon a kezem – nekem ez már elég – de maradt persze bennem hiányérzet, hisz ilyen szép kisvízi pontyhoz még nem volt szerencsém. De mit lehet tenni… majd megpróbálom újra a napokban. : )  

   Az ősz ugyan már erősen a nyakunkon van, s némelyik fa levele már reszketve hullik alá, de azért én még remélem elég sokáig tudok majd járni szeretett kis patakomra. :)




Megesett: 2015.09.24.                                  Írta: Schmidt Bence

És még egy kis márnázás...

   Mostanában nagyon kevés időm akad horgászatra, de ma végre volt pár szabad órám. Végre kipróbálhatom újonnan vett, komoly 4000 Ft értékű fényképezőmet! A szélre való tekintettel úgy gondoltam, inkább feederezni megyek nemrég felfedezett helyemre.

   Fél hat körül értem ki. Kicsit ugyan bosszankodtam, hogy elállt a szél, s így UL-ezni is elmehettem volna, de sebaj. Hátha összejön egy torpedó...
   Én nem költök sokat egy pecára. Szűk fél kilónyi kukoricadara, meg két doboz csonti van nálam csak ilyenkor, s a kedvelt olcsó sajtcseppem, mely gyakorlatilag egész éven át kitart, olyan tömény. Egyik doboz csontit sokszor beszagosítom, a másikat nem, s így megversenyeztetem őket. Majdnem mindig az "illatos" nyer...
   Na de horgásszunk is. Nem kellett sokat várni az első kapásra, a gébeknél ez már csak így megy. Jött is egyik a másik után, aztán csend... Egy újradobás után aztán végre hevesen rázkódni kezdett a spicc. Természetesen a sajtos csontira. Franciásan ínyenc halamon érződött, hogy nem lesz rekordlistás példány, beállt a sodrásba, s szorosan a talajhoz tapadva rúgdosott, a féket alig-alig szólította meg, de azért még így is lehetett érezni semmi máshoz nem hasonlítható, nyers erejét. Elképesztő egy halfaj.
   Szép lassan azért csak közeledett, s pár erőtlen meglódulás után tarkón ragadtam. Ritka az ilyen, de elfelejtettem kinyitni a merítőt. Bő kilós, de csodaszép, sötét tónusú jószág volt. Jó látni ezt a változást, mely újabb jele szeretett Dunánk vízminőségének fokozatos javulásának...
Egy márna visszaengedésének története hát képekben:

   Miután farkával végleg búcsút intett, még próbálkoztam egy ideig, de nem jött újabb. Egy kóbor karikakeszeg érkezett csupán a naplementében, melyet fotó nélkül engedtem vissza. Inkább kaptam le az alkonyatot, mely hiába klisés, mindig szép. Nem olyan vészes ez a kis masina 4000 Magyar forintért.

   Szerettem volna maradni sötétben is, de nem számoltam a derült ég miatt bekövetkező hirtelen lehűléssel, s ruházatilag felkészületlen voltam az időjárásnak ezen aljas lépésére. Fél órát kitartottam ugyan, de az igazán jó kapásidőszak előtt sajnos el kellett jönnöm.
   De azért szomorkodásra nincs okom, ma sem mentem haza úgy, hogy ne lett volna halszagú a kezem, ráadásul kedvenc halfajom által. :)


Megesett: 2015.09.21                  Írta: Schmidt Bence

Ki korán kel, Márnát lel...

   Hosszabb idő után úgy döntöttem, leugrom kicsit feederezni a még mindig lassan vándorló folyó partjára. Már hetek óta nem voltam, hiányzott. No meg legalább nem csak könnyűperegtéses bejegyzésem lesz... :)

   Van a környéken egy kicsit sóderos szakasz - mifelénk konkrétan sóder már nincs, de itt sokat rakodtak, így olyan jellegű a pálya -, amely tart ugyan halat, de gyakorlatilag horgászhatatlan. Egy patak folyik ott be a vízbe, melynek
folyása minden szennyet odahoz, rengeteg nagy ág, tuskó, zacskó, ruha, és ki tudja még, mi telepedett meg a víz alatt. Régebben rápróbáltam párszor, de annyi horgot és kosarat nem ér meg, amennyit beleszaggatok...

   A minap azonban délután még egy próbát tartottam. Nem terveztem, hogy halat fogok, csak volt egy bő órám. 2-3 szakaszt kipróbáltam, és meglepetésemre találtam egy rövid részt, ahol nem akadtam el! No, akkor a hajnali peca helyszíne eldöntetett.

   A házból kilépve meglepően langyos levegő fogadott, annak ellenére, hogy bőven sötét volt még. 5 óra előtt a parton voltam. A már előző este bekevert kukoricadarát - kis sajtos techno kiegészítővel - kosaramba nyomkodtam, s a húzós víz miatt a sima rakétakosár mellé egy 50 grammos ólmot kapcsoltam. Így együtt olcsóbb, mint egy márkás 100-120 grammos etetőkosár... Ehhez egyébként én már saját gubancgátlót használok, mert ekkora súlyoknál a boltiaknál vagy megcsúszik a rögzítés, vagy kioldódik a kapocs, vagy letörik a kis fül, ami a kapcsot tartja. Én merev csöveket - akár bolti gubancgátlókét - megtörök, körbetekerem huzallal, hogy nagyon stabil legyen, és kialakítom a kapocs formát. Ez sosem engedi el a drága cuccot...

   Egy botot viszonylag közelre vetettem be, míg a másikat messzebbre, általában így csinálom. A távolabbin a sötétben még gilisztacsokrot tettem nagyméretű horogra, közelebbin 8-as horgon techno sajtaromával csepegtetett dús csonti csokor várta a tisztelt érdeklődőket. Ez nekem nagyon szokott működni, drasztikusan megemelkedett a kapásaim száma, mióta használom. Még fél óra után is remekül érződik rajta a vízből jövet is a sajt "illat".
   Sajna le volt merülve fejlámpámban az elem, s csak épen hogy pislákolt, így túlparti fényforrás elé helyeztem a spicceket, izgalmas volt így a várakozás. Általában a vaksötét ritkábban hoz szerencsét, mint a pirkadat, azonban most ahogy elhúzott egy nagy kirándulóhajó, s nagyjából elültek a hullámai, már rázkódni is kezdett a botom spicce.

   Jó súlyba emeltem bele. Nem viselkedett annyira márnásan, illetve a lanyhábbik táborhoz tartozott, nemigen futkározott, inkább amolyan "nagydévéresen" forgolódott, méltatlankodott a horog végén. Annyi különbséggel, hogy szigorúan a fenékhez tapadva művelte mindezt. A part előtt aztán futott pár kört, de ott már nemigen volt esélye, szákba került. Itt derült aztán ki, hogy a kölcsönkapott fényképezőmön nincs vaku, így nem tudtam rendesen lefotózni a halat. Megmérni meg a fény hiánya miatt nem - elég rosszul látszanak már a régi mérleg számai - de durván két kilós lehetett. Azért valami felsejlik, s ha nem is bír vizuális gyönyörrel, mint ahogy a többi kép sem fog, legalább a leírtakat alátámasztja. :)

   Visszaengedése után némi csend következett. Lassan pirkadt. Szerencsém volt, hogy időben ott voltam, hisz ki korán kel, akadómentes helyet lel, 5 után már érkezetek is a sporik, mind erre a helyre pályázva. Egyikkel beszédbe is elegyedtem. Messziről jött ember, eddig csak tavakon horgászott, de rabul ejtette a Duna...

   Hoppá, leng a bot spicce! Odaugrok, bevágok, megvan! Ez már emberesebben szaladt, jó erőben volt, méltó hírhedt nevéhez. Jókat húzott a féken, vadul rángatott... beletelt pár percbe míg a szákba tereltem. Ekkor már volt némi fény. Ez persze nem akadályozott meg abban, hogy rossz képeket készítsek - valami beállítás nem lehetett jó, tán a záridővel, nem értek hozzá. Lefotóztam, majd megmértem - 2,4 kilót nyomott  - majd hitetlen pillantások kíséretében visszaengedtem. Gyönyörű látvány, ahogy erőre kapva eltűnik a selymes vízben...

   Csodálatos nap volt már eddig is. A slusszpoén pedig eztán jött, már gyakorlatilag világosban.
A botom vége hirtelen a víznek csapódott, s csak reflexemnek és a jól beállított féknek köszönhetem, hogy nem kellett fejest ugranom feederbotomért. A halam pedig csak futott és futott... amikor megállt, akkor is érezhető volt tompa súlya. Egyértelműen márna volt, mint ahogyan egyértelműen nagyobb, mint az előző példányok. Nagyon sok időbe telt, míg nagy nehezen partközelbe tudtam csábítani, de még ott, a fél méteres vízben sem lehetett elemelni a fenéktől. Aztán felbukkant, s extrém ereje azonnal magyarázatot kapott: szájában volt a horog, de a zsinór beakadt a bogártüskéjébe, így végig egész lappal tudott ellenállni. Azért gyönyörű példány volt, megkönnyebbültem, amint végül belefordul a merítőmbe. Alig értem át a tarkóját. Megmértem, majd útjára engedtem a betyár Rózsát.

    Mint kiderült, 3,9 kilót nyomott, ami nem sokkal marad el egyéni rekordomtól. Köszönöm az újabb csodás élményt, Duna!
Elüldögéltem még egy darabig, bár ahogy magasabbra hágott a Nap, úgy tűntek el bajszos barátaim is.

   Így is csodás élmény volt  így meló előtt.





Megesett: 2015.09.16                                     Írta: Schmidt Bence