Nagy halak a kis patakon 5. - egy újabb csodás nap rekorddöntéssel!

Előző alkalommal írásom kissé szegényesre sikeredett elvesztett fényképezőm miatt. Sajnáltam, mert sok halat fogtam, s úgy gondoltam, még egy ilyen nem lesz - de lett!

A kedvenc szakaszomhoz érkezve már konkrét tervet készítettem. 5-6 jónak ígérkező helyet választottam ki, s mindegyiket megszórtam már odaérkezésemkor egy marok kukoricával, amit minden ráüléskor megtámogatni gondoltam ráetetéssel. A helyek közt volt régi bevált is, meg új is, ami szimpatikusnak tűnt. Mindig nagy horoggal, 3 szem kukoricával terveztem horgászni, annyira koszos itt a víz,  hogy sosem érdekel senkit 1 szem kukorica, vagy 1-2 szem csonti. Arról nem beszélve, hogy a szokásos kisvízeknek ez az ellentéte - kis hal egyáltalán nincs benne snecin kívül. Se keszeg, se árász, vagyis csak elvétve. Ha kapás van, az vagy ponty, vagy néha nagyobb kárász, vagy ugye a ragadozók. Emiatt nem akartam elaprózni a csalit, nem láttam értelmét.
Az eddigi tapasztalatok alapján az itteni pontyok nem szeretik a bokrok menedékét, inkább előnyben részesítik a nádas-sásos részt – talán mert a bokor nem ér be a víz aljáig, a nád meg igen, s ott talál táplálékot. Emellett persze néha dobálni is gondoltam, főleg süllőben reménykedve.

Azon a helyen kezdtem, ahol a helyiek leginkább ülnek, egy nagy gödör. Ez a hely már rég nem adott halat, de azért mindig próbálkoztam itt is. Természetesen biccentésem sem volt. Feljebb sétáltam közben, egy másik kedves helyemre, ami több potyeszt adott már, de az is néma volt. Visszatérve úgy döntöttem, dobok párat egy hornettel, hátha a nagy csendben idelopakodott egy hónapok óta nem látott domolykó. A legelső dobást leverte a bő méretes süllő. Nem volt nagy küzdelem, de örültem, ma sem maradok hal nélkül! Fél kiló környéke volt.

Bő méretes süllőifjonc domicsalira

Közösen :)

Járogattam a helyeket, főleg az eddig beváltakat, de nem adtak halat. Visszaérve a gödörhöz sikerült egy szebb kárászt kiszedni láb alól, de más egyéb nem történt. Eltűntek volna már a pontyok? Meglehet, azért elég szezonálisan szoktak csak itt lenni. Azért kitartottam.

Egy szebb karcsi

Vittem magammal jó adag kaját, úgy gondoltam, amíg elfogyasztom, bedobom egy új etetett helyre, amiben annyira nem bíztam, eléggé húz ott a víz. De ennyit megér, majd ha elköltöttem az ebédem, bandukolok tovább. Szerencsémre már befejeztem a lasagne-t – nem lett volna szívem ledobni a földre e nemes étket, hogy elérjem a víz felé húzódó botomat. Az itten pontyok mind elképesztő erővel kapnak és küzdenek. Sikerült megakasztani, jókat szaladt, de azért érezni lehetett, hogy nem egy kapitális példány. Itt ritkának számító tőpony volt a tettes, amolyan kiló környékén volt. Veszélyes helyen akasztottam, sok akadó közt és húzós vízben, de szerencsémre erős zsinórom megtartotta a bokorágak segítségével szabadulni vágyó pikkelyest. Meg is lett. Hohó, akkor még itt vannak!

Töves! Ritka itt.

A kis patak újabb pontyával

Mondanom sem kell, még jobban nekilelkesedtem, minden zugban pontyot láttam, ide ültem, oda ültem, minden helyet végigpásztáztam, de nem akadt több érdeklődő. Összepakoltam, de a botokat még elöl hagytam, kézben vittem őket, hátha dobok párat domira, vagy valami. Egy sekély, húzós vízen rájuk is próbáltam, de semmi. Utána egy visszaforgóban egy bokor mögött – na, akkor érkezett egy finom koppintás. Szűk méret körüli kis süllőkölyök tartotta magát fejét rázogatva a húzós vízbe kerülve. Kézbe vétele után gyorsan visszaengedtem, hadd nőjön meg!

Süllőkölyök

Örültem, szép nap volt ez is, fogtam 3 nemeshalat, szép kárászt, mi kell még?

De a csattanó még bőven hátravolt.

Alapvetően három bottal szoktam menni, két feeder, és egy könnyűpergető, ha néha dobálok. Az egyik feedert eltettem, így két bottal a kezemben sétáltam hazafelé, és közben nézegettem a vizet. Buszhoz mentem, úgyhogy kötött az idő, de negyed órám volt még nagyjából amit pecával tölthettem. Hazafelé megpillantottam egy hosszú sásfalat. Sosem próbáltam még rá, alapvetően jellegtelen, elhúz mellette a víz, semmi gödör… de valamiért megtetszett, erre adtam le a voksomat. Letelepedtem, bedobtam a sűrű sásfal egy apró miniöblébe a feederem 3 szem kukoricával, és vártam. Mindig hordok magamnál kész feeder szerelést létrán, így gondoltam egyet, és felcsatoltam könnyűpergetőm karabinerébe, úgyis csak 10-15 grammos kosarakat használok. Így még egy pontot meg tudok pecálni a hosszú nádfalon. Naná, hogy annak a spicce görbült bele a vízbe. Bevágni itt sem volt időm. Halam lassan, komótosan haladt egyre lejjebb a sodrással. Csak nem akart feljönni. Vékony kis botom bőszen hajladozott, s hosszasan követtem lefelé. A sodrás segítette. A botom ugyan nem erre lett tervezve, így saccolgatni nehéz volt, de úgy éreztem, ez nem az itteni szabvány kiló körüli lesz… A merítőszákkal is bajlódtam eleget, hisz a fárasztáshoz szükségem volt mindkét kezemre, halam néha hatalmasakat iramodott, ki kellett engednem a féket a vékony zsinór miatt, viszont a saját oldalamon néha be akart oldalazni 1-1 bokrocskába, akkor meg vissza kellett tartanom. Úgy oldottam meg, hogy mindig előredobtam a szákot, aztán gyorsan újra megfogtam az orsót. Mindig mikor utolértem, ismétlődött a jelenet. Legalább 25-30 métert sétáltam már lefelé, mikor végre kezdett csitulni, és már fel is sejlett a sárgás test… nem láttam, mekkora, és megsaccolni sem tudtam, hisz ilyen erőbe ezzel a bottal még nem futottam. Abban biztos voltam, hogy patakon ekkora halat még nem fogtam. A torkomban dobogott a szívem, mikor először jött fel, kettesnél biztos nagyobb, de nem láttam még mindig. Aztán szép lassan pipálni is feljött, akkor már láttam, hogy ez bizony üti a 3 kilót! Egy spori épp akkor érkezett, nagyon ajánlkozott, hogy megszákolja, de jobb szeretem magam intézni, ezért inkább kezembe vettem az irányítást. A kissé meredek part és vékony zsinór miatt nehézkesen, de csak a szákba csusszant életem legszebb pataki hala, pontya! Hatalmas élmény volt a könnyűpergetővel. A közös fotó a sporttárs érdeme! Ezúton is köszönet neki!

Kereken 3 kiló!

Eddig legszebb halammal ebből a csodálatos kis vízből... idillien szép helyen!

No persze iparkodnom kellett utána, alig értem el a buszom, de szerencsére nem késtem le. Hatalmas élmény volt! Tényleg eddigi legkedvesebb pataki napom lett, letaszítva a trónról egy februárit, mikor egy kettes domit sikerült kiszedni a vízből barátnőm ajándék wobblerével.

Öröm volt újra felidézni az emléket.


Megesett: 2016.09.22.                                 Írta: Schmidt Bence

Nagy halak a kis patakon 3. - eggyel nő a tét

Alapvetően szerencsés voltam az augusztus-szeptember hónapban. Csak a patakomon voltam néhányszor, és mindannyiszor megörvendeztetett pár szebbecske hallal. Mivel előző két alkalommal fogtam pontyot, és csukáim is megléptek, miközben nem rájuk próbálkoztam, már célzottabban próbálkoztam rájuk. Vettem kevlár előkét is, a süllő lehetősége miatt nem szerettem volna drótozni. Most már jöhet a csuka, gondoltam.

 Alapvetően akkor még nem a jó technikával horgásztam, de ezt persze csak most, utólag tudom.  Későbbi napokon sokkal több halat fogtam vándorló, igazi cserkelő módszerrel, de akkor még csak egy helyet etettem, és egy másik helyre sétálgattam el. Ebben a két lyukban voltak eddig sikereim, a többiben annyira nem bíztam, ahhoz meg túl ritkán jutottam el pecálni, és túl kevés időt, hogy új helyekkel kísérletezzek. Üldögéltem tehát a fő helyemen, ahol a múlktor a kettes pontyomat fogtam, de semmi. Etetgettem, próbálkoztam csaliváltásokkal, de nem hozta meg az eredményt. Lejjebb láttam egy csukagyanús eseménysort, megfogtam a papám mélyhűtőjéből kölcsönvett halszelettel felruházott cuccom, és odabattyogtam. Mártogatás-szerűen emelgettem, mire kb. egy perc után eltűnt a szemem elől az épp fent libegő szelet, és rángatta is a botot a hal. Kicsit hagytam, aztán bevágtam. Csuka koma felvillant, s megkezdte szokásos szaltózásait. Nem volt nagy, tán másfél kiló lehetett. Épp arra gondoltam, hogy na, te végre nem mész el, mikor megkönnyebbült a szerkó. Csak elrágta a kevlárt a rohadék! Legközelebb drótelőkével jövök, annyi szent. Visszamentem a helyemre, feedereztem tovább. Néha úsztatgattam is, de mivel keszegféle nincs a vízben, csak nemeshal, elég unalmassá vált, és hamar feladtam. Arra már jobb a letett cucc, a feeder. Épp akkora kosarakat raktam rá, hogy a víz ne vihesse el. Közben feljebb néha meg-megetettem egy jelentéktelen kis lyukat, ahol első pataki pontyomat fogtam. Két méter széles csak ott a víz, de a környéken ott áll a legjobban, ezért megállt ott a beszórt csemegekukorica. Korábbi sikerem miatt bíztam ebben a kis zugban. Úgy terveztem, 3-4-szer felsétálok, és rápróbálok pár percre. Első próbán egy darabosabb kárász rántotta le az úszót, de angolosan távozott. Más nem jött. Nem baj, megszórtam megint, és visszamentem fő helyemre. Ott süket volt a víz. Dobálgattam közben csukára támolygóval, úgy kalkuláltam, hogy azt nem tudja nagy biztonsággal megragadni, és beszippantani, hogy elrághassa az előkét, de nem volt siker, mondjuk jele sem volt a környéken krokinak. Újra felsétáltam a kis helyemre, ezúttal finom feedert vittem - azért több esély van darabosabb halra úgy, ha a csali nagyjából áll. Egy szűk tenyeres bodri tette tiszteletét csak.

Beszippantott 3 szem kukoricát gond nélkül. :)

Lassan kezdett elmenni a bizodalmam, vissza is mentem, de ott sem volt semmi. Néhány hamvába holt úsztatási kísérletem közben egy szép kis sügér tette tiszteletét, de a nagy halak valahogy nem jöttek. Jó, persze, volt a csuka, úgyhogy panaszkodni nincs ok, de reméltem, hogy lesz, amit szákba is tudok terelni.

Mohó kis csíkos

Azért, ha már úgyis többször megetettem a kis zugomat fent, még fel akartam menni, belefért az időmbe, úgy sem volt a nagy gödörben sem semmi. Kis felhős etetőanyag került a kosárba, hadd keltse fel a közelben tartózkodók figyelmét. Botvégről lógatom be ilyenkor, 40  centis vízben minél kevesebb zajt szabad csak kelteni... Letettem, nekitámasztottam egy magas fűcsomónak. Kicsit odébb tettem a csemegekukoricát, nehogy belerúgjak, s mikor visszanéztem, már bőszen hajlongott a feeder spicce. Meg is akasztottam, és végre ponty nyargalt a zsinór végén! A feederem nem annyira finom cucc azért, dunai, így most nem sok sikerrel vette célba a 10 méterrel lejjebb álló bokrot, hamar megfordítottam. Gyönyörű, sötét színű tükrös bukkant fel, s került némi izgalmas, sásbafutogatós végjáték után a merítőm hálójába!

Megvagy! :)

Szép színekkel az apró kis tiszta vízből!

Ma sem maradok szép hal nélkül! Nagyon örültem neki, innentől már nyugodtan üldögéltem hátralévő időben süket botjaim mellett. Elégedett voltam, össze is csuktam feedereim. Ekkor 2-3 sneci a látószögem szélén kivetette magát a vízből. Hát ti? Süllőt gyanítottam, hisz tavaly rengeteget fogtam itt. Meghúztam két gumival is, de nem akarta az igazságot. Sietnem kellett a buszhoz, sok időm nem volt, de azért visszatettem a saját készítésű kis támolygóm, hátha elnéztem. Hát így is volt, első dobásra leverte a csuka! Nem volt olyan nagy, de annál nagyobbakat szaltózott. Szerencsére szájszéles akadás volt, így legalább végre megfogtam egy krokit, miután az elmúlt két pecán, és ma is annyian megtréfáltak! Bő méretes volt, 45 centit mértem, és 32-t a tükrösre.

Csodaszép színek...

Hát ja, ez bizony nappal szembe sikerült.. :)

Ez így az utolsó percekben alaposan megkoronázta újabb csodás kispataki pecám. Soha jobbat! :)

Teríték egy 2-3 méter széles vízből...

De ennek ellenére a következő 2-3 pecám még jobb lett. :) Több, nagyobb halakat is sikerült horogra keríteni! Csodálatos volt ez a nyár végi-ősz eleji kis víz!

Megesett: 2016.09.08.                                   Írta: Schmidt Bence

Nagy halak a kis patakon 2 - házi rekord

A múlt részben olvashattatok a patakomon nagy csukaszaggatásokról és végre egy megfogott pontyról. Pár nappal arra az esetre ismét a patakon talált a hűvös, szeles délután. Általában cserkelve szeretek horgászni, de aznap elhatároztam, hogy egy helyben ülve megpróbálom nem túl irodalmiasan „kiseggelni” a halat. Kíváncsi voltam, beválik-e, avagy sem. Előtte lévő napokon elvitte egy kis hornetemet egy szebb csuka, és elment egy szűk kilós pontyom is, így már ki voltam éhezve a sikerre. Hogy az előző két napról valami jó is essék, fogtam azért bodrit, kárászt:

... illetve találkoztunk néhány roppant barátságos pillangóval, melyek párom kezén, és az én hátamon vendégeskedtek nem is túl rövid ideig:

 De visszatérve a fő vonalhoz: semmi kapás. Két fenekező bent, különböző csalivariációkkal, kukorica-csonti vonalon. A szél jegesen fújt, hidegfront érkezett az előző éjjel. Vacogtam, ugyanis több napot tartózkodtunk ott a környéken párommal, és rövidnadrágot vittem csak magammal. Egy nyitott esernyővel próbáltam védeni magam. Várakoztam, próbálkoztam, etettem erjesztett magvakat, etetőanyagot, de a víz néma maradt. Már majdnem elindultam haza, mindig azt mondtam magamban: még egy kicsit, hátha most jön oda a ponty… most, most odaért, már eszi a kukoricaszemeket az etetésen… de nem, semmi. Már lassan komolyan fontolgattam az indulást, ahogy ott kuporogtam az esernyő mögött, és az eső is közeledett. Egyszer csak megindult a feederbotom. Esernyőt eldobtam, bevágtam… zzz-zzz-zzz… csatt. Halam bemenekült a nádba, nem volt esélyem. Nem nyolcvandekás itteni egyenponty volt, az biztos. Újraszereltem, bár nem bíztam a dologban, egy halnál több nem szokott jutni itt. 10-15 perc didergés után azonban megint víz felé kezdett görbülni a spicc. Már a legelején odavágtam, s sziklaszilárdan tartottam, hogy ne kaphasson lendületet, és menekülhessen a nádasba. Botom vadul hajlongott, de nem engedtem, s felrémlett a víz felszínén a pikkelyes test… ez eddigi legnagyobb pataki halam lesz… csak végre ne menjen el… és akkor kifordult a nádas elől, és a nyílt víz felé kezdett nyargalni. Hohó, innentől már az enyém vagy! Kiengedtem a féket, itt már futhatott. Sok kört rótt előttem, hol elindult felfelé, hol lefelé, de végül csak a szákom elé húztam, és belesiklott a bő kétkilós tőponty! Rád vártam!

Elejtve

Végre! :)

Háttérben látszik, miből jött...

Közös portré

Fotók után meg akartam mérni, de nem volt nálam a mérleg. 2,20-30 körülre tippeltem. Eddig 1,8-as csuka és 1,8-as domi tartotta itt nálam a rekordot. Pikkelyes pataki szépség. :) Imádom ezt a kis vizet!


U.i.: ekkor még nem tudtam, hogy rá egy hónapra milyen élményekben lesz részem ugyanitt. Párommal együtt 5 méretes nemeshalat fogtam a legkülönösebb összeállításban. A sors fanyar fintora, hogy életem legjobb horgásznapja végén a fényképezőgépemet vagy a parton, vagy a buszon hagytam. Csak otthoni képem van, hogy mégis, legyen egy bizonyíték, hogy ez valóban megesett, mert ilyen talán többet nem lesz. Ezen sorok az utóbbi eset után íródtak, ezért van még kesernyés mellékzöngéje. Pedig már terveztem, milyen hosszú, érdekes, élvezetes bejegyzés lesz belőle… azért a következő részben azért majd még megírom Nektek. :) Csak már annyira hozzászoktam a képekhez, hogy hiteltelennek érzek bármit a nélkül.

Hogy egy kis pozitívum is kerüljön a végére: én a Haldorádónak írtam néhány cikket, de egy bizonyos ember annyira meg akarta szabni, mit írjak, milyen képekkel, stb, hogy elegem lett, és így jött létre a blog. Köszönöm nektek, olvasóimnak, hogy ilyen sokan követitek a blogom, és csak jó reakciókat olvashatok Tőletek. Jól esik. :)

Megesett: 2016. augusztus 10.                      Írta: Schmidt Bence

Márnadömping

   Általában egy, esetleg két márnát szoktam fogni éjjelente. Talán lehetne többet, több idő és pénz ráfordításával, de nekem ennyi bőven elég. A minap viszont viszonylag szerencsésen belehúztam a közepébe, s nagyon szép halakat sikerült fognom kedvenc helyemen...

   Későn értem le, fél 8 felé járhatott az idő, mikor botjaim már beélesítve várták a jelentkezőket. A horgon sajtaromás csonticsokor volt rövid előkén, 130-as kosaraimban sajtos-csontis etető. Kb. 20 dekányit kevertem be a horgászatomra.
   Kicsit hűvösebb volt az elmúlt heteknél. Csodaszép volt az Újhold, abban a fázisában dagadt épp, amikor nem csak a vékony kis "kifli" látszik, hanem mellette a teljes egésze is. Ennek egyébként komoly jelentősége van... Mindenkinek megvannak a dolgai, melyekben hisz, van, aki leginkább a légnyomást figyeli - biztos hasznos az is! -, van aki hőmérsékletet, én legjobban a Hold fázisait lesem. Mikor vékony "d" betűt formáz, akkor mindig több kapásom van, mint egyébként. Hogy mi az oka, nem tudom... de újra és újra bizonyítást nyer. Emiatt aznap is bíztam 1-2 bajszos jelentkezésében.
   Az első negyed óra telt csak eseménytelenül, s épp újra akartam dobni, mikor rándult egyet a botom, s utána fél másodpercnyi kihagyás után rángatózni kezdett. Be is vágtam, s a szokásos kezdeti meglepett forgolódás után fel is sírt a fék. Fülig ért a szám, szép márna volt a horgomon! Magasra tartott bottal fárasztottam, hisz - noha nem jellemző - akad 1-2 ág a mederben, amit néha megtalálnak. Szép lassan terelgettem, mikor valami megérintette a lábam.
   Odakaptam a tekintetem. Hohó, a másik bot lengedezik, azon is márna van! Odahúztam üggyel-bajjal, szerencsére az első már fáradni kezdett, így meg tudtam oldani, hogy azt bal kézzel tartottam. A másikon kilazítottam teljesen a féket, s kissé gyorsabban, kapkodva fárasztottam az elsőként jelentkező, már fáradó harcost. Végül megszákoltam az 55-60 centi körüli, tán szűk hármas csodaszép márnát. Egy pillanatig elgondolkoztam a fotón, vagy közös terítéken a következővel, de belegondoltam, hogy a másik is legalább tíz perces fárasztás lesz, így inkább búcsút intettem neki. Majd őt.
   Kézbe kaptam a jobboldali botom, szorítottam a féken, s csodák csodájára megtaláltam a kontaktust. Hosszú fárasztás következett, az előző testvére is lehetett volna, ismét combos marcit szákolhattam! Nagy nehezen megörökítettem - a vaku gyakran gyengélkedik -, megmértem, majd útjára engedtem az 57 centis márnát.

Szusszantam egyet, nem minden nap van az ember mindkét botján szép márna. Viccből még gondoltam is arra, hogy tán nem kéne mindkettő visszadobni, hátha van még, de azért csak így tettem.
Nem kellett volna.
Az előző jelenet szinte hajszálpontosan megismétlődött. Rángatózó bot, márna, fáraszt, másik boton is kapás, bevágás, fékkiengedés - első márna kiteker - ez valamivel kisebb volt, de így is szép, kettes körüli jószág - gyorsan vissza, másik bot megfog, kontaktuskeresés, kiteker, fotó, mérés, vissza. 62 centi, biztosan meghaladta a három kilót. :) Egy vízalatti portrét is megejtettem vele, valahogy így érezhet egy csonti, ha ránéz őkelme... :)

El sem hittem, mi van itt. Kisebb márnákkal egyszer volt már hasonló, de ekkorákkal még nem. :) Innentől csak egy botot vetettem be, nem akartam több burleszk jelenetet.
A dömping azonban csendesedett. Indulás előtt még beköszönt egy újabb hármas forma, természetesen ő is mehetett haza fényképezkedés után. :)

   Lassan hazaindultam, 9 óra is elmúlt már. 5 márnát sikerült másfél óra alatt partra terelnem, nagyjából két kilótól szűk három és félig. Ennyit még sosem fogtam egyszerre. Tehát újabb rekord, újabb csodás, novemberi rekord... Köszönöm, Duna!


Megesett: 2015.11.16.                        Írta: Schmidt Bence

Életem márnájának története - apró extrákkal...

   Kuksolok a sötétben, semmi zavaró hang, csak a folyó, a természet neszei. Feszült várakozás, bármikor jöhet a márna. Mostanában főleg a kiló körüliek jönnek, őket várnám vacsoravendégnek. Természetesen én nem, csak ők vacsoráznának, a lánc nem folytatódik felfelé. Kis szél kerekedik, a gyenge fényekben látni, ahogy a pára csomókban szökik szét ezerfelé ijedtében. Felhúzom a kapucnim, s szorosabbra fonom magam köré a kabátom. Majd' megfagyok, lassan menni kéne, de nehezemre esik, hisz akármikor jöhet a várva várt hal, a ködös november ajándéka...

   Ilyenkor már minden hal ajándék. Valamiért nem is járnak már, csak 1-2 elvetemültebb sporttárs. Pedig a márna még ilyenkor is eszeget. Persze kicsit több szerencse, és jobb helyválasztás kell már hozzá. No meg az éjszaka.
   Szereztem potom pénzért egy fényképezőgépet, melyet gyakorlatilag nekem terveztek. Vízálló, hisz víz alatti felvételekre tervezték, ejtésre törhetetlen. Pont ez való az én kezembe, tán még én sem tudok kárt tenni benne. Ennek okán elhatároztam, hogy a héten 2-3-szor is kimegyek este, hátha kipróbálhatom. Nyilván nappal lenne az igazi, de akkor még meló van. Azért remélem, hogy majd arra is sor kerül a közeljövőben. :)
   Otthon szokás szerint bekevertem némi olcsó sajtos, csontis kaját, ami elég egy másfél órás pecához. Egyharmad zacskót. Nálam egy horgászat ennél többe sosem kerül. :) Bepakoltam a botjaim, s letekertem megszokott helyemre, reménykedve, hátha nem tűntek még el onnan.
   Jobboldali botomra sajtaromás csonti, míg a baloldalira sima került, mindkettőre 8-10 szem. A baloldalin patron, a jobboldali szemközti fényforrás előtt, így jól látható a spicc. A széket ilyenkor precízen beállítom, hogy a legjobbak legyenek a látási viszonyaim. Lecsüccsentem, s a szákomért nyúltam, hogy kinyissam. A szemközti fényforráshoz képest jól beállított pozícióm miatt a szemem sarkából láttam, ahogy belevág a jobboldali botomba a villám. Azonnal visszafordultam, s szememet a megmerevedett botomra szegeztem, hisz tudtam, hogy ez efféle kapások amolyan heves rávágások, és sokszor szokott lenni 1-2 másodperc szünet, míg elkezd bólogatni a bot. Most is így történt. Beemeltem.
   Az első pillanatok sokszor trükkösek lehűlt vízben. A hal csak súllyal forgolódott, ahogy az lenni szokott, lehetett akár nagyobb dévér, kisebb márna, nagyobb márna... ilyenkor csak tartom a botot és lazítok a féken... ha dévér, akkor szép lassan csökken a súly, és elindul kifelé a hal... De ez nem az volt. Egyszer csak elindult a nyers erő, durván rángatva törtetett befelé, sivított a fék. Túl sokat nem ment, megállt, de lehetett érezni az élő erőt. Percekig szinte csak egy helyben kevert, s mikor pár métert közelebb csaltam, már tört is ki újra. Nagyon sokáig tartott a huzavona. 10 perc is eltelt, mire elkezdett lassan kifelé jönni. Akkor is csak nagyon óvatosan húzhattam, kezemet végig a féken nyugtatva, akármelyik pillanatban érkezhetett egy rövid, de annál elemi erejűbb kitörés. Negyed óra biztos, hogy eltelt, mire a part közelébe ért, s először sejlett fel a lámpám fényében. Nem láttam, pontosan mekkora. Biztos, hogy szép, de hogy hármas, négyes, esetleg még nagyobb, nem tudtam. Mikor már kezdett veszteni az erejéből, s feljött a víztetőre, megdobbant a szívem, gyönyörű volt.
Végre felfeküdt, s belevezettem a szákba. Ez olyan szép Marci, hogy szinte már Márton. Jött is rögtön a kisebb probléma. Ilyen gyönyörű halat nem akartam letenni a homokba, de egyszerűen nem értem át a tarkóját, muszáj volt - rendszeresíteni fogok eztán valami rongyot. Készítettem egy-két fényképet, túl sokat nem akartam, önkioldósat sem, eleget volt szárazon. Megmértem... kereken 70 cm! Nem szoktam mérlegelni, de eddigi legnagyobbamat egy kedves sporttárs megmérte, 69 centi volt, és 4,2 kg. Ez annál jóval kövérebb, kifejezetten duci jószág volt, emiatt minden bizonnyal súlyosabb. bár ez csak otthon tudatosult bennem, a parton csak bő négyesre becsültem. De tán ütötte a négy és felet is. Kivételesen kicsit sajnáltam, hogy nincs mérlegem... :)

   Óvatosan megfogtam, s éltetőelemébe helyeztem. Nagyon elfáradt, minden erejét beleadta a szabadulásba. Kellett neki legalább egy bő perc, míg áramoltattam a kopoltyúján a vizet, s magához tért. Közben igyekeztem az elengedésről, és víz alatti videót készíteni, de még tanulni kell, és nem éjjelre tervezték. :) Azért felteszem. :) Talán jobban érzékelteti a méreteit, mint a kép.

   Végül csak elúszott, méltóságteljesen tűnt tova a titokzatos sötétségbe. Sokáig dobogott még a torkomban a szívem...

* * *

   Másnap is lejöttem. Addigra már kicsit tanulgattam az új gépet, ki szerettem volna próbálni. Az első óra azonban néma csendben telt el. Gondoltam egyet, s az egyik botomon a 100 grammos ólmot 130-asra cseréltem, hátha nyerek vele még pár métert a kevesebb görgés miatt. Próbálkozásom siker koronázta, ahogy beállt, már rángatózott is a pálca... megvan! El sem hittem, de a tegnapihoz hasonló erő húzott vissza a túloldalról. Hosszú percekig tartott a viaskodás ismét, mikor egyszer csak megkönnyebbült a szerelékem... kiakadt a horog. Ma ő győzött. Visszadobva ismét keveset kellett várnom, újabb márna, bár ez jóval kisebb volt, könnyebben jött, nem nagyon futkározott. És megint elment. Pedig ugyanazzal a horoggal voltam, mint eddig, tán a plusz súly miatt ül kevésbé a bevágás, ki tudja...
   A harmadik azonban már rendesen akadt. Ez sem volt nagy, de jó erőben volt. Tarkón ragadtam, szűk másfél kilóra taksáltam. Lőttem 1-2 képet, majd a víz alá helyezve munkába fogtam kis fényképezőm.

   Nem is sikerült olyan rosszul! Ezt követő bejegyzéseimben igyekszem majd tovább fejleszteni ezt a tudást, hogy minél látványosabb elemekkel kísérhessem majd írásaim. :) Lehet, hogy ez tavaszra tehető majd csak inkább, függ a márnák, s az időjárás, s kedves patakom kedvétől is, hátha egyszer végre lemegy majd.
   Más aznap már nem jött, nem is maradtam sokat. Ennyi volt hát életem legnagyobb márnájának története. :)

Megesett: 2015.11.2-3.                                   Írta: Schmidt Bence

Őszi életkép

   Ősz derekától a nap korai hanyatlása miatt a nappali horgászat lehetősége - UL pergetés, patakos cserkelés, egyebek - számomra munka, s a betáblázott hétvégék miatt megszűnik, így a késő őszi időszakot nálam jellemzően az esti, éjjeli horgászatok jelentik. Így volt ez a múlt héten is, melynek derekán egyik este leugrottam kedves közeli, viszonylag sekély szakaszomra, reménykedve, hogy maradt még rajta valami a gyorsan hűlő víz ellenére...

  
   Nagyon hidegek már ilyenkor az éjjelek, kétszer is meggondolja az ember, hogy egy átdolgozott nap után kimenjen-e. Kedden hamar végeztem, így némi pihenés után felhúztam több réteg ruhát mindenhová, kesztyűt, sapkát, s útnak indultam.
   20-30 dekányi epres, csontival dúsított anyagot vittem csupán - száraz tartalék mindig van, ha maradni akarnék. Egy-másfél órára bőven elég. Száz grammos kosaram messze landolt a mederben, és sajtillatú csontik várták az érdeklődőket. Másik botomat közelebb vetettem be, s nagyobb horgára két szál nagy harmatgilisztát tűztem, hátha ahhoz van inkább gusztusuk.
   Kezdetét vette a várakozás. Az őszi esték mindig csodaszépek, lassan gyülekezik a köd, de azért elviselhetetlen hideg még sincs. A sötétben történő horgászat számomra azért érdekes, mert hiába tűnik úgy, hogy esélytelen az egész, bármelyik pillanatban érkezhet egy csapat - vagy nem. Ami legjobban tetszik benne, az a gébek teljes hiánya. Idegesítő, mikor csontival gyakorlatilag nem is lehet horgászni miattuk...
   Aznap este úgy tűnt, nem jön semmi, már az indulást tervezgettem, s pakoltam össze a cuccaimat, mikor a szemem sarkából kiszúrtam a lengedező spiccet. Hohó! Odavágtam, megvan. Érezhető volt rögtön, hogy dévér van a horgon, lapjával beállva, rugdalózva védekezett. A rendkívül húzós víz vele volt, de hamar elfáradt, s onnantól könnyedén siklott szákomba. Valamivel másfél kiló alatti volt. Örültem neki, én nagyjából úgy vagyok vele, hogy ha akár csak egy kicsit is normálisabb halat fogok, már elégedett vagyok. :)

Boldogan üldögéltem újradobott botjaim mögött. Leginkább csak a belső botot néztem, hátha több is van, ahonnan ő jött. Azon van a patron, a másikat úgy szoktam megoldani takarékossági okokból, hogy egy szemközti fényforrás elé helyezem a spiccét. Mivel nem őt néztem, vélhetően figyelemhiányban szenvedhetett, ugyanis arra lettem figyelmes, hogy valami kopog. Odapillantva láttam, hogy a nyél el-el emelkedik a földtől, gyorsan oda is ugrottam. Megvan! Ő már bajszi volt. Kellemesen rohangált, noha érezhető volt, hogy nem életem márnája van a horgomon. Kint a lámpafényben még meglódult egyszer, de aztán a szákba került, majd kezembe simult a kiló körüli Rózsás.

   Maradtam még tíz percet, de a kezem a vizes halak fogdosásától már szinte jéggé dermedt, még ha az adrenalin szolgáltatott is egy kis meleget belülről. Összecsomagoltam, s elindultam haza.
   Jelenleg a szabadidőm többségét szerencsére kedves barátnőmmel tölthetem. S ha így nem is a parton, hanem akár csak egy parkban, de az őszi hangulat, mint mindenkit, engem is mindig megragad. :)

Megesett: 2015.10.27.                                Írta: Schmidt Bence

Fél óra az ajándék villantókkal UL-ezve, majd éjjel nagyobb vadra lesve...

   Mostanában csak pénteken érek rá kedvenc időtöltésemre, e héten sem volt másképp. Sokat vacilláltam, hogy a Dunára menjek, avagy kis patakomra... ha ilyen keveset tud eljutni az ember a vízpartra, akkor erősen meg kell gondolni a dolgot. Most legnagyobb folyónk kapott tőlem bizalmat.

   Kedves blogíró barátom, a Mosoni Horgász jóvoltából pénteken egy takaros kis csomag érkezett a nevemre ingyen és bérmentve, ajándék gyanánt. Gyönyörű, kézzel készített úszók, villantók voltak benne, s nem is kevés... Úgy döntöttem hát, ha már feederezni úgyis csak este megyek le, gyors fél órát rászánok az ajándék villantókra, hátha felavatom lesz az egyiket. Mélyponton volt a Duna vízállásilag és kapásügyileg is, a partközelből gyakorlatilag teljesen eltűnt a hal, a falun belül hetek óta nem láttam csuka vagy balinrablást, ami egészen elképesztő. Célom tehát annyi volt, hogy egyáltalán valahogy valamilyen pikkelyes legyen, mindegy mekkora...
   Kedvenc kis sarkantyúmon kezdtem, melyen tavaly, és ennek az évnek a nyarán is rengeteg jászt, domolykót sikerült fognom, kisebb csukákkal, balinokkal tarkítva a zsákmányt. Egyszóval jó UL terep. Csakhogy olyan szinten átlátszó volt a víz, és annyira kicsi, hogy kis túlzással gyakorlatilag addig beláttam a víz alá, ameddig dobni tudtam. Semmi, sem rávágás, sem mozdulás, még küszt sem láttam. Tovább mentem, de a helyzet ugyanez volt. Kisütött a nap. Időre kellett hazamennem, így már csak nagyjából tíz percem maradt a felavatásra. A parton sétálva figyeltem, hol látok több küszt összeverődve. Egy langósabb helyen észrevettem őket, odalopakodtam. Valami apróság hajtott is. Dobtam párat a legkisebb körforgóval, ha már úgy sem a nagyja van előttem, de semmi. Na, gondoltam felteszem a legnagyobb, legnehezebb darabot, ami a nagy sokaságból a kezembe akadt, egy kékes festésűt, hogy egy stégre merészkedve a 3-4 méteres vízoszlop alsóbb rétegeit fésüljem át, hátha valami lapul ott.
   Semmi. Többedik dobásra sem. De ez nem meglepő, találkoztam útközben több nagyon jó horgásszal, volt olyan, aki pergetve nem tudott még egy bugyli csukát sem fogni az elmúlt két hétben, pedig amúgy rengeteg halat szokott fogni. Volt, aki feederrel nem ért el gébeken kívül kapást sem. S ezek nem kezdők voltak. Sajnos most épp ez a helyzet. Megtanítja jobban megbecsülni a Duna adakozó arcát.
Órámra pillantva az utolsót dobtam. Trükközgettem, de alapvetően lassan tekertem, hogy lent maradjon, de nem volt érdeklődés most sem. Hát, majd tán legközelebb. Kiemeltem a... azaz kiemeltem volna a villantóm, csakhogy kölyökbalin koma rossz néven vette, hogy az ebédje más közegbe készül, és keményen lecsapott. Nem túl hosszú huzavona után a kezembe simult a fióka, hogy aztán pár fotó után újra riogathassa a saját testhosszához nem éppen ideális méretű zsákmányjelöltjeit.

   Mennem is kellett, de örültem, hogy felavathattam az ajándékot. :) Majd tán egyszer a patakomon, vagy itt, ha nem lesz ilyen döglött a víz, valami szebbet is elkapok velük. Mentem is haza dolgozni.


   Kora este értem le a partra. Hoztam magammal egy bő  kilónyi kaját csontival feldúsítva, ezt tömködtem a 100 grammos kosaramba. Egyik nyolcas horgomra sima csontiból került 6-8 szem, míg a másikra sajtaromásból ugyanennyi. Bevetettem őket, az egyiket közepes, míg a másikat nagy távolságra, a közepest dobálom mindig ugyanoda, amolyan "minietetést" létrehozva vele hosszabb távon. A távolabbi kosarába szorosabban tuszkoltam az anyagot, hogy kicsit lassabban oldódjon, ezzel keresgéltem. Általában így szoktam csinálni.
   Két üres óra után már igen erősen evett a méreg, hogy mégiscsak a patakra kellett volna menni, ott még rossz napokon is bele lehet futni 1-1 félkilós domiba legalább, és ott még soha nem betliztem. Bíztam benne, hogy a sötétedésben megindulnak a halak, de nem. De legalább gyönyörködhettem a mélykék égben, s tengernyi csillagában. Még a tejút is élesen kirajzolódott. Falun ez nagyon szép tud lenni, olyan tiszta a levegő...
   Már-már az összepakoláson gondolkodtam, de annyira azért mégiscsak sváb vagyok, hogy bekevert kaját nem dobok ki, gondoltam, kitartok még egy picit, hogy elhasználjam. Eközben beütött a baj... így ősz derekától annak végéig igen erős allergiás rohamok törnek rám, s egy ilyen lepett meg most is, egyik pillanatról a másikra érkezve. Nem részletezem, mi és hogyan folyt egybe és mennyire, de nem volt kellemes élmény. Látni szó szerint szine egyáltalán nem láttam, így szerencsém volt, hogy a feederem vége veregetni kezdte a lábam. Hohohó! 1-2-szer ugyan mellényúltam, de aztán csak meglett a nyél, bedörgöltem neki. Márna! Végre! Nem volt óriás, de bajszos kis kedvencem így is megörvendeztetett, noha könnybe lábadt s megdagadt szememmel vizuálisan csak otthon tudtam megcsodálni. Az első fotó után sajna a fényképezőm lemerült - valóban rég töltöttem fel, így sok választásom nincs, most csak ezt tölthetem fel. Amolyan kilós forma volt.

   Átmeneti vakságom miatt a következő dobás után megengedtem a fékemet épp annyira, hogy a nagy sodrás még ne húzza meg, de a kapás már megrecsegtethesse. Nem is kellett sokáig várnom, újabb torpedó-növendék érkezett, az előzőnek szinte ikertestvére. Róla már nem készülhetett kép, márnát meg elvből nem viszek haza, így otthon sem pótolhattam e mulasztásomat.
   Épp, hogy visszaengedtem, a másik botom fékje is recsegni kezdett. Megindultak rendesen így hirtelen! Odarohantam, nagy nehezen megkerestem a botot, s ahogy egy idős horgászismerősöm mondta mindig, besuberintottam. Ez is megvan! Érezhető volt, hogy ennek nincs bajsza, egy szebb dévér küzdött a horgomon. Szákolás után megcsörgettem nagyszüleim, hogy szükségeltetik-e esetleg a konyhára. Mivel épp költözés is lesz, s ott halászlével várjuk a vendégeket, kellett nekik, így hazavittem. Tökéletes a lébe kiegészítőnek. Otthon fotóztam csak, s mértem is, 1,4 kg-ot nyomott.
   Visszadobtam mindkét botot, s ezzel pont el is fogyott az etetőanyag, amúgy is haza kellett mennem, nem bírtam volna már sokáig, az allergia egyre vadabb lett. Elkezdtem összecsomagolni, s az egyik botom össze is csuktam. Épp összegumiztam a részeket, mikor 1-1 óvatos fékreccsenést hallottam. Odabotladoztam, bevágtam, s örömmel éreztem, hogy ismét szép hal állt bele lapjával a sodrásba, újabb nagy keszeg küzd a horgon. Nagyobb volt, mint az előző, ezekben a méretekben már igencsak szép hal ő is! Mint otthon kiderült, 1,8 kg volt, már súrolta a "lapát" kategóriát. :)

   Ő lett a búcsúhalam, nem dobtam vissza többet, etetőanyag nélkül amúgy is kevesebb esélyem lett volna, plusz már szinte haldokoltam. Pedig ki tudja, még lehet, hogy jött volna 1-2, hisz ez az egész fél óra alatt zajlott le. Otthon még gyorsan lefotóztam a dévér-párost, megmértem őket, majd a pucolást papámra bízva behúzódtam jó meleg kuckómba.


Megesett: 2015.10.09                          Írta: Schmidt Bence

Másfél óra éjjel a Dunán

   Nem szoktam éjjel kint lenni, általában meló után nincs is már erőm hozzá, meg valahogy annyira nem is vonz. Azonban így az utolsó viszonylagosan melegebb - fogalmazzunk úgy, hogy még nem vészesen hűvös - éjszakákon úgy döntöttem, kimegyek egyszer feederbotjaimmal.

 

   Otthon bekevertem fél kiló kukoricadarát tapadósra, fogtam egy doboz csontit, és elindultam. Sosem voltam híve a nagy "fenékkerítésnek", részemről inkább fogok kevesebb halat, mint kicsit többet, 10000 Ft-okat bent hagyva.
   A helyem környékét végig ülték, egy vidéki horgásztársaság népesítette be a környéket. Azonban az a rész, ahová menni akartam, épp szabad volt. Bedobtam, majd elhelyezkedtem kényelmesen, és vártam. A mélykék eget szemléletem épp, mikor egyszer csak villámszerű ütés a botomon. Aztán szünet. Aztán egy újabb. Kecsege tán - villant be reflexszerűen, s odavágtam neki. Épp a minap mesélte valaki, hogy idén elég sokat fogott már, és mindet éjjel... Szerencsére javul a vízminőség.
Halam igazolta a gondolatomat, függőlegesen kezdett felfelé szaladni, de azonnal meg is könnyebbült a szerelékem... elment. Sosem fogtam még kecsegét, nagyon örültem volna...
   Sebaj. Cucc vissza, másikat is felnéztem, semmi. Kicsit lejjebb dobtam az egyiket, s vártam. Végre! Rázkódni kezdett a világítópatron, be is dörgöltem hát neki. Jó súly pumpált a botomon, azonban hamar elemelkedett vízközé, és a fékem sem szólalt meg, könnyen felismerhető volt dévér uraság. Megszákoltam, megmértem, majd lefotóztam. 1,6 kiló, nem is rossz!

Egy gyors telefont megeresztettem, de otthon nem kellett a konyhára, így mehetett vissza.  Egyre hűvösebbre váltott az idő, már nem sokat akartam maradni, de volt még egy kis etetőanyagom, azt el akartam horgászni. 100 gramm körüli kosaraim újra megtöltve csobbantak. Szokás szerint egyik végszereléken sima csonti volt, a másikon "sajtosított". Az előző a tuningoltra jött.
   Mint ahogyan a következő is. Hasonló forgatókönyv, rázkódó botvég, s tompán, lapjával védekező hal. Szép lassan terelgettem, végül ő is a szákban kötött ki. Nagyobb volt, mint az előzős, 1,9 kiló.

Még egyszer visszadobtam, de lassan pakolni kezdtem, hiába a két réteg ruha, jócskán remegett már a kezem. Több jelentkező nem is akadt. Azért így is jó kis levezető volt, nap végére. Tán ma este is lenézek, holnap pedig végre eljutok kedvenc patakomra pergetni - már ha az időjárás is kegyes lesz hozzám. :)



Megesett: 2015.09.22                           Írta: Schmidt Bence

És még egy kis márnázás...

   Mostanában nagyon kevés időm akad horgászatra, de ma végre volt pár szabad órám. Végre kipróbálhatom újonnan vett, komoly 4000 Ft értékű fényképezőmet! A szélre való tekintettel úgy gondoltam, inkább feederezni megyek nemrég felfedezett helyemre.

   Fél hat körül értem ki. Kicsit ugyan bosszankodtam, hogy elállt a szél, s így UL-ezni is elmehettem volna, de sebaj. Hátha összejön egy torpedó...
   Én nem költök sokat egy pecára. Szűk fél kilónyi kukoricadara, meg két doboz csonti van nálam csak ilyenkor, s a kedvelt olcsó sajtcseppem, mely gyakorlatilag egész éven át kitart, olyan tömény. Egyik doboz csontit sokszor beszagosítom, a másikat nem, s így megversenyeztetem őket. Majdnem mindig az "illatos" nyer...
   Na de horgásszunk is. Nem kellett sokat várni az első kapásra, a gébeknél ez már csak így megy. Jött is egyik a másik után, aztán csend... Egy újradobás után aztán végre hevesen rázkódni kezdett a spicc. Természetesen a sajtos csontira. Franciásan ínyenc halamon érződött, hogy nem lesz rekordlistás példány, beállt a sodrásba, s szorosan a talajhoz tapadva rúgdosott, a féket alig-alig szólította meg, de azért még így is lehetett érezni semmi máshoz nem hasonlítható, nyers erejét. Elképesztő egy halfaj.
   Szép lassan azért csak közeledett, s pár erőtlen meglódulás után tarkón ragadtam. Ritka az ilyen, de elfelejtettem kinyitni a merítőt. Bő kilós, de csodaszép, sötét tónusú jószág volt. Jó látni ezt a változást, mely újabb jele szeretett Dunánk vízminőségének fokozatos javulásának...
Egy márna visszaengedésének története hát képekben:

   Miután farkával végleg búcsút intett, még próbálkoztam egy ideig, de nem jött újabb. Egy kóbor karikakeszeg érkezett csupán a naplementében, melyet fotó nélkül engedtem vissza. Inkább kaptam le az alkonyatot, mely hiába klisés, mindig szép. Nem olyan vészes ez a kis masina 4000 Magyar forintért.

   Szerettem volna maradni sötétben is, de nem számoltam a derült ég miatt bekövetkező hirtelen lehűléssel, s ruházatilag felkészületlen voltam az időjárásnak ezen aljas lépésére. Fél órát kitartottam ugyan, de az igazán jó kapásidőszak előtt sajnos el kellett jönnöm.
   De azért szomorkodásra nincs okom, ma sem mentem haza úgy, hogy ne lett volna halszagú a kezem, ráadásul kedvenc halfajom által. :)


Megesett: 2015.09.21                  Írta: Schmidt Bence