Rendhagyó bejegyzés - Horgászat párom szemszögéből

Sziasztok! Viki vagyok, Bence párja, és én írom most nektek ezt a rendhagyó bejegyzést, amit akár szülinapi különkiadásnak is nevezhetnénk. 

Ugyan az a bizonyos szülinap március 30-án volt, ez a horgászat a szülinapi szerda előtti hétvégén esett meg. Bence szülinapi ajándékként kérte, hogy menjünk el együtt imádott patakjára, én pedig örömmel csatlakoztam hozzá. Azért azt tudni kell rólam, hogy nem vagyok horgász, sosem jutna eszembe magamtól a horgászat. De őszintén imádok Bencével horgászni. Pedig nem túl barátnőkímélően teszi. Nem épp az a típus, aki belógat két botot a vízbe, aztán ül az árnyékban. Életemben nem gyalogoltam annyit, mint vele egy patakparton... De minden pillanatát élvezem a közös pecáknak. Imádok természetben lenni (főleg Vele), a csörgedező patakot hallgatni, élvezni, hogy olyan helyekre sétálunk, ahol a természetet ember ritkán háborgatja. És imádok olyat csinálni a Szerelmemmel, amit ő ennyire imád. Imádom a lelkesedését, ahogy teljesen átszellemül, és gyermeki örömmel látja viszont a természetet minden alkalommal, nagyon szeretek osztozni a szenvedélyében. 

A mi természeti-szerelmi idillünk

10 óra körül indultunk el busszal, egy óra múlva már a patakparton voltunk. Először az útnál próbáltunk dobálni, inkább kisebb, mint nagyobb sikerrel. Én is megpróbálkoztam a dologgal, és ahogy az lenni szokott, a dobásaim 90%-a a fűben landolt. De tovább igyekeztem töretlen lelkesedéssel, Bencét nyüstölve, hogy vajon mit csinálok rosszul...:) A pergetés nem vált ott be, látszólag nem voltak éhesek a halak, ezért megpróbálkoztunk az úsztatással egy álló résznél. Ott egyszerűbb volt próbálkoznom, hiszen a nagy dobásra itt nem volt szükség, és próbálkozásomat (fél)siker koronázta. Sikerült kiemelnem a vízből egy kis bodorkát, aki megkönnyítette a halvisszaengedős horgászok dolgát, és magától visszaugrott a patakba. Ezután apukámmal való találkozás miatt nagyjából másfél órára megszakadt a peca, de aztán újra belevetettük magunkat. 

A nagy ho-ho-ho...

Bence kedvenc helye felé vettük az irányt, ahova azzal az eltökélt szándékkal mentünk, hogy én fogjak kárászt és keszeget. Jó sokat sétáltunk, majd megérkeztünk a környék legmélyebb pontjához (közel 2 m). Kedvesem belógatta a botot, itt tartottunk egy rövid ebéd- és ölelkezésszünetet. Amíg én az ebédemet fejeztem be, Bence már elkezdett úsztatni, és fogott egy szűk 10 deka körüli kárászt. Ezután megkaptam a (staféta)botot. Egyszer csak mozogni véltem látni az úszót, bevágtam, és meglepetésemre egy kárász lógott a csalin. Majd megismétlődött a folyamat, és egy karikakeszeget sikerült kiemelnem. Bence kérésére ide kell írnom, hogy az a bizonyos úszó, amit használtunk, a Mosoni Horgásztól kapott úszó volt. Még az amatőrnek is bevált. :) 

Az általam fogott kárász Bence által tartva - hiszen én csak a boton keresztül fogom meg a halat... :)

Szerelmem fő terve pedig a domolykó fogatása volt velem, hiszen az a kedvence. Nekiláttunk hát ennek is. Dobálgattunk a kis színes, tőlem kapott Salmo Hornettel, ám nagy érdeklődés nem igazán mutatkozott. Egyszer-kétszer éreztem, hogy valami megszaglássza a wobit, egyszer még tisztán látszott is a talán rajtam gúnyolódó domolykó, de nem győztem meg, hogy érdemes ráharapni a csalira. Ekkor merült fel bennünk a gondolat, hogy ilyen tiszta víznél, gyönyörű napos időben nem lehet holmi tarka-barka, neonszínű  műhallal megtéveszteni az okos domit, ezért átváltottunk Komáromi Ádám sötét színű faragványára. Ezzel már sikerült akasztani, de azon a helyen nem hittek már nekünk a domolykók. Elindultunk tovább, még egy helyen sikerült akasztani egyet, de őt sem sikerült kifogni. Egy harmadik helyen kellett próbálkoznom, mire végre éreztem a kapást, a határozott húzást, és a végén meglett a hőn áhított 22-23 centis domi.

Első pergetett domolykóm

Visszafelé sétálva Bence dobált, fogott még egy hasonló méretűt, és egy fél kiló körüli példányt is. 

Na jó, az igazi nagy ho-ho-ho...

Azért Ő sem bírta ki egy kis peca nélkül

Egy szebbecske is megvolt azért

A buszmegállóhoz indulva még egy csodás élményben volt részem. Láttunk elsuhanni egy gyönyörű, elképesztően élénk kék színű valamit, amint azt később Bencétől megtudtam, egy jégmadarat. A buszmegállóban már nem tudtam nem leülni a földre, hiszen a rövid ebédszüneten kívül végig gyalogoltunk. De jól eső fáradtság volt. Minden alkalommal az, mikor a természetben Szerelmemmel töltött nap után fáradok el valami olyanban, amit ő ennyire élvez. Lesz még sok ilyen, együtt pecálós nap. :) 

Megesett: 2016.03.27.              Írta: Kiss Viktória (horgászatos információt szolgáltatta: Schmidt Bence)

Kárászdömping egy apró kis patakon, némi domolykóval megspékelve

   A nyár első napjain látogattam el egy pici kis patakra. Nem a megszokott helyemre mentem, ami a maga 6-7-8 méteres szélességével és méter körüli átlagmélységével a környék messze legnagyobb vízfolyása, hanem attól jóval feljebb, egy olyan részre, ahol az átlag szélesség 2-2,5 méter, a mélység 30 centi, és rengeteget kell gyalogolni 1-1,5 méter magas sásban és bozótban, hogy horgászható részhez érjen az ember. A vízügy egy helyen sorozatban keresztköveket hozott létre, s ezek alatt közel méteres mélységet sodort ki magának a víz. Ide látogattam el UL botommal saját készítésű úszós felszereléssel.

   Sokan felhördülhetnek, hisz egy ilyen kis pálca nem úsztatni való. Általában nem is, de mivel itt csak apró halakból álló élménypeca várható, s a víz is kicsi, ezáltal sokkal élvezetesebb kárászozni is vele, mint egy keményebb cuccal. Buszról leszállva kb. két kilométernyi séta következett, mely minden volt, csak nem könnyű. Tavaly nyáron voltam itt 1-2 alkalommal, tudtam, hova kell mennem, de akkor jobban le volt kaszálva, most 1 méternél kisebb sehol sem volt a gaz. Az elmúlt évben sikerült itt meglepő eredményt is elérnem, 30-40 dekás, valamint közel kilós ponty, és közel méretes harcsa is akadt a horgomra, néhány szebb domival megfűszerezve. A fő hal azonban a 8-10 dekás kárász, rájuk fájt most leginkább a fogam. Egy jó kis élménypecára, sok kapással...

Legtöbb helyen alig látszik...

Az igazi vadon... :)

Ezek az ominózus keresztkövek, melyek "felhízlalják" maguk felett, és kimélyítik maguk alatt a vizet. Itt gyűlnek össze a környék halai...

 

   Nagy nehezen eljutottam a kedvenc helyemre.  Alig tudtam leverekedni magam a meredek parton, s kialakítani egy helyet, ahol stabilan állhatok. Felszereltem botom, és gilisztát tűztem a horgomra, mely tapasztalatom szerint ezen a vízen sokkal jobban működik, mint a csonti. Kezdetnek a mélységet szerettem volna megmérni. 80 centi körülire húztam a szereléket, de nem ment le. Persze, hogy nem, hiszen máris a szájában fogta a horgot egy kis kárász.

Az invázió megkezdője

   Nem ritka jelenség, minden gödörben szokott ülni néhány hal, melyeket gyorsan ki lehet fogni. Aztán általában elfogynak. Most is így kezdődött, vagy 5 percig kis túlzással nem tudtam beállítani a feneket. Csak jöttek és jöttek... kíváncsi voltam, mikor fogynak el, hisz a pataki peca tényleg olyan, hogy komoly utánpótlás - etetés nélkül pláne - egy adott helyen nincs, a halmennyiség meg véges. De csak nem akart fogyni. Vagy a harmincadik halat fogtam már, mikor kezdtem felfogni, hogy itt valami elképesztő halmennyiség van. Gyakorlatilag többen vannak, mint a víz! Elkezdtem felvenni a kapásokat, akkor még nem blog miatt, csak ismerősömet is meg akartam fűzni egy kis pecára, miatta, hogy elhiggye, hogy itt tényleg ennyi kapás van!

   Egy olyan ismerősről volt szó, aki épp akkor váltotta ki az engedélyét, és sosem fogott még halat. Erre aztán tökéletes!
   A kárászok pedig csak jöttek, és jöttek. Sosem akartak elfogyni. Technikáról sokat nem érdemes írni, hisz csak be kellett lógatni a cuccot s kész. Sebesebb folyású részeken visszatartottam, akkor is jöttek a "rávágások". Próbáltam szelektálni egy ideig kukoricával, hátha ott ül egy ponty is, de esélytelen volt, azt is azonnal tologatni kezdték a karcsik. Hogy lehet 8-10 négyzetméteres helyen ennyi? El sem tudtam képzelni. Hisz amikor itt jártam, akkor úgy volt, hogy egy gödörből kijött 3-4 darab, aztán vége. Tovább mentem, a következő gödörben megint fogtam párat... és így tovább. Biztos nemrég szökhettek ki a halastavakból, amelyeken keresztülfolyik!

Átlagméret

   Miután megfogtam az utolsó kárászom, nem azért hagytam abba, mert már megállt a hal, hanem mert mennem kellett. - tavalyról emlékeztem egy pár méteres szakaszra, ahol járkálni szoktak a - patak méretéhez képest - szebb, közel félkilós domik. Így sem voltam elégedetlen, közel száz kárászt fogtam, becslésem szerint 80-90 darabot. Igazán szép nem esett köztük, de akciót bőven szolgáltattak!
Siettem vissza, hogy még megdomolykózhassam a kedvenc helyemet. Közben egy még sosem próbált helyen még lógattam egyet, egy kis domi lett a jutalmam.

   Folytattam tovább az utam, ennél szebbekre vágytam. A túlparton egy legelő szürkemarha kíváncsi tekintete kísért el egy darabon...

Béke :)

Végre megérkeztem. Szélsebesen átszereltem, akkor még csak kis 500 Ft-os Goldstar Bug-om volt, azt tettem fel. Az első pár dobás nem hozott eredményt, de mintha egy kanyar külső ívén láttam volna valamit... odadobtam, s már szedte is le a domolykó. Mindig hihetetlen, amint egy másfél méter széles vízen egyszer csak egy szép hal küzd a zsinór végén! Keményen ellenállta, bemenekült többször a sűrű növényzetbe, de végül csak meglett! Olyan negyven dekás forma, szűk harminc centi volt.

A kicsiny patak királya!

   Mivel nagy ramazurit csapott, több nem jött, mentem is el. Igencsak élménydús horgászatot tudtam magam mögött egy igazi vadvízen!
   Az imént nem véletlenül említettem ismerősömet. Pár nappal rá vele is elmentünk. A múltkori halbőség ugyan nem volt, de azért így is be lett avatva, ketten tán 30 kárászt foghattunk, közte jött egy helyi viszonyok közt egész szép, 25-30 deka körüli, amit szerencsére ő fogott, kopogtatós módszerrel egy olyan gyors folyású helyen, amit én sosem próbáltam volna, az egyik surranó ráfolyásánál. :)

   Szép lassan alábbhagyott a júniusi meleg - jöttek helyette a szúnyogok. Elvezettem a domis helyre, hogy megszerezze az első szebb halas élményét, mutattam neki, hová dobjon - de úgy tűnt, aznap nem voltak ott. Mondtam neki, hogy még azt a kanyart dobálja meg ott, nekem is ott jött! De neki már elege lett a szúnyogból, beburkolózott a fölsőjébe.
   Naná, hogy ott jött első dobásra nekem a félkilós domolykó... ismét megerősödött a tény, hogy a horgászat néha elmebetegeknek való, és kitartás kell hozzá. :)

Akkorra már olyan szúnyogfelhőben voltunk, hogy alig láttunk ki belőle. De szó szerint. Menekülőre is fogtuk.

Élménydús két nap volt, hihetetlenül sok hallal, és rengeteg kapással! Számomra kis pluszt adott, hogy Szerelmemmel való megismerkedésem előestéjén történt a dolog. Annak, aki nem feltétlenül az óriásokra megy, mindenképp ajánlom kipróbálásra a kispatakos úsztatást és pergetést! Ha meg valakivel meg kell szerettetni a horgászatot, akkor pláne! :)


Megesett: 2015.06.06. és 13-án            Írta: Schmidt Bence

Horgászetika - szubjektív szösszenetek

    Úgy gondoltam, ideje színesítenem írásaim egy olyan bejegyzéssel, mely nem konkrét horgászatról, hanem a halak és emberek kapcsolatáról szól. Mivel a saját véleményemet írom le, biztos akadnak, akik nem értenek egyet a mondandómmal, de hát mindenki más, így is van rendjén. Mindent a teljesség igénye nélkül írok le.

  
   Két fő témára bontottam a mondandóm. Először egy lerágott csonttal kezdenék. Nem is fogom ezt túlzottan részletezni, hisz mindenki által ezerszer látott és olvasott problémák. Leginkább a társadalom kevéssé kulturált részére vonatkoznak.
   Szerencsére a fiatalabb generáció már javuló tendenciát mutat. Több a hallal szembeni tiszteletteljes bánásmód, függetlenül attól, hogy épp elviszi, vagy épp visszaengedi-e a zsákmányát. De még mindig rengeteg olyan emberrel találkozom például a patakon, akik a domolykót bodorkának hazudják, és a nap végére velük telik meg a szák. Nemhogy nem tartják be a darab- és méretkorlátozást, még csak engedélyt sem váltanak ki. Pedig ha akár csak havonta egyszer végigmennének ellenőrzésre jogosult csapatok, már egész más lenne a helyzet...
Megesett tavasszal egy olyan eset, hogy kollégámmal pergettünk. Lebattyog az öreg, bedobja az úszósát, és úgy adja a szerencséje, hogy le sem teszi a botot, már viszi a ponty. Volt vagy 20-22 centi. Szákba tette, mire pörölni kezdünk vele.
Rendőrséggel való fenyegetőzéshez kellett eljutni, mire visszadobta a zsákmányt. Mikor mondtuk, hogy biztos még engedélye sincs, azt mondta, hogy tévedünk, és nála van az 1800 Ft-os engedély.
Csakhogy a bökkenő az, hogy már több éve nem az említett összegért lehet azt kiváltani, hanem 2000 Ft-ért (2000! Egy évre! Egy nap alatt vissza lehet fogni, miért nem lehet megvenni...?).
De ez még a jobbik eset. Ismert bandák mennek végig rajta kosarazva, zsákszámra viszik el a halat.
   A Dunán, és persze gondolom majdnem minden más vízen természetesen ugyanaz a helyzet, csak oda mostanában keveset jártam. De mindenki ismeri szerintem például azt a szitut, mikor májusi-júniusi áradásokban megtelnek bizonyos helyek kis harcsákkal, és módszeresen kifogják őket mind. A szintén mohó süllőkkel, csukákkal a helyzet ugyanaz. És ezzel még az is maga ellen tesz, aki ezt a zsákmányt kifogja. Ha megmaradnának, sokkal nagyobb halbőség lenne mindenhol, jóval nagyobb átlagsúllyal... De erről több szót nem szeretnék ejteni, hisz tényleg eléggé lerágott csont. Így is jobban elmerültem ebben a részben, mint terveztem.
   Jöjjön a második rész: a "kulturált hülyeség". Annak is az első része az elvek problémája. Lassan kifejezett táborokra bomlik a horgásztársadalom. Van, aki azt veti meg,  aki hazaviszi a halat, mások azt, aki megfogja, és visszaengedi. Vannak, akik szidják a "kockatavas" horgászokat, vannak, akiknek csak ez jutott, mert nem élnek természetes víz közelében, és szidják a kockatavas horgászokat szidó horgászokat. Végül vannak azok, akik szidják, azokat, akik szidják a... na, inkább nem írom végig. Vannak, akik utálják a modern vívmányokat, mint a halradar, hallisztes bojlik, pelletek, etetőhajók, és sorolhatnánk a végtelenségig. Aztán vannak, akik erre esküsznek, mert bizony vannak helyek, ahol elengedhetetlenek a sikerhez. Vannak, akik kisebb halakkal is jól érzik magukat horgászat közben, míg  vannak, akiknek a gigászok elejtése a céljuk. Vannak, akik szerint a tiszteletteljes bánásmód szinte csak halbölcsőben-matracon lehetséges, kaptam már olyan választ egyik leghíresebb-leghírhedtebb horgászunktól, hogy nem jó az egyik képem, fűbe nem fektethetjük a halat, mert az etikátlan. Hát, biztos jó az a védőeszköz, és aki tudja, használja, de elnézést, én egy könnyűpergetéses barangolásra, például semmiképp sem tudok ilyet magammal vinni, és gondolom más sem. És néha muszáj letenni, előfordul, hogy a tarkófogás valamely okból - pl. veszélyesen kiálló hármashorog - nem lehetséges. A magam részéről mondjuk gondolkodom valami kis megoldáson, valami apróra összecsukható, házilag összeszerkesztett mini-matracon. Aztán vannak, akik mondjuk sügérre szeretnek horgászni, és vannak, akik például pontyra. Előbbi az utóbbi célpontjait zsírpacninak titulálja, fordítva meg apróhalnak, amire értelmetlen horgászni.
És még véletlenül sem lehetne tiszteletben tartani a másikat... Nyilván itt csak a szabályok keretein belül horgászókról esett szó. Vízpartokon, és "szájhorgászat" (különböző fórumokban felcsattanó viták) esetén is előbukkannak ezek a különbségek.
   Lássuk a kulturált hülyeség második, számomra magasabb fokát. Azt, amely központilag, törvénybe fogva pusztít. Lássunk egy-két viszonylag friss szabályt. Például az ezüstkárászét. Mint tudjuk, nem szabad visszaengedni... Igen, rettenetes bűnt követtek el azzal, hogy emberek keze által betelepültek a vizeinkbe, hogy szintén emberek nevelték, telepítették, s terjesztették szét minden vízben, hogy aztán tájidegennek minősítsék, és halomra lehessen gyilkolni. Pedig ugyanúgy joga van az élethez, mint bármi/bárki másnak. Más a szememben például a géb esete, mely úgy tolakodott ide, na, ő valóban egy nemkívánatos hívatlan vendég. Mint ahogy az emberek, s fejlettebb állatok körében is így van, ez ellen védekezni úgymond természetes jogunk. Nekem személy szerint ezzel nincs bajom. Kárásszal, amurral, busával annál inkább. Nem tehetnek róla, hogy idehozták őket... Képzeljük el, ahogy elvisznek minket valami új helyre, mert hogy ott így mindenkinek jó. Aztán egyszer csak úgy gondolják, hogy mégsem, és lemészárolnak minket. Mégis mennyire igazságos ez? Szerintem az ilyen esetekben csak úgy tud jól eljárni az adott  horgász, ha igyekszik betartani a szabályokat, de ha van, amely ellenkezik az erkölcsi értékekkel, akkor legalább elgondolkodik, mit is tegyen. Ha kell otthon, nyilván elviszi a példának okán említett kárászt, de csak azért ne visz el sokadik alkalommal is tíz kilót, mert a szabály nem engedi a visszaengedést, és neki amúgy nem is kellene. Biztos sokan vannak így, nem csak én!
Ilyen esetekben természetesen nem mi engedjük azt vissza, hanem rajtunk kívül álló dolgok történnek. Kiszakad a szák, kiugrik a kezünkből, vagy ahogy hárommal ezelőtti cikkemben írtam: "Nem sokat kellett várnom, hamar elkezdett bukdácsolni, az apró horgon felkínált három szem csontit egy apró kárász kívánta meg. Ekkor furcsa események sorozata történt. Megcsúsztam, a hal kiugrott a kezemből, egyenesen egy gém szájába, aki igyekezett átrepülni vele a patak felett, de nem tarthatta jól, így ezüstkárászunk visszazuhant a vízbe. Ez a hiteles történet. Még szerencse, ugyanis visszaengedni már nem szabad... " Nálam bármily hihetetlen, de rendszeresen megesnek hasonló történések.
   Aztán itt vannak a kormoránok. Én sem szeretem, ha ott vannak a kedvelt helyeimen. Valóban elég sok kárt okoznak a halállományban, sokat megesznek. No, azért töredékét annak, mint az emberek, de tényleg sokat. És emiatt bizonyos helyeken és időben akár vadászatot is engedélyezik rájuk, mert "kárt okoz a horgászturizmusban".
Hát igen. Szégyellje is magát az a szerencsétlen állat, aki azért fog halat, hogy életben maradjon, s ezzel kicsit rontja "szerencsétlen" emberek helyzetét, akik hobbiból, esetleg némi táplálék-kiegészítés miatt horgásznak rájuk.
   Szóval a fent leírtak azok a hirtelen eszembe villanó esetek, amikor bizony szinte szégyellem, hogy horgász vagyok...
   Mivel mindez teljesen szubjektív volt, remélem, senki nem veszi támadásnak! Legalábbis senki, aki a szabályok szerint jár el. Ezt a blogot pedig tudomásom szerint javarészt ilyenek olvassák. :) Onnantól kezdve meg, hogy ez teljesül, mindenki horgászata történjen a saját erkölcsi és etikai mércéje szerint, az általa kedvelt helyen, általa kedvelt időben, általa kedvelt módszerrel és általa kedvelt halra horgászva. De azért szerintem amennyire lehet, és hobbink természete okozta paradoxona engedi, tiszteljük a zsákmányunk, s minden más élőlényt is, függetlenül attól, hogy a táplálékláncban felette állunk!


2015.12.03.                                              Írta: Schmidt Bence
  
  

Örömpeca a patakon - új házirekorddal!

A november eleje számomra csodálatosan alakult. 4 alkalommal voltam horgászni, s a kevés vízparton eltölthető idő ellenére szerencsém volt, mindegyik alkalommal fogtam halat, és ami fontosabb, mindkét kedvenc halfajomnál megdöntöttem az eddigi csúcsom! A múltkori cikkben megírt hetvencentis márna után már nem hittem, hogy tartogat még valamit nekem a november, de tévedtem...

  
   Gyönyörű őszutónk van. Maradt még szabadnapom, úgy gondoltam, mikor vegyem ki, ha nem novemberi 23 fokban? Annak ellenére hogy a patakunk még mindig nagy, hiszen tavakon folyik át, melyek még a 3 héttel ezelőtti nagy esők óta is engedik le a vizüket. Ez az oka annak, hogy pár hét csak szinte egy évben, hogy rendes, beállt vízben horgászhatunk benne - akkor viszont kánaán van. Azon kívül 1-2 domit, esetleg süllőt el lehet csípni, az igazi dömping a nagy zavaros vízben ritka.
   Az igazat megvallva nem is pergetni készültem elsősorban. Meglepetésemre azonban a parton összetalálkoztam horgászbarátommal, aki szintén akkor érkezett, s már be is csapott egy fél kiló körüli domit! No, ennek fele sem tréfa, csak rápróbálok én is. Feljebb mentem, lepakoltam, beetettem az úsztatásra kiválasztott lassabb sodrású placcot, majd egy szál UL bottal és egy oldaltáskával elindultam lefelé. Olyan szakaszon kezdtem dobálni, s barátom is, mely még nyári, sokhalas pecáknál sem adott soha 1-2 halnál többet. Körforival kezdtem, nem kellett nekik. Nagyon sütött a nap, csillogott a víz, tán azért nem... Pedig ez itt mindig az etalon, sóhajtottam is, hogy ha ezzel sem jön, mással sem fog. Aztán a szép lassan magát kedvenc műcsalimmá kinövő fekete Salmo Tinyt kapcsoltam a karabinerembe. Első dobásra kopp, meg is van a domi! Nem volt nagy, olyan húsz centis.

   Haladtam tovább. A rövid szakasz aljától jött társam, így kb a közepéig terveztem bandukolni, mielőtt úsztatni kezdek. 1-2 beállót követően a part mellé ejtett csalin alig tekertem 1-2-t, már meg is kaptam az odacsípést. Az előző ikertestvére volt, ugyanúgy épp, hogy megakadt, látszott, hogy hiába esznek ma, óvatosan teszik azt. Nem sokkal később végre érkezett egy igazi bumm, heves védekezéssel, és az itt jellemző jó félkilós halhoz tartozó buksi fej pislantott ki a vízből. Gyönyörű példány volt, 30-32 centi lehetett. Neki is szájszélbe, sőt, kicsit kívül akadt a horog. Érted jöttem! :)

   Én úgy érkeztem a patakra, hogy ha egy kis kárászt fogok, már boldog leszek. Így az első domi után már úgy gondoltam, ha ennyi lesz, akkor is szép napom van, ezután meg már fülig ért a szám. Összetalálkoztunk társammal, így tovább nem mentem. Ő is 3-at fogott, szinte pontosan ugyanolyan méreteloszlásban! Visszaballagtam otthagyott cuccaimhoz, reménykedve, hogy beért az etetés. Megszórtam még pár szem kukoricával és egy laza maroknyi etetővel, s finom, Mosoni Horgásztól kapott úszóval, spiccbottal úsztatni kezdtem. Igyekeztem közel tartani a nádhoz a szerkót, ott lassabb a víz. Nem sokat kellett várnom, hamar elkezdett bukdácsolni, az apró horgon felkínált három szem csontit egy apró kárász kívánta meg. Ekkor furcsa események sorozata történt. Megcsúsztam, a hal kiugrott a kezemből, egyenesen egy gém szájába, aki igyekezett átrepülni vele a patak felett, de nem tarthatta jól, így ezüstkárászunk visszazuhant a vízbe. Ez a hiteles történet. Még szerencse, ugyanis visszaengedni már nem szabad... Azért elképesztő törvények vannak. Igen, valóban nem őshonos faj, tán még invazív is. És? Tehet ő róla? Nekünk nem tetszik, mert nem illik bele a honos faunába, dobjuk hát hátra az erdőbe. Akkor talán inkább ne telepítsük őket tavainkba például, ebben a patakban is azért van belőle elég, mert rengeteg szökik ki halas és horgásztavakból... magyarán ide is az ember tette.

   Az úsztatásról készült képek sajnos homályosak lettek, mivel a gépem belülről kicsit bepárásodott. Bosszankodtam egy sort, bár akkor még nem tudtam, mire fog kelleni, s hogy szerencsére addigra meggyógyul...
   Kis szünet után újabb érdeklődő jött, egy kis bodri személyében. Ő is amnesztiát kapott. Jött még egy hullámban két tenyeres kárász - még szerencse, hogy mindkétszer arra repült egy ügyetlen gém -, majd egy kölyökbalin kapta el a lehulló csalit. Eztán megálltak.

   Próbálkoztam még kicsit, közben egy fenekező is bent volt, egy bokor elé dobva. Akasztottam valami szebbet, jobb kárász, vagy domi lehetett, de lemaradt. Hiába próbálkoztam utánetetéssel, nem jött már semmi, az időm pedig fogyott, kora délután haza kellett mennem. Még kicsit üldögéltem, s közben fejem felett egy hollópár repült el, egy szemközti ágra telepedtek le. Eddig csak életemben egyszer láttam még, nagyon méltóságteljes madarak, kevesen tudják, de az egyik legokosabb állat a Földön!
   Gondoltam, visszafelé újra dobálózom kicsit, noha ez azt a szakaszt jelentette, amin végigmentünk már. Összepakoltam, rövidnadrágot húztam, nem lehetett már máshogy elviselni a hétágra sütő nap sugarait. Úgy terveztem, hogy elsőként háziwobimmal próbálok halat fogni, hadd legyen felavatva. A Salmo BT mintázata lett egy Hornetre hajazó formára ragasztva. Teljesen eredeti! De hát annyira megtetszett ez a szín, hogy el kellett készítenem a mélyebben járó, agresszívebben verető verzióját, mivel nálunk a boltban nem volt... kipróbáltam, nagyon szépen jár!

   A reggeli sikerek mintájára a partot dobáltam, de 2-3 beállónál sem jött semmi. Már épp lecseréltem volna, mikor egy eltévedt suhintás nyomán a patak közepén landolt. Alig tekertem tán kettőt, már érkezett is a rávágás, s ismét egy gyönyörű, 24-5 centi forma domi nyargalászott a zsinór végén. Soha jobb avatást!

   Egy ideig még dobáltam vele, de aztán inkább visszaváltottam a kedvenc Tinymre, még bizonyítania kell jobban a sajátnak ahhoz, hogy annyira megbízzam benne, mint eredeti színkódú, felszíni változatában. És az én észrevételem szerinte kevéssé a csali a fontos a pergetésben, mint a bizalom abban a bizonyos darabban! Haladtam tovább, fogtam még egy kicsit, s szép lassan egy összeszűkülő, gyors részhez érkeztem. Ezek a helyek nyáron biztosan adták a félkilósakat, de eddig ma nem sikerült semmi. Rápróbáltam, semmi. Már épp álltam volna tovább, mikor elveszettnek tűnő ötletem támadt. Kisebb, lassabb víznél jó domis módszer a túlsó part dobása, s a csali sodortatása, ám ilyen sebes folyásnál, ráadásul összeszűkülő résznél értelmetlennek látszott a dolog. Azért megpróbáltam, mert a környék egyik legnagyobb vízre hajló bokra itt volt. Lendült a pálca, hajította a kis Fekete Tigrist.
   Ekkor egy tizedmásodpercen belül kétszer lepődtem meg. Az első, hogy mennyire tökéletesen sikerült a dobás, a vízre omló ágak alá, de fél centire az elakadásról. A második, hogy utánavillant valami. Épp azon merengtem, hogy kár, hogy elvétette végül, pedig nem lehetett apró, ebben a sáros vízben sosem láttam még szinte a támadó domit, pláne a túloldalon, mikor egyszer csak olyan irgalmatlan rávágást kaptam, hogy a kemény botom is tövig hajlott, a fék is megreccsent, bevágni már nem kellett... megkezdődött a csata, mögötte bokor, alatta nagy kő, tartottam hát, ahogy tudtam, de azért csak felsírt a fék, beférkőzött az ágak alá... szerencsére azonban kijött, s lassan a vízfelszínre kényszerítettem...

   Egy ideig még küzdött, de azért lassan csak megszákoltam a kiló körüli Domolykót. Egy éve kezdtem el űzni őket, 30-32 centi fölé még nem jutottam. Ezen a vízen utóbbi elég gyakori, de nagyobb kategória nagyon kis számban képviselteti csak magát. Remegő kézzel fektettem a fűbe, s mértem meg, 38 centi hosszú volt, minden bizonnyal legalább egy kilós lehetett. Talán picit még több is, ki tudja... csodálatosan szép hal, a kedvenc fajom. Rá vártam egész évben. :) Készítettem pár fotót, majd útjára bocsájtottam őt is.

Remegő lábakkal haladtam tovább rohamtempóban, egyrészt mert háromnegyed óra múlva jött a busz, másrészt, mert a szakasz aljától jöttek megint hárman. A továbbiakat nem ragozom túl, még négy domolykót sikerült fognom 100 méteres, már átjárt szakaszon, 20-tól 30-32 centiig. Olyan is volt, hogy egy helyről egymás után kettő jött, pedig az itt nem jellemző. Az egyik meglépett még a fotó előtt, minden bizonnyal szégyenlős lehetett. :) Illetve az utolsó dobások egyikével megakasztottam egy halat. Azonnal felszínre jött, s ott csapkodott, vöröses úszóit megmutatva. Jász! Még sosem fogtam itt, társam is csak egyet! Jó 30-40 dekás lehetett. Azonban még mielőtt megmeríthettem volna, kirázta a szájából a szúrós falatot... kicsit sajnáltam, hogy nem színesítette fotótáram, de túlzottan egy ilyen nap után nem szegte kedvem... :)

Csodálatos nap volt, szinte hihetetlen, nagyon váratlanul ért! Imádom ezt a kis vizet, mindig tartogat valami meglepetést... Ha minden jól megy, jövő héten újra megyek!





Megesett: 2015.11.12.                           Írta: Schmidt Bence
                                                             Lektorálta: Kiss Viktória