Idei első kalandozások

Rég nem írtam, pedig volt még pár megírandó történetem az őszről, noha sokat nem voltam horgászni, az tény. De ha már végre kitavaszodott a borzalmas mínuszok után, most inkább idei első és második horgászatomról ejtenék pár szót. Szerencsémre rábukkantam egy általam még nem horgászott kis vízre, melyen igazi tavaszszagú pecát sikerült kanyarintani. 

Első nap

Kedvenc patakjaim nagy sebességgel folytak, másfelé barangoltam hát. Találtam egy kis mellékágat, ahol a víz elég tiszta volt, és a sebessége sem volt olyan veszedelmes. 3-4 méter széles lehetett, ám csak rövid szakaszon, ugyanis ahogy ballagtam felfelé, párszáz méter után 8-10 méter széles lett, de látszott, hogy ember keze által, és nem is rég. Megkotorták. Csupasz, sekély rész volt. Elsétáltam egy darabon, de mivel ez elég sokáig folytatódott, s időm nem volt rengeteg, inkább visszatértem oda, ahol normál medrében, apró kanyarokkal folydogált. Elsőnek a domolykókat vettem célba, bár nem sok bizalmam volt a dologban – a környékről valahogy tavaly eltűnt az összes. Próbálkoztam egy szűk órát, bevetettem mindenfélét, még az apró körforgókat is, de nem volt semmi. Még otthon bekevertem 15-20 deka etetőanyagot, s előkészítettem 1-2 úszós és 1-2 nagyon finom feeder végszereléket létrára. Legtöbbször utóbbit szoktam a környéken használni a patakokon a sebességük miatt. Itt is egy ilyet kapcsoltam a karabinerbe, apró etetőkosár, melybe kis etetőanyag került, és két szem csontival beküldtem a partszéli apró visszaforgókba. Elsődleges célhalam a bodri volt, hisz ők egész télen táplálkoznak. Meglepetésemre már a második helyen rázni kezdte valami a kis botom spiccét. Sokadik bevágásra sikerült is kipenderíteni a tettest, a kis bodrit. Megvan a várva-várt idei első hal, ráadásul az első pecán – ha babonás lennék, akkor mondanám, hogy szerencsés évnek nézek elébe. :)

Ott több nem jött, sétálgattam tovább, és megpecáltam pár ilyen apró visszaforgót, de nem volt több jelentkező. Kissé nehezebb terep következett, sáros volt a part, majdnem kifordultam már az útra, de észrevettem, hogy kicsit lejjebb van egy kanyar, ami alatt mintha nagyjából állna a víz. No, egy próbát megér!

És tényleg jó pálya volt. Mély is, lassú is, a kanyar belső ívén teljesen állt a víz. Betettem a kis kosarat, és úgy döntöttem, másik botomra felszerelem az úszóst is, hisz ez a pálya remek egy kis úsztatásra. Hát, nem volt egyszerű mutatvány, ugyanis legalább 5 bodorkát fogtam, mire sikerült bekapcsolnom a végszerelékemet a kisebb botom karabinerébe. Elképesztő mennyiségű hal volt előttem, vélhetően itt vermeltek. A sokadik kis bodri után úgy döntöttem, csemegekukoricát teszek fenékre, hogy közben úsztathassak is a partszéli álló vízben. A feederszereléket betettem az álló és folyó víz határára, míg könnyű úszómat vezetgettem kint. Ott kis horgon egy szem csontit kínáltam fel. Gyakorlatilag alig ért néha le a csali, már elkapta egy, sokszor akár vízközt is. A víz kifejezetten tiszta volt, így hamar kiszúrhatták az eledelt. Közben a benti cuccomon is volt 1-1 kapás, kicsit nagyobb bodrik voltak a tettesek.

A lassú, langós rész kb. 20-30 méter lehetett, szép lassan bóklásztam lefelé, mikor egy adott helyen a halak száma csökkent. Annyit változtattam csak, hogy az úszós készség horgára is kis csemegekukoricát tettem, miután már több 5-6 centis bodorka is beköszönt. A fenekezőn épp vékony giliszta volt, mikor egy bevágást követően komolyabb ellenállást éreztem, s sikerült megfognom az első kárászom is. Ahogy haladtam lefelé, a víz már nem állt, hanem inkább lassan hömplygött, s ezen a részen aprók nem is voltak. Sikerült 1-1 szebb bodrit fognom még, valamint egy kifejezetten nagy kárászom elment, mikor már fent csapkodott.  A képeket így halmozottan rakom most ide.

Második nap:

Ezúttal próbálkoztam egy rövid ideig másfelé is, de miután másfél óra bóklászást megúsztam egyetlen kapás nélkül, inkább visszamentem oda, ahol előző nap olyan szépen jöttek a halak. Ezúttal szákot is hoztam, apukámnak vagy papámnak tavasszal mindig jól esik egy adag sült hal. A múltkori forgatókönyvet alkalmaztam, bent finom fenekezőn kukorica, kint úszóson csonti. Ez utóbbit apró kukoricára váltottam mindig, ha több nagyon apró hal érkezett.  A múltkorinál talán több hal volt a pályán, ám nagyon sok volt a párcentis. 2-3 helyre beszórtam egy pár szem kukoricát, hátha odaállnak a szebb bodrik, elsősorban miattuk jöttem. Ezeket a helyeket horgászgattam végig. Óriási szél fújt, az úszós készséget csak botvégről tudtam vezetgetni, rövid zászlón. Nem ragozom túl a dolgot, hisz nagyjából ugyanazt csináltam, mint tegnap: másfél óra alatt renget apró, és 8-10 sütnivaló méretű hal jött. Nálunk a sütnivaló persze szűk 15 centi, mi ezt a méretet szeretjük a legjobban. :) A peca vége felé a kis etetéseken néhány kárász is megjelent, köztük egy kifejezetten szép, aranyszínű is. Meglepő módon javarészt 1 szem csontira, a parttól alig 20-30 centire érkeztek, a fenekező ma nagyjából süket maradt. Egy apró vörösszárnyú is színesítette a terítéket, valamint egy csodaszép sügér is, aki akkor érkezett, mikor épp a gilisztát próbálgattam. Igazi kuriózumként egy rák egyszer belegabalyodott a zsinóromban, s a part szélén esett le róla. Félresikerült vízbe való visszaigyekvését pechére megörökítettem kamerán. :) Remélem, nem olvassa a blogom.

A végére már nagyon átfagytam, hiába volt szép, tavaszi idő, a szél kegyetlenül zúgott végig, s nem is voltam védett helyen. Jó peca volt ez is, februárban nem is kívánhatna többet az ember! :)

Végül jöjjenek a képek:

A domikirály bűvöletében – újratöltve.

Harmadszor látogattam el idén szeretett vizemre. Talán kezdhetne egyhangú lenni a színhely, de számomra több okból sem az – s remélem, kedves olvasóim sem érzik majd így! Mire a végére ért, egy csoda lett az a nap.

Kedves vizemet más oldalról közelítettem meg, mint eddig. Otthon egy kis sütnivalót ígértem, így egy doboz gilisztával, s néhány úsztatós szerkóval egészítettem ki könnyű oldaltáskám – a Mosoni Horgásztól kapott dugókkal felszerelve azokat. Pergetni egyáltalán nem is terveztem. A szokásosnál is nagyobb volt a víz, így mindenképp a bokrok mögötti visszaforgókat céloztam meg. Néhány bodrira, és pár kárászra számítottam. Az első bokor mögött mély vizet találtam, a helyiek által is sűrűn látogatott a hely. Nem is véletlenül. Már első dobásra kis kárász akadt a horogra.

Nem volt egyedül. Mikor rájöttem, hogy nem fenéken vannak, inkább vízközt, a kapások száma drasztikusan megnőtt. Kezdetben egészen aprók jöttek – karika, bodorka, kárász – majd mikor már kezdtek odaférni, 1-1 tenyeres karcsi is beköszönt már. Egy csodás sügér is elmarta egy ízben a lehulló gilisztát, így a teríték kezdett igencsak színes képet mutatni!

A kispatakos peca egyetlen hátránya, hogy egy gödörből gyorsan ki lehet fogni, ami ott lakik. Fél óra elteltével már néma csend volt, úszóm meg sem moccant sokáig. Váltásra adtam a fejem, tovább mentem. A jobb helyek ekkorra már foglaltak voltak, így jellegtelen kis visszaforgókban sétáltattam a csinos kis pedzőt. Meglepetésemre első helyen egy kis jász rántotta hirtelen víz alá azt, tovább tarkítva a palettát. Egy apró dévér is beköszönt. Így haladgattam tovább, majd minden bokor mögött lakott egy kárász, vagy bodorka. 1-1 tenyeres is volt köztük. Imádom a cserkelős úszós horgászatot! Majdnem olyan mozgékony, mint a pergetés.

A sütnivaló mennyiség lassan összegyűlt, s indultam visszafelé, ahol a legjobb helyet még útba szerettem volna ejteni.

Itt is ültek azonban. Mivel ezen a környéken nemigen volt úsztatható pálya, úgy gondolta, hogy a maradék kis időben mégiscsak megúsztatom a Barátnőmtől kapott kis Horneteket!
Mivel a víz nagyon koszos volt, a világosabbikat tettem fel, hadd rikítson. Népszerű helyen dobáltam  párat, de semmi. Dél múlt már, nem épp a legjobb kapásidőszak, nem is bíztam a dologban. Egy viszonylag sekély részhez érkeztem. Hátha kirajzottak már ide a kisebb domcsik! A mederben lassan kopogtattam a feneket a Hornettel, mikor…
Bummmmm. Zzzzz-zzzzz-zzzzzz… még észbe sem kaptam, a rávágással kapásból lehúzott vagy tíz métert valami. Csak tartottam a lüktető, bólogató pálcát, és hitetlenkedve meredtem a hatalmas burványokra. Bár sekély volt a víz, halam nagyon sokáig nem mutatta magát, és jó néhányszor nekiiramodott minden irányban. Egyértelműen csukára gondoltam, melyből bár keveset fogtam, volt köztük szűk kettes, az már tud így védekezni egy könnyű pálcán. Aztán felbukkant egy számomra, mondhatni kezdő pergető számára értelmezhetetlen méretű buksi fej. Nem azért értelmezhetetlen, mert mások ne fogtak volna már ennél jóval nagyobbakat is, hanem mert egyrészt azonnal láttam, hogy ez életem hala, plusz aznap tényleg alig dobtam néhányat, egy totálisan átlagos helyen. Nyúltam a szákért, de nem találtam. Basszus, az előző helyen hagytam! Remegő kézzel próbáltam a part menti lassú vízbe terelgetni tekintélyes méretű ellenfelemet. Nem volt egyszerű művelet, s a kiemelése sem, szájszéles akadás volt, így elég veszélyesnek is tűnt. Szerencsére sikerült elsőre biztos fogást találnom – alig értem át a tarkóját a feléig! -, és kiemeltem életem legnagyobb fejes domolykóját!

Megvaaaagy!

Gyorsan fotóztam, igyekeztem minél jobb állapotban visszahelyezni oda, ahová tartozik. Egy közös fotót azért muszáj volt készítenem. :)

46 cm!

Nagy az öröm, életem legnagyobb domija! :)

Végül persze visszaengedtem. Látszott rajta a fáradtság, de hamarosan újult erőre kapva elillant – s újra azzá vált, amely találkozásunk előtt volt számomra: a kis patak titokzatos domikirályává.

Egy színes kis peca

Múlt heti sikeres nagy domolykós pecámon felbuzdulva újra ellátogattam kedvenc kis vizemre. 

A tervem kettős volt. Egyrészt remekül szórakozni a természetben, másrészről előző hétről két elmaradásom is volt. Egyik a rejtélyes kisebb patak, melyen a múltkori alkalommal több, mint húsz halam lógott meg, és egyetlen egyet sem tudtam megfogni. Másrészről pedig a múltkori cikkemben említettem, hogy két helyről is kaptam házi készítésű fahalacskákat, melyek közül egyiket próbáltam csak ki. Most ki szerettem volna próbálni a Komáromi Ádám által faragott kis remekműveket is. Tömegközlekedésről leszállva a kis patak mellett indultam el, immáron kis, vékonyhúsú horoggal felvértezett kis Salmo Hornetemmel, melyet még barátnőmtől kaptam. Ebben bízok ebben az időszakban a legjobban. Úgy gondoltam, hogy megint csak nehézkesen tudom majd átverni az itteni rafinált halakat (nem tudom, itt miért ennyire kitanultak, a másik vízen gyakorlatilag alig van rontott kapás). Azonban hatalmas meglepetésemre már az első dobások egyikére a kis vízhez képest egy hatalmas rávágást kaptam, amit sikerült is egy gyönyörű domolykóra váltanom. Alig maradt el a harminc centitől, ilyen szép példányt ezen a kis vízen még nem fogtam. 

Gyönyörű aranyszínben pompázó domi

Nagyon nem is erőltettem tovább ezt a vízfolyást, mert leginkább csak a múltkori csorbát akartam kiküszöbölni, azonban egy beállónál itt ritka kincsnek számító gyönyörű sügérbe botlottam, mely már látszott, hogy az íváshoz készülődött. Duci hasával együtt óvatosan visszahelyeztem a vízbe, hadd sokasodjon. :) 

A patak színes ékköve

Több babér ezen a vízen nem termett már. Kedves, nagyobbacska patakomhoz kiérve úgy döntöttem, hogy ha már az egyik elmaradásomat bepótoltam, megpróbálkozom a másikkal is. Az általában legjobb helynek bizonyuló kiugrónál a Hornet helyébe Ádám elképesztően hevesen verető kis wobblerét kapcsoltam. A koszosan áramló, áradó víz miatt kellett néhány dobás, míg az ott lakó gyönyörű domolykó észrevette a csábító falatot... De végül észrevette. Heves küzdelem alakult ki, a múltkori alkalommal megszokott harminc centi fölötti domik egyike volt ő is. A halkímélő, egyágú horog remekül ült, így végül ő is a szákba került. Gyors fotók után természetesen ő is visszakerült éltetőelemébe.

Wobbleravató

Az ezután következő szakaszon emberekbe botlottam, így jó hosszú sétát tettem, s közben egy helyen megálltam kárászozni is. Néhány darab kifogása után tovább hajtott a vadászösztön, ismeretlen részeken próbáltam legalább még egy domolykót becserkészni. 

Egy kiszélesedett medencében a felszínen némi szedegetést láttam. Először megpróbáltam wobblerrel becserkészni az aprónak látszó felszíni ragadozót, azonban ez nem sikerült. Látszólagos mérete miatt egy 00-ás körforgót tettem fel, aminek hamar meg is lett az eredménye egy ifjonc kis balin képében. 

Mohó ifjonc

Sok időm már nem volt, így annyira nem bíztam a dologban, de egy szépen gondozott, füves, egyenletesen folyó részen az időközben visszacserélt Hornetre téli önmagát meghazudtoló erővel dörgölt oda kedvenc buksifejűm. Ő volt aznap a búcsúhal, visszaengedése után el is indultam haza. 

Még egy gyönyörű példány

Természetesen, ahogy látszik is, ő is ott lubickol még azóta is. 

Annyi halat ugyan nem fogtam, mint a múltkor, de azért most is jöttek szépek, a házi faragványt is volt érkezésem kipróbálni, és sokszínű zsákmányt sikerült elejtenem. Azaz egy átlagos nap szeretett patakom mentén. :) 

Ui: Bár nem szokásom, de előre vetíteném következő cikkemet, váratlan rekordhalat sikerült fognom. De erről majd legközelebb... :) 

Megesett: 2016.03.03.              Írta: Schmidt Bence

Visszaemlékezés az elmúlt évből - 2015 kezdete

   Ez év augusztusában indítottam el a blogom. Ezt néha túl késeinek érzem, sok történet van, amit szívesen vetnék papírra. Természetesen ez a blog frissességének és lényegének a rovására menne, így alapvetően kerülni fogom. Nagyjából kialakult egy ütemezésem a bejegyzések megjelenésében, heti rendszerességgel adok egyet ki a kezeimből. Ezt nagyjából szeretném megtartani, hisz tudom, hogy sok horgász - köztük jómagam is - télen csak "szobapecázik", keresgél az írások, videók közt, felidézve a jobb időket. Főleg azok, akik környékén nincsen jó téli víz, vagy ideje nincs rá, vagy egyszerűen csak ilyen hidegben már nem viszi rá a lélek hobbijának űzésére. Nálam szép időben, hosszú nappalok során még csak-csak összejön ez a heti egy írás, de ilyenkor már csak szabadság útján tudok eljutni valahová - szerintem ez szinte mindig kedvenc patakom lesz. Az pedig nincs közel, s nem is szeretnék mindig ugyanarról írni, úgy döntöttem hát, hogy ha visszább nem is megyek, 2015-ből előveszek 1-1 emléket.

   Minden bizonnyal sokan vagyunk úgy, ahogy bevezetőmben is említettem. Nem jutunk ki télen a vízre, és bizony pár hét, esetleg hónap után már nem tudunk megülni a hátsó fertályunkon. Így volt ez velem is. Akkoriban hozott össze a sors apukám munkatársával, akivel végül jópár alkalommal jutottunk ki főleg a Dunára, s kedvenc patakunkra. Akkor azonban még mindez a jövő zenéje volt. Hetek óta próbáltunk összehozni valamit, s végül egy közeli holtágon lyukadtunk ki. A Duna nagy volt, a patak úgyszintén - akkor még ráadásul nem is igen ismertük - és úgy voltunk, hogy csak egyetlen halat fogjunk legalább... Szerencsére kettőnk nézete nagyon hasonló ilyen téren, egyikőnk sem a nagyvadra vágyik, hanem egy kis kikapcsolódásra, egy kis élményre. Én vetettem neki fel az UL gondolatát, mely végül meghatározta az évünk.
   Itt kitérnék egy kicsit, több okból is. Egyrészt azzal kapcsolatban, hogy hiába én vetettem fel, nem volt lényegi tapasztalatom még a műfajban. Egy anno darabokra tört feederből eszkábáltam össze egy négy részes rövid kis botot, egy régi orsóval, és az elmúlt nyáron ezzel jártam 1-2 alkalommal patakra, s néha jászozni a Dunára. Jó volt, mert így simán befért a táskámba, akármerre voltam, velem volt. Viszont nem volt túl érzékeny, nem volt túl feszes. Wobblerből is csak egy-két nagyon kezdetleges, barát által készített házi volt, meg a 450 forintos GoldStar Bug. Szóval könnyűpergetés volt, de UL semmiképp.
   A másik, amire kitérnék, az az UL fogalma nálam. Nem fedi az általánosan elfogadott normát, meghatározást.
A megkezdett történetem előtti napokon kaptam meg az első pergetőbotom. 5000 Ft volt orsóstól, rátekert zsinórostól. Gondolom, ez a hihetetlenül alacsony összeg sokmindenkinek adhat okot felhördülésre, de egyrészt nekem ez fedi le az elveim, másrészt azért rengeteg pénzem sem volt rá. Energo Team Skill III nevű bot volt egy 2000-es kis orsóval.

Hű társ mindenben...

Nem tökéletesen fedi le azt a dobósúly tartományt, melyet "ultralightként" emlegethetünk, de nagyon feszes kis bot, nagy megelégedéssel használom azóta is!
Fogtam már ugyanis igazi, 0-6 grammos pálcát is a kezemben ebben a témában, de nem tetszett. Szeretem, ha azért a bot nem dolgozza ki tökéletesen a hal minden mozdulatát, s a kezemben is érzem azt. Szeretem, ha a keményebb szájú halak is biztosan akadnak. Szeretem, ha nagyobb csalikhoz nem kell egy másik botot vinnem, ha épp "stílust váltok". Remekül érzem vele a legkisebb domikat, akár gébeket is, de az idei 45-50 süllőmből egyetlen egy szabadult csak el, gerincességének hála. Ha kedvem szottyan, úsztatni is tudok vele. Igazi mindenes!
Na de erről ennyit. Ezzel kezdtem, s ezzel fejeztem be 2015-öt.
   Történetem idején mohóan berendeltünk egy adag apró Relax gumit, és kis horgokat - melyek túl nagyok lettek. Otthon gondolkodtam kicsit, fogtam egy kisméretű hosszúkás füles horgot, meghajlítottam, hogy felfelé álljon a szem, és rácsíptettem egy darab ólmot. Arany akrilt festettem rá, és feketével egy kis szemet. Nem volt tökéletes, de tán megfelel majd... Később aztán szakállmentes horgok helyettesítésére egyszerűen gombostűket hajlítgattam meg, s sörétólmot csíptettem rá. A téli-kora tavaszi kevés sügeres, kisbalinos, snecis horgászataim javát ezzel űztem! Jól működtek, és a halnak sem esett tőlük baja.

Mint dédapáink... egyszerű, de jó!

De akkor még nem tartottam itt. Elmentünk a közeli holtágra, s fohászkodtunk, hogy tapasztalatlanságunk ellenére legalább egyetlen pikkelyessel összehozzon a sors. Én két centis zöld twisztert tűztem apró tákolmányomra, s azzal emelgettem a videókon látott módon. Egyértelműen sügér volt a célhal.
A víz fele be volt fagyva. Első beállón hiába próbálkoztunk, nem volt semmi. A második egy stég volt, emelgettem mindenhol, eldobni nemigen mertem a csalit, mert a növényzet még ilyen hidegben is csak kevés horgászható vízréteget hagyott felül. Azért igyekeztem keresni egy lyukat, találtam is egyet - igaz, ott meg egy bokor volt. Bedobtam, s lassan pöcögtettem magam felé, mikor a kristálytiszta vízben megvillant valami. Meg is jegyeztem társamnak meglepettségemben, hogy "van ott valami!". Bevágtam, s rövid kis küzdelem után kiemeltem életem első pergetett sügerét! Fülig ért a szám, ennél aztán nem is kívánhattam többet, idei első pecán, ismeretlen módszerrel, félig saját műcsalival pláne!

Kis csíkos bandita!

Ő egy későbbi horgászat alkalmával érkezett, már a saját készítésű, gombostű-jigre! :)

Hát több nem is jött aznap. Így zajlott az első horgászatom 2015-ben. Kezdésnek jó volt, de azért mindketten másra vártunk, főleg a domolykókat akartuk végre megkergetni. A számunkra akkor még ismeretlen patak azonban nagy volt egész télen, s mivel messze is folyik tőlünk, inkább megvártuk vele a márciust.
Úgy képzeltem, hogy addig pihentetem frissen vásárolt pálcám, azonban február második felében lakhelyemtől pár száz méterre egy hajó alatt összegyűltek a küszök. A snecizésben túl sok örömet önmagában nem lelek, úgy határoztam hát, hogy fogok párat műcsalival! Először kis twiszterekkel próbálkoztam, kevés eredménnyel. Sok volt a küsz, fogtam közülük véletlenszerűen, de tudtam, van ennél jobb. Ekkoriban nézegettem bőven a videókat, s találtam leírásokat a "tenkara" nevű módszerről, mely gyakorlatilag egy leegyszerűsített legyezés, egy hiperérzékeny, spiccbotszerű bottal. No, hát én megalkottam a parasztváltozatát.
Fogtam egy négyméteres spiccbotot, fűztem rá 20-as fluorocarbon zsinórt, a végére pedig egy kis horgot, melyre vagy kezdetleges, pirosas legyet kötöttem - na jó, inkább cérnacsomót -, vagy szakadt kis fehér twiszterből kicsíptem egy kis darabot, mely így a bordái miatt csontira hajazott. Lementem, és elkezdtem suhogtatni. 4-5-ször csak megérintettem vele a vizet, aztán a következőre rajtahagytam, hogy az addig magukat felidegesítő snecik elkaphassák a csalit.
A sikeressége minden várakozásomat felülmúlta. Jószerével minden bent hagyott cuccra akcióm volt, felét tudtam nagyjából megfogni. Nagyon élménydús pecák voltak, hisz így gyakorlatilag sokszor másodpercenként suhintottam egyet a hosszú bottal! Ennél sportosabb módszer snájdereink becserkészésére nem sok lehet. :)

Tökéletes akadás...

...a kis fehér álcsontira

Néha ők is beköszöntek...

Nőjetek nagyra!

   Néha melléktermékként megjelentek a kisebb balinok is, de a legérdekesebb anektdotám a szél apró hajtóihoz fűződik. Szürkült már, s bőszen suhogtattam. Egyszer aztán a szokásosnál picivel nagyobb ellenállás köszöntött. Nem volt túl meglepő, hisz beestek a suhanc balinok is néha. Mikor aztán megláttam, hangosan felnevettem, hisz a 14-es sneciző horgon egyszerre két küsz fityegett! Sajnos szakáll nélküli mivolta miatt gyorsan leverték magukat, így kép nem készülhetett, de egészen elképesztő látvány volt, lehet, hogy soha életemben nem látok ilyet!
   Azért természetesen néha a balinokat is űztem, még ha nem is túl gyakran.
Tán a harmadik horgászatom lehetett ott, s kicsit korán értem ki, társam még nem volt ott. Először wobikat és körforgókat húztam, de nem ragadozott az őn. Feltettem egy 2,5 centis kis csillogó zöld twisztert, s emelgettem minél lassabban, néha gyorsan húztam, mint nyáron... semmi. Végül feltettem egy ugyanakkora barna, kétfarkú gumit. Pöcögtettem végig a komp mentén, mikor egyszer csak ki akarta venni valami a kezemből. Márpedig az nincs jól, úgyhogy nem engedtem. A nézetkülönbség eredménye egy karikába hajló pálca, röviden felsíró fék lett, s új botom első rendesebb tesztje. Végül csak megszelídítettem a kiló körüli balint, és tarkón ragadtam. Megkértem egy arra járót, hogy készítsen pár fotót - szerencse, év elején még nem gondoltam blogra, nem dokumentáltam rendesen, ahogy az a későbbiekből ki fog derülni, vagy az ezt megelőző képekből már meg is történt -, majd visszaengedtem.

Februári szépség... :)

   Visszaemlékezéseim itt fejezném most be. Most veszem észre, hogy elég hosszúra nyúlt... igyekeztem úgy megírni, hogy benne legyen az év és módszerkezdeti próbálkozások szegényessége, egy kis "önismertető" és azért némi érdekesség, normális hal is. Remélem, valamelyest sikerült!

A domikirály bűvöletében

   Horgásztársammal idén vetettük bele magunkat a patakozásba, s vele a domolykók horgászatába, sok szép emlékkel ajándékoztak már meg minket. Érkeztek sorra a 30-32 centis, bő félkilós egyedek is az igazán szépek azonban nem akartak jönni. Aztán egyszer nála megtört a jég, elejtett egy szűk negyven centi körülit. 1-2 hónapra rá nekem is összejött ugyanez a méret, tehát mindketten elmondhattuk, hogy legalább egy kiló körülit becsaptunk, amiről először álmodoztunk. De tudtuk, hogy ennél biztos van nagyobb is. A domikirály képe így továbbra is bennünk élt, s szinte legendát fűztünk már köré. Eltelt azonban a nyár - mely nagyrészt kimaradt -, eltelt a kora ősz, a november eleji tavasz is elillant, s már elkönyveltem magamban, hogy talán majd jövőre találkozhatok őfelségével. Persze aztán pont akkor, pont úgy jött, ahogy és amikor aztán soha nem vártam volna...

   A patakomról még csak egyetlen halat vittem eddig el, egy szép süllőt. Most határozott kérésre - karácsonyi hal - szintén ezt a fajt vettem üldözőbe, jó reményekkel is kecsegtetett a dolog, hisz itt az elmúlt három horgászatom közül mind sikerült méretes tüskéshátút elejtenem. Direkt az ő becserkészésükre készültem hát, főleg gumihalakkal. A domik majd megvárnak, legközelebb is itt lesznek...

Zord időben is szívmelengető látvány...

   Ködbe burkolózott szépséges kis patakom, mintha takargatná, védelmezné kincseit. Van is mit, van is miért. Sejtheti, hogy most kivételesen nem lennék olyan kegyes, mint mindig. Pirosra fagyott ujjakkal, de az e helyütt bennem mindig újraéledő csodától fűtve barangoltam, kerestem, kutattam ebfogú ragadozónkat. A kedvenc, biztos helyemet a végére tartogattam, ismert, majd ismeretlen utakon bóklásztam. Ez végül hibának bizonyult, mire odaértem, már több csapat is lehorgászta azt. De sebaj, ez a történet úgysem erről szól.
Tapogattam bőszen különféle gumikkal a szakadt partokat, gödröket, bokrokat, nádasok széleit, de semmi.
Egy meseszép helyre leltem, részben nád, részben bokor keretezte, melynek alig hozzáférhető gödrébe épp, hogy belógattam egy 2,5 centis kis gumihalat, már vitte is el egy kis balin.

Ködbe burkolózik a világ...

Mohó kis ifjonc

Ugyanitt második lógatásra alig kezdtem pöcögtetni a kis gumit, már rontott is neki egy egész szép kis csíkos. Nagyon örültem neki, azért ha nem domizik az ember, akkor nem olyan könnyű elkerülni a betlit.

Gyönyörű színek...

Csapó 1!

   Kicsit még vallattam a környéket, de nem adott semmit. Visszafelé is próbálgattam végig az akadókat, s volt egy, aminek valami okból különösen sok esélyt adtam, ezért jó alaposan körbedobáltam. Nagy gumikkal kezdtem, majd átváltottam a kis kopytókra. A legjobban bevált egy elég világos, fehér hasú, barna hátú darab, de nem érkezett rá semmi. Gondoltam, hátha a koszos víz ellenére valami sötétebb kell nekik, feltettem egy matt, barnás színűt, csillámokkal. Próbáltam minden irányban végigpöcögtetni a tartás mellett. Aztán egyszer csak az egyik emelés után éreztem, hogy nem hullik vissza a csali. Akkor szokott ez lenni, ha ráemeli az emberfia egy ágra. Azért régi reflex szerint beemeltem neki, mire az jó nagyot visszarúgott. Itt a süllő!
   Zzz-zzz-zzz... szólalt meg a fékem. Meghökkenve lazítottam rajta, s tartottam a lüktető botot, amint halam szaladt lefelé. Rohama azért gyorsan alábbhagyott, de még mindig nem mutatkozott. Szebb csuka? Aztán láttam egy fehéres, fakó villanást... A domikirály! Igen, ő lesz az! Aztán felfeküdt a vízre. Látszott, hogy nagyobb, mint a pár hete beállított saját rekordom. Pár pillanatra megcsodálhattam gyönyörű nagy pikkelyeit, majd vissza is tört a mélybe. Szép lassan azonban csak elcsendesült, s felfeküdt... nagy kő hullott le a szívemről, mikor végül a szákomba került, főleg, miután a kis horog azonnal kipattant a szájából!
   Remegő kézzel szedtem elő a centit, majd a fényképezőt. 44 centi!!! Ennél többet nem is kívánhattam volna egy ilyen nyirkos, télies napon. Nem méregettem, de másfél kiló lehet, hogy megvolt. Passz, nehéz megbecsülni. :) Készítettem egy-két képet...

Alig érem át...

Kezemben a legszebb domolykóm!

Nagy kezeim közt elvész, ezért tán itt látszik
legjobban a mérete, az arányai...

...aztán visszahelyeztem őfelségét a kastélyába...

...soká éljen a király! :)

Ennyi volt hát a meglepetés csodadomolykóm története. Tudom, hogy sokan fogtak ennél azért nagyobbat is, számomra azonban - eddig? - ő a legszebb. Aztán ki tudja, ha szerencsém van, tán majd összeakadok egyszer egy még nagyobbra nőtt uralkodóval. De ez a jövő zenéje.



Megesett: 2015.11.27.                       Írta: Schmidt Bence