Győzelem és vereség – a nagy halak napja a kis patakon.

Óriási árhullámok haladtak végig a patakon s ágrendszerén, tavasz óta nem tudtam kifogni olyan alkalmat, mikor rá is érek, és horgászható is. Most nagyjából azonban visszament, s bár látszott a pusztítás nyoma, megpróbáltam, hátha.

Egy nagyon kicsi patakon kezdtem. Egyik előző cikkemben említettem, hogy vettem egy igazi UL botot – eddig igazából csak könnyűpergetőm volt, gerincesebb, vaskosabb.  Mindenképpen tesztelni akartam. Szokatlanul messze repült a könnyű kis Komáromi Ádám féle csali az eddigi merev botomhoz képest, s már le is akarta szedni valami beesőre. Elvétette. Szép lassan kezdtem el betekerni, hogy minél tovább ott maradjon a wobi a támadó orra előtt, s próbálkozásomat siker is koronázta - vehemens kapás után karikába görbült a pici bot, noha a domi sem volt nagy. Soha jobb kezdést!

Az első aznapi!

Hozzá kel tenni, hogy déltől horgásztam 5 óráig ebben a rekkentő hőségben, így a domik eztán felvették szokásos „megcsippentem, de el nem kapom” viselkedésüket, így több üres rávágás következett. Párom csinált nekem egy kis fekete wobblert, na, gondoltam kipróbálom azt is, legalább rávágásig eljuthatok. Kaptam is párat, majd egy méretéhez képest meghökkentően erős kapás után egy bő 10 centis kis domolykó penderült ki a vízből – a méretei miatt szó szerint. Jót mulattam szegényen, gyorsan vissza is engedtem.

Barátnőm kis wobblere is célba talált!

Kis idő után visszaváltottam az előző wobira, zavaros volt még a víz, az kicsit színesebb volt. Nem sokat haladtam, mikor végre igazi bummbele rávágást kaptam, s végre egy szebb alatt hajladozott a rendkívül puha pálca. Ő sem tudott szabadulni, megmerítettem hát, s fotó után mehetett útjára.

Szebb domi. Háttérben látszik a rengeteg esőzés okozta pusztítás.

Itt zárul le egy fejezet, eddig tartott az, amit patakpecának lehet hívni. Ami ezután következett, arról még a legnagyobb jóindulattal sem lehetett volna azt állítani, hogy egy 3 méter széles vízbe való.

Egy nagy gödörnél megpróbáltam pontyozni és süllőzni. Feltett szándékom volt ugyanis, hogy idén fogok egy potyeszt  egy patakból. Semmi. Kihúztam, és kicsit feljebb barangoltam egy egygrammos úszós kis horgos cuccal, zsebemben egy doboz csontival, kezemben egy maroknyi etetőanyaggal. Ez az ág egy nagyon keskeny kis gyorsfolyású patakocska, amelyben leginkább csak domolykót, néhány bodorkát és kárászt szoktam fogni. Eléggé messze felmentem, és árgus szemekkel vizslattam a két-három méter széles kis vizet, hogy hol találok olyan kis visszaforgót, amelyben legalább egy rövid ideig meg tudom tartani az úszómat. Végül találtam is egy apró kis gödröcskét egy bokor alatt, ahova bedobtam a kis etetőanyagomat. Belógattam a cuccot, és az első úsztatásra már jelentkezett is egy szép bodorka. Ezután következett egy percnyi kapástalan időszak, amely annak is volt betudható, hogy úszómat egy-két centire a túlsó fűszálakhoz kellett dobnom, hogy legalább néhány másodpercig a gödör területén sodródjon. Aztán egyszer csak az úszó elakadásszerűen megállt, de közben mintha remegett is volna, a biztonság kedvéért azért bevágtam, hátha... Nagy súlyba ütközött a kis pálca, halam először a gödör területén kevert szorosan a fenékhez tapadva, így rögtön tudtam, hogy a várva-várt ponty küzd a horgomon, aztán egyszer csak meglódult lefelé, ami nem volt tréfadolog, mert öt-hat méterrel lejjebb egy nagy bokor állta az útját. Az utolsó pillanatban sikerült megállítanom, és akkor tudatosult bennem, hogy a merítőszákot a lenti helyemen hagytam. Halam lassacskán felbukkant a víz tetején is, s valóban egy kiló körüli tükörponty volt. Alig hittem a szememnek. Most már csak meg kellene valahogy fogni... A part nagyon magas volt, így hát elég komoly tornamutatványt kellett végrehajtanom, hogy átnyúljak a nagy sáson, és tarkón ragadjam. Sokadik próbálkozásra végre sikerült, nagy volt az örömöm!

A hőn áhított potyesz... el sem hinné az ember, hogy itt lakhat ilyen! A mellúszói alatt látható sásszálak mellett kapott.

Gyorsan készítettem pár fotót meglepő zsákmányomról, aztán nagypapám halászléelvonási tüneteit enyhítendő szákba helyeztem. Próbálkoztam még itt egy darabig, de már csak egy kárász jött, pár méterrel odébb. 

Felirat hozzáadása

Visszabattyogtam hát fő helyemre. Most egy kicsit egy helyben ülve terveztem horgászni. Ezért bedobtam két könnyű fenekezőt, egyiken halszelettel, másikon kukoricával. Alig telt el egy kis idő, rázkódni kezdett a halszeletes bot spicce. Adtam neki egy kis zsinórt, aztán bevágtam. Halam nagy sebességgel megindult lefelé, aztán vagy fél méter magasra kiugrott megvillantva zöld ruháját. Csuka. Épp azon kezdtem aggódni, vajon milyen mélyre nyelte, de addigra már üresen jött ki a szerelékem. Nem harapta el, csupán nem akadt jól. Nagyjából két kilós lehetett. 

Kissé félve dobtam vissza, mert drótelőkém nem volt, de gondoltam, több ekkora hal egy ilyen kis patakban úgy sem lesz. Fenéket. Alig hittem a szememnek, mikor a halszeletes bot újra rángatózni kezdett. Igyekeztem türelmesen kivárni megint, majd ezúttal keményebben dörgöltem oda neki. Mintha fatuskóba akadtam volna. Először csak egyhelyben kevergett, aztán recsegve megindult a fék, és hatalmas tempóval elkezdett lefelé száguldani. Amikor először bukkant fel, majd' hanyatt estem a meglepettségtől. A horgon védekező csuka nagyjából 80-90 centi volt, és legalább 5 kilós. Nem volt időm azon gondolkodni, hogy mégis hogy a fenébe kerül egy ekkora krokodil ebbe a vízbe, mert épp trükkös mutatványait próbáltam kivédekezni. Körülbelül 5-6 alkalommal sikerült az utolsó pillanatban megfordítanom egy-egy nagyobb bokor előtt, s már vagy 10 perce fárasztottam. Már kezdtem közel húzni a parthoz, s ekkor tudatosult bennem, hogy merítőszákom ehhez a szörnyeteghez túl kicsi. Lehajoltam hát a víz felé, bízva abban, hogy ha a zsinórom már eddig kibírta, akkor még fél percet túlél. Hát nem így lett, megiramodott a túlpart felé, fékem sivítva adta a zsinórt, és ekkor végre sikerült fogást találnia monofil zsinóromon. Kezem-lábam remegett. Nem hittem volna, hogy ekkora jószággal akadok ma össze. Több kapásom már nem volt, azért így is sikeres napot zártam, hisz egy méretes pataki ponty már egy ideje tervben volt. A csukákért meg majd még visszajövök! :)

                                    Írta: Ínhüvelygyulladás miatt Párom, Viki. Diktálta: jómagam.

Rendhagyó bejegyzés - Horgászat párom szemszögéből

Sziasztok! Viki vagyok, Bence párja, és én írom most nektek ezt a rendhagyó bejegyzést, amit akár szülinapi különkiadásnak is nevezhetnénk. 

Ugyan az a bizonyos szülinap március 30-án volt, ez a horgászat a szülinapi szerda előtti hétvégén esett meg. Bence szülinapi ajándékként kérte, hogy menjünk el együtt imádott patakjára, én pedig örömmel csatlakoztam hozzá. Azért azt tudni kell rólam, hogy nem vagyok horgász, sosem jutna eszembe magamtól a horgászat. De őszintén imádok Bencével horgászni. Pedig nem túl barátnőkímélően teszi. Nem épp az a típus, aki belógat két botot a vízbe, aztán ül az árnyékban. Életemben nem gyalogoltam annyit, mint vele egy patakparton... De minden pillanatát élvezem a közös pecáknak. Imádok természetben lenni (főleg Vele), a csörgedező patakot hallgatni, élvezni, hogy olyan helyekre sétálunk, ahol a természetet ember ritkán háborgatja. És imádok olyat csinálni a Szerelmemmel, amit ő ennyire imád. Imádom a lelkesedését, ahogy teljesen átszellemül, és gyermeki örömmel látja viszont a természetet minden alkalommal, nagyon szeretek osztozni a szenvedélyében. 

A mi természeti-szerelmi idillünk

10 óra körül indultunk el busszal, egy óra múlva már a patakparton voltunk. Először az útnál próbáltunk dobálni, inkább kisebb, mint nagyobb sikerrel. Én is megpróbálkoztam a dologgal, és ahogy az lenni szokott, a dobásaim 90%-a a fűben landolt. De tovább igyekeztem töretlen lelkesedéssel, Bencét nyüstölve, hogy vajon mit csinálok rosszul...:) A pergetés nem vált ott be, látszólag nem voltak éhesek a halak, ezért megpróbálkoztunk az úsztatással egy álló résznél. Ott egyszerűbb volt próbálkoznom, hiszen a nagy dobásra itt nem volt szükség, és próbálkozásomat (fél)siker koronázta. Sikerült kiemelnem a vízből egy kis bodorkát, aki megkönnyítette a halvisszaengedős horgászok dolgát, és magától visszaugrott a patakba. Ezután apukámmal való találkozás miatt nagyjából másfél órára megszakadt a peca, de aztán újra belevetettük magunkat. 

A nagy ho-ho-ho...

Bence kedvenc helye felé vettük az irányt, ahova azzal az eltökélt szándékkal mentünk, hogy én fogjak kárászt és keszeget. Jó sokat sétáltunk, majd megérkeztünk a környék legmélyebb pontjához (közel 2 m). Kedvesem belógatta a botot, itt tartottunk egy rövid ebéd- és ölelkezésszünetet. Amíg én az ebédemet fejeztem be, Bence már elkezdett úsztatni, és fogott egy szűk 10 deka körüli kárászt. Ezután megkaptam a (staféta)botot. Egyszer csak mozogni véltem látni az úszót, bevágtam, és meglepetésemre egy kárász lógott a csalin. Majd megismétlődött a folyamat, és egy karikakeszeget sikerült kiemelnem. Bence kérésére ide kell írnom, hogy az a bizonyos úszó, amit használtunk, a Mosoni Horgásztól kapott úszó volt. Még az amatőrnek is bevált. :) 

Az általam fogott kárász Bence által tartva - hiszen én csak a boton keresztül fogom meg a halat... :)

Szerelmem fő terve pedig a domolykó fogatása volt velem, hiszen az a kedvence. Nekiláttunk hát ennek is. Dobálgattunk a kis színes, tőlem kapott Salmo Hornettel, ám nagy érdeklődés nem igazán mutatkozott. Egyszer-kétszer éreztem, hogy valami megszaglássza a wobit, egyszer még tisztán látszott is a talán rajtam gúnyolódó domolykó, de nem győztem meg, hogy érdemes ráharapni a csalira. Ekkor merült fel bennünk a gondolat, hogy ilyen tiszta víznél, gyönyörű napos időben nem lehet holmi tarka-barka, neonszínű  műhallal megtéveszteni az okos domit, ezért átváltottunk Komáromi Ádám sötét színű faragványára. Ezzel már sikerült akasztani, de azon a helyen nem hittek már nekünk a domolykók. Elindultunk tovább, még egy helyen sikerült akasztani egyet, de őt sem sikerült kifogni. Egy harmadik helyen kellett próbálkoznom, mire végre éreztem a kapást, a határozott húzást, és a végén meglett a hőn áhított 22-23 centis domi.

Első pergetett domolykóm

Visszafelé sétálva Bence dobált, fogott még egy hasonló méretűt, és egy fél kiló körüli példányt is. 

Na jó, az igazi nagy ho-ho-ho...

Azért Ő sem bírta ki egy kis peca nélkül

Egy szebbecske is megvolt azért

A buszmegállóhoz indulva még egy csodás élményben volt részem. Láttunk elsuhanni egy gyönyörű, elképesztően élénk kék színű valamit, amint azt később Bencétől megtudtam, egy jégmadarat. A buszmegállóban már nem tudtam nem leülni a földre, hiszen a rövid ebédszüneten kívül végig gyalogoltunk. De jól eső fáradtság volt. Minden alkalommal az, mikor a természetben Szerelmemmel töltött nap után fáradok el valami olyanban, amit ő ennyire élvez. Lesz még sok ilyen, együtt pecálós nap. :) 

Megesett: 2016.03.27.              Írta: Kiss Viktória (horgászatos információt szolgáltatta: Schmidt Bence)

A domikirály bűvöletében – újratöltve.

Harmadszor látogattam el idén szeretett vizemre. Talán kezdhetne egyhangú lenni a színhely, de számomra több okból sem az – s remélem, kedves olvasóim sem érzik majd így! Mire a végére ért, egy csoda lett az a nap.

Kedves vizemet más oldalról közelítettem meg, mint eddig. Otthon egy kis sütnivalót ígértem, így egy doboz gilisztával, s néhány úsztatós szerkóval egészítettem ki könnyű oldaltáskám – a Mosoni Horgásztól kapott dugókkal felszerelve azokat. Pergetni egyáltalán nem is terveztem. A szokásosnál is nagyobb volt a víz, így mindenképp a bokrok mögötti visszaforgókat céloztam meg. Néhány bodrira, és pár kárászra számítottam. Az első bokor mögött mély vizet találtam, a helyiek által is sűrűn látogatott a hely. Nem is véletlenül. Már első dobásra kis kárász akadt a horogra.

Nem volt egyedül. Mikor rájöttem, hogy nem fenéken vannak, inkább vízközt, a kapások száma drasztikusan megnőtt. Kezdetben egészen aprók jöttek – karika, bodorka, kárász – majd mikor már kezdtek odaférni, 1-1 tenyeres karcsi is beköszönt már. Egy csodás sügér is elmarta egy ízben a lehulló gilisztát, így a teríték kezdett igencsak színes képet mutatni!

A kispatakos peca egyetlen hátránya, hogy egy gödörből gyorsan ki lehet fogni, ami ott lakik. Fél óra elteltével már néma csend volt, úszóm meg sem moccant sokáig. Váltásra adtam a fejem, tovább mentem. A jobb helyek ekkorra már foglaltak voltak, így jellegtelen kis visszaforgókban sétáltattam a csinos kis pedzőt. Meglepetésemre első helyen egy kis jász rántotta hirtelen víz alá azt, tovább tarkítva a palettát. Egy apró dévér is beköszönt. Így haladgattam tovább, majd minden bokor mögött lakott egy kárász, vagy bodorka. 1-1 tenyeres is volt köztük. Imádom a cserkelős úszós horgászatot! Majdnem olyan mozgékony, mint a pergetés.

A sütnivaló mennyiség lassan összegyűlt, s indultam visszafelé, ahol a legjobb helyet még útba szerettem volna ejteni.

Itt is ültek azonban. Mivel ezen a környéken nemigen volt úsztatható pálya, úgy gondolta, hogy a maradék kis időben mégiscsak megúsztatom a Barátnőmtől kapott kis Horneteket!
Mivel a víz nagyon koszos volt, a világosabbikat tettem fel, hadd rikítson. Népszerű helyen dobáltam  párat, de semmi. Dél múlt már, nem épp a legjobb kapásidőszak, nem is bíztam a dologban. Egy viszonylag sekély részhez érkeztem. Hátha kirajzottak már ide a kisebb domcsik! A mederben lassan kopogtattam a feneket a Hornettel, mikor…
Bummmmm. Zzzzz-zzzzz-zzzzzz… még észbe sem kaptam, a rávágással kapásból lehúzott vagy tíz métert valami. Csak tartottam a lüktető, bólogató pálcát, és hitetlenkedve meredtem a hatalmas burványokra. Bár sekély volt a víz, halam nagyon sokáig nem mutatta magát, és jó néhányszor nekiiramodott minden irányban. Egyértelműen csukára gondoltam, melyből bár keveset fogtam, volt köztük szűk kettes, az már tud így védekezni egy könnyű pálcán. Aztán felbukkant egy számomra, mondhatni kezdő pergető számára értelmezhetetlen méretű buksi fej. Nem azért értelmezhetetlen, mert mások ne fogtak volna már ennél jóval nagyobbakat is, hanem mert egyrészt azonnal láttam, hogy ez életem hala, plusz aznap tényleg alig dobtam néhányat, egy totálisan átlagos helyen. Nyúltam a szákért, de nem találtam. Basszus, az előző helyen hagytam! Remegő kézzel próbáltam a part menti lassú vízbe terelgetni tekintélyes méretű ellenfelemet. Nem volt egyszerű művelet, s a kiemelése sem, szájszéles akadás volt, így elég veszélyesnek is tűnt. Szerencsére sikerült elsőre biztos fogást találnom – alig értem át a tarkóját a feléig! -, és kiemeltem életem legnagyobb fejes domolykóját!

Megvaaaagy!

Gyorsan fotóztam, igyekeztem minél jobb állapotban visszahelyezni oda, ahová tartozik. Egy közös fotót azért muszáj volt készítenem. :)

46 cm!

Nagy az öröm, életem legnagyobb domija! :)

Végül persze visszaengedtem. Látszott rajta a fáradtság, de hamarosan újult erőre kapva elillant – s újra azzá vált, amely találkozásunk előtt volt számomra: a kis patak titokzatos domikirályává.

Egy színes kis peca

Múlt heti sikeres nagy domolykós pecámon felbuzdulva újra ellátogattam kedvenc kis vizemre. 

A tervem kettős volt. Egyrészt remekül szórakozni a természetben, másrészről előző hétről két elmaradásom is volt. Egyik a rejtélyes kisebb patak, melyen a múltkori alkalommal több, mint húsz halam lógott meg, és egyetlen egyet sem tudtam megfogni. Másrészről pedig a múltkori cikkemben említettem, hogy két helyről is kaptam házi készítésű fahalacskákat, melyek közül egyiket próbáltam csak ki. Most ki szerettem volna próbálni a Komáromi Ádám által faragott kis remekműveket is. Tömegközlekedésről leszállva a kis patak mellett indultam el, immáron kis, vékonyhúsú horoggal felvértezett kis Salmo Hornetemmel, melyet még barátnőmtől kaptam. Ebben bízok ebben az időszakban a legjobban. Úgy gondoltam, hogy megint csak nehézkesen tudom majd átverni az itteni rafinált halakat (nem tudom, itt miért ennyire kitanultak, a másik vízen gyakorlatilag alig van rontott kapás). Azonban hatalmas meglepetésemre már az első dobások egyikére a kis vízhez képest egy hatalmas rávágást kaptam, amit sikerült is egy gyönyörű domolykóra váltanom. Alig maradt el a harminc centitől, ilyen szép példányt ezen a kis vízen még nem fogtam. 

Gyönyörű aranyszínben pompázó domi

Nagyon nem is erőltettem tovább ezt a vízfolyást, mert leginkább csak a múltkori csorbát akartam kiküszöbölni, azonban egy beállónál itt ritka kincsnek számító gyönyörű sügérbe botlottam, mely már látszott, hogy az íváshoz készülődött. Duci hasával együtt óvatosan visszahelyeztem a vízbe, hadd sokasodjon. :) 

A patak színes ékköve

Több babér ezen a vízen nem termett már. Kedves, nagyobbacska patakomhoz kiérve úgy döntöttem, hogy ha már az egyik elmaradásomat bepótoltam, megpróbálkozom a másikkal is. Az általában legjobb helynek bizonyuló kiugrónál a Hornet helyébe Ádám elképesztően hevesen verető kis wobblerét kapcsoltam. A koszosan áramló, áradó víz miatt kellett néhány dobás, míg az ott lakó gyönyörű domolykó észrevette a csábító falatot... De végül észrevette. Heves küzdelem alakult ki, a múltkori alkalommal megszokott harminc centi fölötti domik egyike volt ő is. A halkímélő, egyágú horog remekül ült, így végül ő is a szákba került. Gyors fotók után természetesen ő is visszakerült éltetőelemébe.

Wobbleravató

Az ezután következő szakaszon emberekbe botlottam, így jó hosszú sétát tettem, s közben egy helyen megálltam kárászozni is. Néhány darab kifogása után tovább hajtott a vadászösztön, ismeretlen részeken próbáltam legalább még egy domolykót becserkészni. 

Egy kiszélesedett medencében a felszínen némi szedegetést láttam. Először megpróbáltam wobblerrel becserkészni az aprónak látszó felszíni ragadozót, azonban ez nem sikerült. Látszólagos mérete miatt egy 00-ás körforgót tettem fel, aminek hamar meg is lett az eredménye egy ifjonc kis balin képében. 

Mohó ifjonc

Sok időm már nem volt, így annyira nem bíztam a dologban, de egy szépen gondozott, füves, egyenletesen folyó részen az időközben visszacserélt Hornetre téli önmagát meghazudtoló erővel dörgölt oda kedvenc buksifejűm. Ő volt aznap a búcsúhal, visszaengedése után el is indultam haza. 

Még egy gyönyörű példány

Természetesen, ahogy látszik is, ő is ott lubickol még azóta is. 

Annyi halat ugyan nem fogtam, mint a múltkor, de azért most is jöttek szépek, a házi faragványt is volt érkezésem kipróbálni, és sokszínű zsákmányt sikerült elejtenem. Azaz egy átlagos nap szeretett patakom mentén. :) 

Ui: Bár nem szokásom, de előre vetíteném következő cikkemet, váratlan rekordhalat sikerült fognom. De erről majd legközelebb... :) 

Megesett: 2016.03.03.              Írta: Schmidt Bence

Vissza a jelenbe - nagy domik a patakból, avagy egy csúfos betli javítása

A télen gyakorlatilag szüneteltettem a pecát. Karácsonykor voltam párommal, meg januárban egyszer, mindkétszer patakon, 1-2 domit, pár bodorkát fogtam. Februárban két hete mentem el egyszer, s az eredmény egy csúfos betli lett, pedig vagy 10 rávágásom volt. Egy éve horgászom itt, azóta nem volt ilyen. El is keseredtem kicsit, de elhatároztam, hogy kiköszörülöm a csorbát, és fogok párat kedvenc halaim, a domik közül!

   Rá egy hétre jött össze ez az időpont. Azért terveztem pont akkorra, mert az időjárás szép időt jósolt, s munkámmal is addigra terveztem végezni. Azonban mindkettő bekevert. Aznapra már esőt mondtak, nem is keveset, és a melómmal sem végeztem. De nem érdekelt... aznap reggel meghajtottam a dolgot, befejeztem mindent, s épp akkora még odaértem a buszhoz, mikor az már el akart indulni.
   Leszálláskor meglepő dologgal szembesültem: szállingózott a hó. Na, jó napot választottam... elindultam hosszú utamon patakom felé. A hó lassan esőbe váltott, s szemerkélni kezdett. Még épp azzal a sebességgel, hogy hamarabb szárad meg a ruhán a csepp, mint hogy az elázna, nem is akadályozta nagyon a horgászatot. Egy piciny patakon kezdtem, ahol úgy nézett ki, folytatódik a múltkori pechszériám. Több, mint 20 rávágásig jutottam el, és egyetlen egy sem lett meg. Nem hittem a szememnek, kezemnek. Kis Salmo Hornet volt a nyerő, másra nem kaptak, s gondoltam, hátha túl nagy rajta a horog, vagy megkopott... kétszer cseréltem le rajta, egyre kisebbekre. De semmi. Aztán egy ottani mértékhez képest hatalmas, jó háromnegyed kilósnak tűnő jószág megakadt, ám belefutott a sűrű zsombékba, ott a horgot leakasztotta, ő meg távozott. Elegem lett. Irány a nagyobb patak.
Nem is csalódtam. Első beálló, a kapocsban világos Salmo Hornet, melyet kedves Páromtól kaptam karácsonyra. A legelső dobásra irdatlan erejű rávágás érkezett, s a halam vadul pumpált, nem akart feljönni először. Még a túloldali bokrosba is majdnem belement, alig tudtam visszatartani. Szépséges buksifej bukkant elő, majd gazdája a szákban landolt. Csodaszép példány volt, 37 centis, nem lehetett messze a kilótól, de tán még meg is ütötte azt!

Vele tört meg a jég... :)

 

   Végre, megtört a jég! Rettenetesen örültem, egyrészt a pechszéria végének, másrészt annak, hogy ilyen szép példányt sikerült elejtenem. Tovább mentem. A következő beállónál jó darabig nem jött semmi. Főleg a partszéleket dobtam, ahogy ilyenkor illik, de miután nem jött semmi, a meder közepén húztam el egyszer, szinte kopogtatva azt. Erre érkezett egy közepes domi, ami jobb napokon még a szép kategóriában van, de ma szinte picinek nézett ki az előző, és a soron következő szép példányok közül. 26-7 centi lehetett. Ő is elképesztő erőben volt. Szinte jobban védekeztek, mint nyáron!

Egyre jobban bíztam a napban és a csaliban. Ennek ellenére váltásra adtam a fejem. Nemrég említettem, hogy kaptam néhány csodaszép kis ajándék wobblert egy ügyes kezű wobbler faragótól, akit a peca.hu oldalról ismerhettek Bicska néven, illetve a Mosoni Horgász egyik cikkjéből!
Vettem ezen kívül gyönyörű két wobblert egy másik készítőtől, Komáromi Ádámtól is. Úgy gondoltam, most az egyikét próbálom meg, aztán legközelebb a másikét, így most az ajándékra esett a választás. Egy mélyenjáró darázzsal próbálkoztam elsőre, mert a halak azért még eléggé lent vannak. De nem érkezett semmi - persze ezek a tesztek jobbak tavasztól, mikor már sokat lehet fogni. Nemsoká egy beszakadt partrészhez érkeztem, mely a víz alá szakadt, s így ott sekély volt a víz. Ezzel s Hornettel nem volt horgászható, feltettem hát egy felszínit. Mivel ez nem éppen erre az időszakra tervezett csali, az ott lakó domi csak a sokadik dobásra vette észre - de észrevette. A fék felsírt, a rávágástól felkeveredett a sár a vízben, olyan heves volt. Ez is alig adta magát, akárcsak az első. Nem is volt sokkal kisebb, 34 centinek mértem, miután a szákba csusszant. Szinte ugráltam már az örömtől, mint egy kisgyerek. Őt inkább még fekve fotóztam, elég szájszéles, s emiatt veszélyes lett az akadás, de a wobival együtt akartam lekapni. :)

Az ajándék wobbler avatója. :)

   Ezt követően jó darabig kapás nélkül szántotta a vizet a felszíni wobi. Azért ebben a jéghideg vízben még több bizodalmam volt a mélyretörőkben, főleg, hogy kedves Páromtól kaptam őket. :)
Visszaakasztottam a jól bevált Hornetet. De azért elégedetten nyugtáztam, hogy tavasszal, nyáron, kicsit tán tisztább vízben milyen remek csali lesz ez... milyen nagy váltás ez nekem! Tavaly az első fél évet olcsó Goldstar Bugokkal horgásztam végig, most meg ajándékok-házi wobblerkészítők jóvoltából van mindenem, ami kell.
   A következő két beállónál nem történt semmi. Már épp azon gondolkodtam, hogy ha ezután nem is jönne domi, akkor is remek nap volt, remek halakkal... de nem így történt. Újra a meder közepén húzott wobira durrantott rá egy mesés domolykó, mellyel ismét legalább egy percet hadakoztam.
35 centi! De gyönyörű halakba nyúltam bele, szerencsés voltam, aznap ők ettek főleg.

   Ezen a szakaszon nem volt már érdeklődő. Az eső viszont nagyon eleredt. Egy másik szakaszra tértem volna át, de menedékbe kellett húzódnom, nagyon esett. Márpedig nem akartam még hazamenni, úgyhogy ki kellett találnom valamit. Volt esernyőm, de hát pergetni azzal sem lehet. Aztán hirtelen ötletem támadt. Kiszedtem a táskámból az ernyőt, és bedugtam a pulcsim és a kabátom közé a hátamon. Mivel hátizsákod hordok, az megadta a kellő stabilitást. Örömmel konstatáltam, hogy elkészült a szerkezet, mellyel a nagy esőben is járhatok-kelhetek, dobálhatok, és egyáltalán nem ázok el!  Hogy esetleg kicsit furán néztem ki benne? Kit érdekel... :)

Találmányom alatt megbújva :) Reméltem, megúszom szárazon...

   Ki is használtam alaposan. Haladtam tovább, de a kedvenc részemen nem tartózkodott éhes lakos. Hamarosan egy olyan szakaszhoz értem, mely alapvetően teljesen jellegtelen, nem szokott halat adni. Most azonban az egyik beállónál ismét felverte a sarat egy nagy rávágással a partszélen egy nagy domi. Egészen a fű mellett vezetett Hornetre. Hihetetlen vehemenciával küzdött ő is, alig akart feljönni. Természetesen verte a 30 centit. Innentől már nem méregettem őket, saccra 31-2 lehetett.

Újabb gyönyörűség...

Ezen az általában gyengén muzsikáló helyen aztán beindult az üzlet. A következő két beálló első dobásokra halat adott! Mindkettő legalább 30 centi volt, és a parttól pár centire húzott wobit ették meg.

És csak jöttek...

... és mentek...

... és megint csak jöttek...

Közben lassan elállt az eső, a nagy része elment, hol kisütött erőtlenül a Nap, hol kicsit szemerkélt az eső. A következő helynél már annyira bíztam a dologban, hogy letettem a kamerát, hogy rögzítsek egy kis akciót. :) Pont balfékeskedtem kicsit(leugrott a dobról a zsinór, kicsit összekeveredett), így inkább csak a rávágás pillanatától láthatjátok a dolgot. :)

Természetesen ő is egy jó harmincas volt. Ezután már kevés időm volt a buszig, néhány helyet megpróbáltam, de halat nem adtak már. De nem bántam.
Boldogan mentem haza, sikerült helyretennem a múltkori hihetetlen betlit, és szép élményekkel gazdagodtam ismét.
Azóta még egyszer eljutottam ide, színesebb zsákmányt sikerült elejtenem. De erről majd legközelebb... :)

Megesett: 2016.02.25.                            Írta: Schmidt Bence

Keszegek és egyebek - avagy egy nagyon-nagyon színes UL pergetés a Dunán.

   Leginkább márciustól kezdem el újra űzni kedvenc halaim, egy ideig most pihen a pálca, pihen a felszerelés. S amíg pihen, gyarapodik, hisz a peca.hu oldalról, illetve a Mosoni Horgász wobblerfaragó barkácscikkéből ismert Bicska négy csodaszép kis domis wobblerrel lepett meg! A jelenből egyelőre ennyit tudok mondani, a wobblerek majd a jövőben bizonyítanak, míg én ismét a múltban kotorászom. Most kedvenc, sekély dunai szakaszomon történt első tavalyi ultralight pergetésemre esett a választásom. Remélem jól esik majd a télből kicsit megint a nyárba csöppenni!

Csodaszép munkák, köszönet Bicskának az ajándékokért!

 
   Történetem július elejére tehető, az első napok egyikére a vízállás hirtelen zuhanása utáni nagyon kis vízben. Van egy hely lakhelyem mellett a Dunán, amely csak 200 alatti vízben horgászható. Blogom első bejegyzéseiben is innen olvashattatok pár történetet! Az első napok azonban mindig különösen szépek. Általában kevés az ilyen mértékű apadás, van, hogy egész évben nincs, alig vártam hát, hogy végre így legyen. Meg is rohantam azonnal a vizet.
   Mivel több, mint fél éve történt az eset, nem emlékszem mindenre pontosan, de azért nagyjából igen. Villantóval kezdtem a fenti szakaszon, a sekély zátony ráfolyásánál, még délután, verőfényes napsütésben, hőségben. Beálltam csizmaszárig a vízbe, hogy a folyásnak legalább merőlegesen dobálhassak. A 0-ás és 00-ás méretű meppsre szépen jöttek a kis balinok és szebb snecik - már meg sem lepődök, viszonylag gyakran fogok, légynek nézhetik a kis műcsalikat.

A nyitóhal

A vérmes fenevad... néha sneci is elcsábul a kis villantókra, wobblerekre...

   Leginkább azonban a jászokat kerestem, ők a pálya jellemző halai - noha a szebbek csak akkor jönnek ki, mikor elkezd kicsit áradni a víz. Bandukoltam is tovább, a következő beálló is halat adott - mégpedig nem is akármit, a Dunán viszonylag ritkán látott vendéget, egy Domit! Gyönyörű, narancssárga színekben pompázott.

Egyik kedvenc halam, a Dunán különösen örülök neki mindig!

Nyilván nem férhet kétség a visszaengedéséhez :)

   Ha jól emlékszem, e helyt jött még 1-2 apróság, végül továbbálltam. A következő 50-60 méter eseménytelenül telt - valamiért ez a rész mindig üres, pedig alig különbözik a felette és alatta lévőtől... talán csak annyiban, hogy nincsenek kiszögellések, sima lapos pálya. Végül leérkeztem a kedvenc részemhez, ahol a legsekélyebb. Dobástávnyira is csak feltartott bottal lehet vontatni a műcsalit, mert van, ahol méteres is megvan a víz, de rengeteg a kisebb domb. Itt mindig megkeresem azt a vonalat, ahol a kis emelkedőkön a legmesszebb lehet begázolni, de itt még erre nem volt lehetőség, így a partról kezdtem dobálni. Igyekszem minél messzebb bejuttatni ilyenkor a műcsalit - mely jelen esetben is körömvillantó volt -, hogy azért meglegyen a távolság, de ne kelljen túl gyorsan csévélni, hanem kicsit besegítsen a sodrás... Egyik dobásnál aztán mikor egy bucka felett húztam el, így a felszínt súrolta a kis körfori, leszedte egy kis jász. A 4. halfaj is kipipálva aznap... :)

Kis jász...

...nőj nagyra!

   Lassan kezdett lebukni a nap, megérkeztek a szúnyogok. Felkerült a felső. Végre találtam egy gerincet, ahol ügyesen és óvatosan lépkedve bejuthatok egy benti szigetre. Kettő is van egymás után, de a második alatt 10 centis víz sincs, az szinte horgászhatatlan. Ez e legkedvesebb helyem, imádom, ahogy a Duna körbefon. Ha kifelé és lefelé, esetleg a ráfolyásán dobálok, akkor a sekély víz banditái ugorhat be, míg befelé van egy kisebb törés, van ahol örvénylő, van ahol álló vízzel, ott már méter feletti a víz, a keszegek szoktak kihúzódni oda szürkületkor.

Itt az a bizonyos szigetcsoport... a baloldali, belsőre szeretek ráállni.

   Még nem szürkült annyira, mint a képen, csak a magasabb fák vetették árnyukat a vízre. Guggolva lopakodtam befelé a szigetre. Még annak a ráfolyását dobáltam egy saját kis wobblerrel, mikor a 10 centis vízben tolóhullámmal követte le a csalit egy ifjú vadász. A szándékot tett követte, melynek eredményeképp egy újabb domolykót foghattam a kezemben! UL pergetőként igazi kánaán volt ez a nap már eddig is.

Még egy domi!

   Pedig az igazi érdekességek még hátravoltak. Először azonban még nem ők jöttek sorra, a szürkületi balinokra vetettem be továbbra is a saját készítésű darazsat, mellyel az előző domolykót csaptam be. Viszonylag sokat kellett dobálni, mert már egy ideje a pályán voltam, és a bogár dobótávolsága kicsi. De egy jól sikerült művelettel eljuttattam egy törésig, ami mögött elhúzva ledurrantotta egy 15-20 dekás forma balin. Saját műcsali is pipa!

Balin a darazsamra

Balinportré

   A furcsaságok sora ezután következett. Mint mondtam, van ott egy olyan rész is, ahol áll szinte a víz, egy bő méter mély öböl. Ennek a határán vágott el a víz, úgy táncoltattam a sárga kis Kenart Hunteremet, hogy ne az igazán húzós részen legyen, de azért remegtesse némi sodrás. Tompa elnehezülést éreztem, s a bevágás után fura, kicsit súlyos rugdalózás volt a válasz. Kicsit szebb jász lehet? Tanakodtam. Hamar felvillant azonban, fakón... egy közel félkilós dévérkeszeg vette fel a csalit! No, ezt már szákolni kellett, a kézben rugdalózó keszeg hármashoroggal nem túl biztonságos kombináció. A hátamon hordom ilyenkor a merítőm, leakasztottam, s a pajti belecsusszant. Még szerencse, puha szájából a hálóban ki is pattant a horog...

A ragadozó dévér esete...

   Alig tudtam elhinni, ilyet sem fogtam még pergetve. Ezt az infót egyébként elraktároztam, hogy itt van dévér, s a későbbiekben volt, hogy úsztatva sikerült fognom ezen a kis vízen párat.
És nem volt még vége az estének...  próbálkoztam itt tovább, de nem jött semmi, kihátráltam a partra, s kissé feljebb mentem, mert arrafelé apró cuppanó hangokat hallottam. Fent hagytam a kis Kenartot, akkor a kedvenc wobim volt szürkületben, jól látható kis cucc. Merőlegesen húztam a vízre, de olyan lassan, hogy szinte inkább csak sodortattam, alig remegett. Kopp-kopp-kopp... nincs meg. A jelenet megint megismétlődött. Kicsit feljebb álltam, hogy a sodrással szemben tudjam húzni az iménti helyen a csalit... No persze itt is csak lassan, szinte megállítva. Egyszer csak újabb koppanás érkezett, s ezúttal meg is lett! Ismét csak jászt vártam, de ezen a csodálatos, különös napon már meg sem lepődtem, mikor karikakeszeg bukkant fel helyette. Akkoriban még azt sem fogtam, de korábbi - valós időben később megtörtént blogbejegyzésemben már olvashattatok tán róla, hogy azóta néha tudatosan is tudtam üldözni őket. :) Mindazonáltal akkor még mindkét keszegfaj új volt a palettámon, rettenetesen örültem! A kép sajna az alkonyatban nem lett az igazi, de a faj és a sárgán világító wobbler tán kivehető azért.

Békéshal? Te is fiam, Brútusz?

   És a napnak még mindig nem volt vége. Pár héttel ezelőtti bejegyzésemben említettem, miért szeretem annyira Energo Team Skill III botomat. Olyan pálca ez, mellyel a legkisebb hal is élmény, de már nem feltétlenül UL kategória, és mivel gerinces, akármikor válthatok vele nagyobb csalira, más halfajra. Gondoltam, ha már ott vagyok, megpróbálom a süllőt, tavaly is fogtam itt 1-2 példányt. Visszalopakodtam a felső helyhez, mert ott egy nagyobb kőnyelv van. Emögött jött tavaly néhány. Bevallom, annyira nem hittem benne, nem volt ideális hozzájuk a víz, de gondoltam, ki tudja... Dobtam párat a kedvenc nagyobb háziwobbleremmel a burványló vízben, de semmi. Odamentem a törés kezdetéhez, és fehér gumihalat csatoltam a karabinerbe. Eldobtam közelre csak, nehogy elakadjak a sekély vízen, szép lassan pöcögtettem magam felé a felszínen. A bot vége alá ért, ahol a törés surranója volt. Nézegettem, milyen jól látszik így sötétben is, mikor egyszer csak eltűnt. Rántást nem is éreztem, megtolással jött a félig-meddig látott kapással érkező süllő! Szerencsére gyorsan lereagáltam a meglepő helyzetet, rövid pórázon, 25-30 centis vízen pedig irdatlan hacacárét művelt a hal. Szerencsére meglett, nem rázta ki a szájából a szúrós falatot. Készítettem fotót, majd természetesen visszaengedtem a késő alkonyat hercegét oda, ahonnan jött.

Egy hihetetlenül színes napra tette fel a koronát!

Tényleg csodálatos napot zártam, számomra maga volt a kánaán. Gyönyörű hely, hét féle hal,  ragadozók, békéshalak pergetve... Kívánhat-e ennél többet egy UL-es? :)


Megesett: 2015.07.08                                        Írta: Schmidt Bence