Júliusi süllőinvázió a község szívében

   Néhány résszel ezelőtt írtam pár kölyöksüllőről, mint első elejtett példányokról könnyűpergetőként. Júniusban nem volt ideális a víz annyira, nem raboltak a tüskések, azonban néha leugrottam sötétben, és néztem, van-e pár rablás. De nemigen voltak aktívak, nem is próbálkoztam rájuk. Hanem július eleje környékén lement a víz - előző bejegyzésem is ekkorra datálható - és a hirtelen összeszűkült mederben a halak teljesen megbolydultak. Nagyon szép, 1-3 kilós dévéreket lehetett fogni sorban, márnát, csukát, de róluk később szól majd a fáma. És igen, megindultak a süllők is.

   Egyik ilyen esti felderítő sétám közben különös hangra lettem figyelmes egy olyan móló környékén, ahol soha nem horgászik senki, és én sem próbáltam még. Olyan volt, mintha ostorral verték volna a vizet. Sötét volt, s noha az utcai lámpák szolgáltattak némi fényt, nem láttam pontosan, mi zajlik ott. Talán kacsák... De azért kíváncsiságom nem hagyott nyugodni, lementem oda, s figyeltem. Emlékszem, elsőre nem is történt semmi, csak milliónyi küszt láttam, amint szinte verik a vizet. Aztán egyszer csak a mesterséges fényben csillogó víztükrön elindult sodrással szemben egy tolóhullám, nyomában csak úgy spricceltek szét a snájderek, s végül kaffantással zárult a mutatvány. Hohó, szóval itt vagytok! Nem is csoda, ilyen apróhal bőséget nemigen láttam még, terülj-terülj asztalkám volt ez a ragadozók számára. A ponton mindkét oldalán folyamatosan megismétlődött a jelenet. Látszott a rablásokon, hogy nem óriások, de azért biztosan méretesek. Akkoriban vettem meg az első komolyabb bolti wobblerem, egy jó helyi horgász javallatára egy SSR5-öst. Ezt tettem fel először. A kezemben papám régi süllőző pálcája volt, nem az UL botom - nem is tudom, miért.
   Macskaléptekkel lopakodtam be, nehogy megzörrenjen valami lánc, megdobbanjon holmi deszka. Finom dobással ejtettem rá a vízfelszínre a műcsalim, s lassan, pöcögtetve kezdtem húzni. Semmi. Újabb dobás, semmi. Egy ízben pedig jött megint a látványos tolóhullám, még szinte éreztem is, ahogy megsodorja a műhalat, de végül egy mellette lévő küszre vágott rá. Megpróbáltam az építmény mindkét oldalán, de nem érdekelte őket a dolog. Gondolkodóba estem. Talán a küszszínű csali nem túl ideális millió ugyanolyan közt, de színes wobblerem nem volt. Feltettem hát egy épp pár nappal korábban vásárolt 10 centi körüli sárga-fekete manns gumihalat. Eldobtam, de első dobásokra megint nem jött semmi, pedig a látványos, fröcsögős futások megint jelen voltak, de valahogy épp akkor, mikor a csalim messzebb volt, vagy épp, mikor kiemeltem. Gondoltam hát egyet, s csak úgy botvégről belógattam magam mellé, és emelgetni kezdtem a stéget tartó egyik vaskötél mellett. A féket viszonylag szorosra állítottam, hogy az akadás biztos legyen, de a visszaforgásgátlót kikapcsoltam, hogy a rövid póráz miatt azonnal tudjak engedni neki, ha kell. Szeretek nagyon így fárasztani, jobb a kontaktus a hallal, csak vigyázni kell, hogy a tekerő kéz mindig a fogantyún nyugodjon, különben az visszaforog, és halunk nem akad meg, plusz bogozhatjuk ki a csomót, amit a hibánkkal okozunk. :)
   Na de kibogozom inkább az írásomat most, s visszatérek a történtekhez. Szóval emelgetni kezdtem a gumit. Elég jól húzott a víz, nagy fejjel tudtam csak megcsinálni. Emeltem párat, mire jött a menetrendszerű tolóhullám. Akkorra már nagyon borzolta az idegem, hogy ennyire át tud verni. Néztem, merre szalad pontosan, s ott emelgettem, amerre tartott. Odaért, a kezemben pedig kétrét görnyedt a bot, s tekertem is visszafelé sebtiben a kart. Hamar megállt, s hamarosan a felszínen rázta a fejét az első éjszakai herceg. Olyan "kilóhúszas" lehetett. A húzós víz miatt csak nehezen tudtam szákba terelni, de csak meglett!

Az első...

Csináltam még egy közös fotót is, hátha nem lesz több... :)

  
   Megvan hát a trükk! Kíváncsi voltam, ez randalírozott-e csak, vagy voltak többen.
Voltak.
Bő fél év távlatából nem emlékszem pontosan a számokra, de első éjjel biztos, hogy nagyjából tíz darabot fogtam, 80 dekától bő másfél kilóig.  Minden alkalommal csak be kellett lógatni botvégről, és már jöttek is. Volt, hogy tényleg szó szerint csak be kellett lógatni, és már nem találtam a kontaktust, mert elmarta egy ebfogú. Egészen elképesztő élmény volt. Gondoltam, ilyen sem lesz több.

Alapvetően a C&R híve vagyok, egyetlen kivétel ez alól a süllő. Belőlük többször hazaviszek 1-2 darabot, most is így történt. Az első kettőt hazavittem, majd a könnyűpergetőmmel tértem vissza az élmény fokozásáért, a továbbiakat már azzal ejtettem el, s engedtem útjára.
   Másnap reménykedve mentem vissza. Ennek ellenére szinte el sem hittem, mikor megint pont ugyanúgy durrogtak az ebfogúak, mint előző nap. Megint fogtam néhányat, majd gondoltam, próbálgatom a gumijaimat, hadd legyen több is, amiben megbízhatok. A régi kedvenc fehéremet tűztem fel, de negyed órán át semmi, pedig még raboltak körülötte. Másokat is rátűztem, semmi. Na, vissza a sárga-fekete. Első lógatásra görbült a pálca. Elképesztő, mennyire finnyásak voltak a színre még ilyen nagy zabálás közepette is! Biztos ez volt az a kombináció, ami elég látványos volt nekik, de azért nem túl feltűnő, rikító, hogy gyanút keltsen.

Az a bizonyos sárga-fekete... a képen már teljesen szét van marva, de csak nem akartam leváltani...

   Ez a csoda 2-2,5 hétig tartott. Lassan azért lekoptak, a vége felé már "csak" 1-2-3 darabot tudtam fogni alkalmanként. Minden nap leugrottam este, 20-30 percnél sosem voltam tovább, mert az elején sokszor lelkiismeret furdalásom támadt, 5-6-10 egymás után kifogott hal után, a vége felé meg már csak alkonyatkor jöttek, utána leálltak. Kicsit utólag sajnálom, hogy nem készítettem több - jobb - képet, de sajnos nem tudtam, hogy blogot fogok írni. Azért remélem így is szemléltetik a leírtakat, s valamelyest átadják az élményt! Némely fotón igencsak sárkányosan pózolnak, barátnőm kifejezetten ijesztőnek titulálta őket. :)

   Ebben az időszakban legalább 40, de inkább valemelyest több süllőt sikerült fognom, amivel egy hónap alatt 10-et vertem a tavalyi összdarab számomra. :) Egészen döbbenetes élmény volt. Aztán persze lassan szétszéledtek, s nemsokára már ismét néma csend volt a móló körül. A Duna ismét felvette rejtelmes köpönyegét, s úgy tett, mintha ezek a csodás esték sosem történtek volna meg.


Megesett: 2015 júliusán                          Írta: Schmidt Bence

Visszaemlékezés az elmúlt évből - az első UL süllők

   Hogy ne mindig csak kedvenc patakomról szóljon a fáma - pedig aztán mindig tudnék partjai mentén megesett történeteket mesélni - kicsit kitekintek a Dunára. Mivel csónakkal nem rendelkezem, nekem a téli gumihalas időszak kimarad, így nagyon vártam már a tilalmi idő végét, mikor végre felpillantanak már a felszínre...

   Pár pillanatra visszamennék az időben a történet idejéhez képest, 2014-ig. Akkor kezdtem el ugyanis először süllőre horgászni. Csak felszínen húztam a magam által készített 4-11 centis küszformájú felszíni wobblereket, párszáz méterre lakhelyemtől, csak úgy a falu közepén. Papám öreg gerinces pergetőbotjával űztem őket, fogtam is nagyjából harminc méreteset, meg húsz méreten alulit. Sajna az öreg sárkányok nemigen járnak be a fénybe éjjel, így másfél kiló volt a határ, ameddig jöttek.
   A horgászhelyem most sem sokat változott, idő és energia hiányában csak lenézegettem esténként a stégekhez... viszont már nagyon kíváncsi voltam, vajon új - előző visszaemlékezésben taglalt, orsóstól 5000 Ft-ért vásárolt - könnyűpergetőm hogy bírja a kemény szájú süllőt. Mint később kiderült, tökéletesen, a nagyjából 50 halamból 1 fordult csak le a horogról. De ezt akkor még nem tudtam, alig vártam, hogy kipróbálhassam!
   Május 2-án battyogtam le először az utca végére szürkületkor. Feltettem a tavaly egyik legeredményesebb felszíni szürke kilenc centis házi wobblert. Sejtelmes kis loccsanások törték meg a kishalaktól forró vízfelszínt. Látszott a rablások méretén, hogy nem nagyok, de azért dobáltam, hátha vannak köztük szebbek is. Dobáltam befelé, de nem volt semmi, jellemzően nem ez szokott a jó lenni. Egy hajó által keltett burványló folyás part menti részére váltottam. Szép lassan, bele-bele pöccintve vontattam a küszutánzatot, a gyenge sodrás épp beremegtette annyira, hogy jól mozogjon. Már épp ki akartam volna emelni, mire leverte a csalit hangos spricceléssel valami. Meg is akadt, de nagy küzdelem nem volt, alig volt 20 centi felett a kis ifjonc. Mint egy mérges kutya, szájában hozta vissza a keresztbe álló fát, melynél alig volt kétszer nagyobb. :)

Jól látszik a mérete a csalihalhoz képest...

...de mégiscsak botavató :)

   Még egy ilyen kicsi jött, akit nem tudtam lefotózni, mert tönkrement a fényképező, majd a sötétség beálltával el is tűntek a mozgások. Mentem is haza, nekem a süllőzés egy 10-20-30 perces kikapcsolódást jelent esténként. :)
   Másnap már összejött egy normálisabb, szűk negyven centi körüli, felszínen húzott fehér twiszterre, azonban még nem pótoltam a fotómasinát. Május ötödikén közös pecát tartottunk ugyanitt társammal, aki nemrég kezdett el horgászni, és nem fogott még süllőt. Természetesen az egyik helyváltoztatáskor nekem durrantott oda a méret körüli tüsi, nem neki... pedig alig dobtam egy párat, meg is fogadtam, hogy egyáltalán nem suhintok, de nem bírtam a véremmel... Az elsőt mindig a legnehezebb elcsípni, főleg, ha a bolond társnak aznap nagyobb szerencséje van... :)

Társam elől elcsípett méret körüli...

  Egy-két apróságot, vagy szűk méretest elejtettem még a napokban, aztán jött egy nagyobb víz, így egy ideig nem próbálkoztam. Ez idő alatt megfogtam gumival életem első pataki süllőjét és harcsikáját, ez azonban majd külön cikk keretein kerül a blogomba, ugyanis egyik kedvenc horgásznapom lett a tavalyi évben. :)
   A víz lementével a szürkület ismét parton talált. A holdtölte utáni első nap volt, ami nálam mindig a legeredményesebb időszak! Teliholdkor nemigen jön fel vadászni a süllő, s tán emiatt nem jut elég táplálékhoz... aztán az első sötét éjszakán bepótolja. Ez az elméletem legalábbis. :)
   A szokásos helyemen kezdtem. A wobira nem volt rávágás, s mivel már besötétedett nagyjából, feltettem a tavalyi és idei favorit fehér twistert nagyon könnyű jigfejen, hogy fent tudjam húzni a víztetőn. Ezt egyébként úgy csinálom, hogy csípőfogóval lenyesem az ólomrész első, kicsit lefelé eső felét, ezáltal egyrészt könnyebb lesz, másrészt a fej eleje lapos lesz, s emiatt az ellenállás felfelé nyomja az egészet - mint egy fordított wobbler. Harmadrészt - amit már kihasználtam jó párszor - fenéken úgy lehet pöcögtetni, hogy végig felfelé áll a gumi, támadási célpontot adva a ragadozónak nyugalmi állapotban is! Tudom, vannak direkt erre kifejlesztett vasalófej-jigek - de így azért sokkal olcsóbb. :)
Na de visszakanyarodva a történet fő szálához, mivel nemigen voltak rablások, megpróbáltam ráállni a hajóra, s lassan pöcögtetni a mellette lévő betonrézsűn a gumit. Még tavaly ősszel jött be nagyon ez a módszer! A villanyfény által megvilágított vízben felülnézetből nagyon látványos, ahogy a süllő rámar, látott süllőkapás keveseknek adatik meg. :)
Most is ez történt, noha megint csak egy siheder lepett meg - a május leginkább róluk szólt még. Túl sokan voltak, a szebbek nem jutottak szóhoz. De attól még izgalmas volt, ahogy láttam, amint odasettenkedik, és elképesztő sebességgel vetődik rá, és tünteti el a gumit... rövid huzavona után a kezemben volt.

Látott süllőkölyök gumira... :)

   Fogtam még egyet, ezt felszínen vontatott twisterre, de még a fenti fotóknál is szörnyűbb a róla készült kép minősége, nem akartam feltenni. Itt ugyebár még messze nem gondolkodtam blogban...
   Aztán egy ideig nem jött semmi. Átbattyogtam a hajó ráfolyási részére, ahol befolyik alá a víz. Tavaly itt is sikeres voltam néha, talán a húzósabb víz miatt jellemzően már méret körüliek, vagy afölöttiek jöttek csak. Dobtam párat, de semmi. Úgy szoktam kiszámítani a dobást, hogy messze hajítok felfelé a hajótól, hogy ahogy oldalt sodorja a víz, épp nem menjen be alá, mire kiér. Egyik dobást aztán elvétettem, és már bent ott érkezett vízre a csali, ahol aláfolyik a víz. Szélsebesen kezdtem el kitekerni, nehogy elakadjak, mire aztán bumm! - érkezett az eddigi legvadabb süllőkapásom, majd kitépte a kezemből a botot. Mint egy balin a gyorsan vontatott ólomra! Megdöbbenve tartottam a kezemben a lüktető botot. Azért ez, hogy egy hajó ALATT szélsebesen tekert csalira vágjon rá a tüsi, teljesen meghazudtolt minden fizikai törvényt. Milyen érzékszervei lehetnek, te jó ég...
Szép lassan adta csak magát, nagyon gyorsan sodor itt a víz. Mikor aztán tarkón ragadtam, jött a következő meglepetés: alig láttam a gumit, olyan mélyre nyelte. Alig tudtam kiszedni. Milyen döbbenetes sebességű támadó mozdulat kellhet ahhoz, hogy ilyen körülmények közt még torokra is nyelje... Ez már normálisabb volt egy fokkal, közel kiló környéke lehetett.

A villámsüllő

   Hát, nagyjából így kezdődött az évem süllőileg, ezek voltak az első napjaim. Hozzá szeretném tenni, hogy UL bottal egész más élmény volt, mint előző évben a durunggal! Minden fejrázást érezni vele... Nagyon örültem, hogy ezt vettem meg, pedig féltem, hogy olcsó húsnak híg lesz a leve.
Nyár közepén aztán egy rövid időszakban rengeteg sárkányt sikerült fognom egy szerencsés helyfelfedezés okán, s azért normálisabb méretekből... de ez egy másik történet lesz. :)


Megesett: 2015 májusán                          Írta: Schmidt Bence

Életem márnájának története - apró extrákkal...

   Kuksolok a sötétben, semmi zavaró hang, csak a folyó, a természet neszei. Feszült várakozás, bármikor jöhet a márna. Mostanában főleg a kiló körüliek jönnek, őket várnám vacsoravendégnek. Természetesen én nem, csak ők vacsoráznának, a lánc nem folytatódik felfelé. Kis szél kerekedik, a gyenge fényekben látni, ahogy a pára csomókban szökik szét ezerfelé ijedtében. Felhúzom a kapucnim, s szorosabbra fonom magam köré a kabátom. Majd' megfagyok, lassan menni kéne, de nehezemre esik, hisz akármikor jöhet a várva várt hal, a ködös november ajándéka...

   Ilyenkor már minden hal ajándék. Valamiért nem is járnak már, csak 1-2 elvetemültebb sporttárs. Pedig a márna még ilyenkor is eszeget. Persze kicsit több szerencse, és jobb helyválasztás kell már hozzá. No meg az éjszaka.
   Szereztem potom pénzért egy fényképezőgépet, melyet gyakorlatilag nekem terveztek. Vízálló, hisz víz alatti felvételekre tervezték, ejtésre törhetetlen. Pont ez való az én kezembe, tán még én sem tudok kárt tenni benne. Ennek okán elhatároztam, hogy a héten 2-3-szor is kimegyek este, hátha kipróbálhatom. Nyilván nappal lenne az igazi, de akkor még meló van. Azért remélem, hogy majd arra is sor kerül a közeljövőben. :)
   Otthon szokás szerint bekevertem némi olcsó sajtos, csontis kaját, ami elég egy másfél órás pecához. Egyharmad zacskót. Nálam egy horgászat ennél többe sosem kerül. :) Bepakoltam a botjaim, s letekertem megszokott helyemre, reménykedve, hátha nem tűntek még el onnan.
   Jobboldali botomra sajtaromás csonti, míg a baloldalira sima került, mindkettőre 8-10 szem. A baloldalin patron, a jobboldali szemközti fényforrás előtt, így jól látható a spicc. A széket ilyenkor precízen beállítom, hogy a legjobbak legyenek a látási viszonyaim. Lecsüccsentem, s a szákomért nyúltam, hogy kinyissam. A szemközti fényforráshoz képest jól beállított pozícióm miatt a szemem sarkából láttam, ahogy belevág a jobboldali botomba a villám. Azonnal visszafordultam, s szememet a megmerevedett botomra szegeztem, hisz tudtam, hogy ez efféle kapások amolyan heves rávágások, és sokszor szokott lenni 1-2 másodperc szünet, míg elkezd bólogatni a bot. Most is így történt. Beemeltem.
   Az első pillanatok sokszor trükkösek lehűlt vízben. A hal csak súllyal forgolódott, ahogy az lenni szokott, lehetett akár nagyobb dévér, kisebb márna, nagyobb márna... ilyenkor csak tartom a botot és lazítok a féken... ha dévér, akkor szép lassan csökken a súly, és elindul kifelé a hal... De ez nem az volt. Egyszer csak elindult a nyers erő, durván rángatva törtetett befelé, sivított a fék. Túl sokat nem ment, megállt, de lehetett érezni az élő erőt. Percekig szinte csak egy helyben kevert, s mikor pár métert közelebb csaltam, már tört is ki újra. Nagyon sokáig tartott a huzavona. 10 perc is eltelt, mire elkezdett lassan kifelé jönni. Akkor is csak nagyon óvatosan húzhattam, kezemet végig a féken nyugtatva, akármelyik pillanatban érkezhetett egy rövid, de annál elemi erejűbb kitörés. Negyed óra biztos, hogy eltelt, mire a part közelébe ért, s először sejlett fel a lámpám fényében. Nem láttam, pontosan mekkora. Biztos, hogy szép, de hogy hármas, négyes, esetleg még nagyobb, nem tudtam. Mikor már kezdett veszteni az erejéből, s feljött a víztetőre, megdobbant a szívem, gyönyörű volt.
Végre felfeküdt, s belevezettem a szákba. Ez olyan szép Marci, hogy szinte már Márton. Jött is rögtön a kisebb probléma. Ilyen gyönyörű halat nem akartam letenni a homokba, de egyszerűen nem értem át a tarkóját, muszáj volt - rendszeresíteni fogok eztán valami rongyot. Készítettem egy-két fényképet, túl sokat nem akartam, önkioldósat sem, eleget volt szárazon. Megmértem... kereken 70 cm! Nem szoktam mérlegelni, de eddigi legnagyobbamat egy kedves sporttárs megmérte, 69 centi volt, és 4,2 kg. Ez annál jóval kövérebb, kifejezetten duci jószág volt, emiatt minden bizonnyal súlyosabb. bár ez csak otthon tudatosult bennem, a parton csak bő négyesre becsültem. De tán ütötte a négy és felet is. Kivételesen kicsit sajnáltam, hogy nincs mérlegem... :)

   Óvatosan megfogtam, s éltetőelemébe helyeztem. Nagyon elfáradt, minden erejét beleadta a szabadulásba. Kellett neki legalább egy bő perc, míg áramoltattam a kopoltyúján a vizet, s magához tért. Közben igyekeztem az elengedésről, és víz alatti videót készíteni, de még tanulni kell, és nem éjjelre tervezték. :) Azért felteszem. :) Talán jobban érzékelteti a méreteit, mint a kép.

   Végül csak elúszott, méltóságteljesen tűnt tova a titokzatos sötétségbe. Sokáig dobogott még a torkomban a szívem...

* * *

   Másnap is lejöttem. Addigra már kicsit tanulgattam az új gépet, ki szerettem volna próbálni. Az első óra azonban néma csendben telt el. Gondoltam egyet, s az egyik botomon a 100 grammos ólmot 130-asra cseréltem, hátha nyerek vele még pár métert a kevesebb görgés miatt. Próbálkozásom siker koronázta, ahogy beállt, már rángatózott is a pálca... megvan! El sem hittem, de a tegnapihoz hasonló erő húzott vissza a túloldalról. Hosszú percekig tartott a viaskodás ismét, mikor egyszer csak megkönnyebbült a szerelékem... kiakadt a horog. Ma ő győzött. Visszadobva ismét keveset kellett várnom, újabb márna, bár ez jóval kisebb volt, könnyebben jött, nem nagyon futkározott. És megint elment. Pedig ugyanazzal a horoggal voltam, mint eddig, tán a plusz súly miatt ül kevésbé a bevágás, ki tudja...
   A harmadik azonban már rendesen akadt. Ez sem volt nagy, de jó erőben volt. Tarkón ragadtam, szűk másfél kilóra taksáltam. Lőttem 1-2 képet, majd a víz alá helyezve munkába fogtam kis fényképezőm.

   Nem is sikerült olyan rosszul! Ezt követő bejegyzéseimben igyekszem majd tovább fejleszteni ezt a tudást, hogy minél látványosabb elemekkel kísérhessem majd írásaim. :) Lehet, hogy ez tavaszra tehető majd csak inkább, függ a márnák, s az időjárás, s kedves patakom kedvétől is, hátha egyszer végre lemegy majd.
   Más aznap már nem jött, nem is maradtam sokat. Ennyi volt hát életem legnagyobb márnájának története. :)

Megesett: 2015.11.2-3.                                   Írta: Schmidt Bence

Őszi életkép

   Ősz derekától a nap korai hanyatlása miatt a nappali horgászat lehetősége - UL pergetés, patakos cserkelés, egyebek - számomra munka, s a betáblázott hétvégék miatt megszűnik, így a késő őszi időszakot nálam jellemzően az esti, éjjeli horgászatok jelentik. Így volt ez a múlt héten is, melynek derekán egyik este leugrottam kedves közeli, viszonylag sekély szakaszomra, reménykedve, hogy maradt még rajta valami a gyorsan hűlő víz ellenére...

  
   Nagyon hidegek már ilyenkor az éjjelek, kétszer is meggondolja az ember, hogy egy átdolgozott nap után kimenjen-e. Kedden hamar végeztem, így némi pihenés után felhúztam több réteg ruhát mindenhová, kesztyűt, sapkát, s útnak indultam.
   20-30 dekányi epres, csontival dúsított anyagot vittem csupán - száraz tartalék mindig van, ha maradni akarnék. Egy-másfél órára bőven elég. Száz grammos kosaram messze landolt a mederben, és sajtillatú csontik várták az érdeklődőket. Másik botomat közelebb vetettem be, s nagyobb horgára két szál nagy harmatgilisztát tűztem, hátha ahhoz van inkább gusztusuk.
   Kezdetét vette a várakozás. Az őszi esték mindig csodaszépek, lassan gyülekezik a köd, de azért elviselhetetlen hideg még sincs. A sötétben történő horgászat számomra azért érdekes, mert hiába tűnik úgy, hogy esélytelen az egész, bármelyik pillanatban érkezhet egy csapat - vagy nem. Ami legjobban tetszik benne, az a gébek teljes hiánya. Idegesítő, mikor csontival gyakorlatilag nem is lehet horgászni miattuk...
   Aznap este úgy tűnt, nem jön semmi, már az indulást tervezgettem, s pakoltam össze a cuccaimat, mikor a szemem sarkából kiszúrtam a lengedező spiccet. Hohó! Odavágtam, megvan. Érezhető volt rögtön, hogy dévér van a horgon, lapjával beállva, rugdalózva védekezett. A rendkívül húzós víz vele volt, de hamar elfáradt, s onnantól könnyedén siklott szákomba. Valamivel másfél kiló alatti volt. Örültem neki, én nagyjából úgy vagyok vele, hogy ha akár csak egy kicsit is normálisabb halat fogok, már elégedett vagyok. :)

Boldogan üldögéltem újradobott botjaim mögött. Leginkább csak a belső botot néztem, hátha több is van, ahonnan ő jött. Azon van a patron, a másikat úgy szoktam megoldani takarékossági okokból, hogy egy szemközti fényforrás elé helyezem a spiccét. Mivel nem őt néztem, vélhetően figyelemhiányban szenvedhetett, ugyanis arra lettem figyelmes, hogy valami kopog. Odapillantva láttam, hogy a nyél el-el emelkedik a földtől, gyorsan oda is ugrottam. Megvan! Ő már bajszi volt. Kellemesen rohangált, noha érezhető volt, hogy nem életem márnája van a horgomon. Kint a lámpafényben még meglódult egyszer, de aztán a szákba került, majd kezembe simult a kiló körüli Rózsás.

   Maradtam még tíz percet, de a kezem a vizes halak fogdosásától már szinte jéggé dermedt, még ha az adrenalin szolgáltatott is egy kis meleget belülről. Összecsomagoltam, s elindultam haza.
   Jelenleg a szabadidőm többségét szerencsére kedves barátnőmmel tölthetem. S ha így nem is a parton, hanem akár csak egy parkban, de az őszi hangulat, mint mindenkit, engem is mindig megragad. :)

Megesett: 2015.10.27.                                Írta: Schmidt Bence