Rendhagyó bejegyzés - Horgászat párom szemszögéből

Sziasztok! Viki vagyok, Bence párja, és én írom most nektek ezt a rendhagyó bejegyzést, amit akár szülinapi különkiadásnak is nevezhetnénk. 

Ugyan az a bizonyos szülinap március 30-án volt, ez a horgászat a szülinapi szerda előtti hétvégén esett meg. Bence szülinapi ajándékként kérte, hogy menjünk el együtt imádott patakjára, én pedig örömmel csatlakoztam hozzá. Azért azt tudni kell rólam, hogy nem vagyok horgász, sosem jutna eszembe magamtól a horgászat. De őszintén imádok Bencével horgászni. Pedig nem túl barátnőkímélően teszi. Nem épp az a típus, aki belógat két botot a vízbe, aztán ül az árnyékban. Életemben nem gyalogoltam annyit, mint vele egy patakparton... De minden pillanatát élvezem a közös pecáknak. Imádok természetben lenni (főleg Vele), a csörgedező patakot hallgatni, élvezni, hogy olyan helyekre sétálunk, ahol a természetet ember ritkán háborgatja. És imádok olyat csinálni a Szerelmemmel, amit ő ennyire imád. Imádom a lelkesedését, ahogy teljesen átszellemül, és gyermeki örömmel látja viszont a természetet minden alkalommal, nagyon szeretek osztozni a szenvedélyében. 

A mi természeti-szerelmi idillünk

10 óra körül indultunk el busszal, egy óra múlva már a patakparton voltunk. Először az útnál próbáltunk dobálni, inkább kisebb, mint nagyobb sikerrel. Én is megpróbálkoztam a dologgal, és ahogy az lenni szokott, a dobásaim 90%-a a fűben landolt. De tovább igyekeztem töretlen lelkesedéssel, Bencét nyüstölve, hogy vajon mit csinálok rosszul...:) A pergetés nem vált ott be, látszólag nem voltak éhesek a halak, ezért megpróbálkoztunk az úsztatással egy álló résznél. Ott egyszerűbb volt próbálkoznom, hiszen a nagy dobásra itt nem volt szükség, és próbálkozásomat (fél)siker koronázta. Sikerült kiemelnem a vízből egy kis bodorkát, aki megkönnyítette a halvisszaengedős horgászok dolgát, és magától visszaugrott a patakba. Ezután apukámmal való találkozás miatt nagyjából másfél órára megszakadt a peca, de aztán újra belevetettük magunkat. 

A nagy ho-ho-ho...

Bence kedvenc helye felé vettük az irányt, ahova azzal az eltökélt szándékkal mentünk, hogy én fogjak kárászt és keszeget. Jó sokat sétáltunk, majd megérkeztünk a környék legmélyebb pontjához (közel 2 m). Kedvesem belógatta a botot, itt tartottunk egy rövid ebéd- és ölelkezésszünetet. Amíg én az ebédemet fejeztem be, Bence már elkezdett úsztatni, és fogott egy szűk 10 deka körüli kárászt. Ezután megkaptam a (staféta)botot. Egyszer csak mozogni véltem látni az úszót, bevágtam, és meglepetésemre egy kárász lógott a csalin. Majd megismétlődött a folyamat, és egy karikakeszeget sikerült kiemelnem. Bence kérésére ide kell írnom, hogy az a bizonyos úszó, amit használtunk, a Mosoni Horgásztól kapott úszó volt. Még az amatőrnek is bevált. :) 

Az általam fogott kárász Bence által tartva - hiszen én csak a boton keresztül fogom meg a halat... :)

Szerelmem fő terve pedig a domolykó fogatása volt velem, hiszen az a kedvence. Nekiláttunk hát ennek is. Dobálgattunk a kis színes, tőlem kapott Salmo Hornettel, ám nagy érdeklődés nem igazán mutatkozott. Egyszer-kétszer éreztem, hogy valami megszaglássza a wobit, egyszer még tisztán látszott is a talán rajtam gúnyolódó domolykó, de nem győztem meg, hogy érdemes ráharapni a csalira. Ekkor merült fel bennünk a gondolat, hogy ilyen tiszta víznél, gyönyörű napos időben nem lehet holmi tarka-barka, neonszínű  műhallal megtéveszteni az okos domit, ezért átváltottunk Komáromi Ádám sötét színű faragványára. Ezzel már sikerült akasztani, de azon a helyen nem hittek már nekünk a domolykók. Elindultunk tovább, még egy helyen sikerült akasztani egyet, de őt sem sikerült kifogni. Egy harmadik helyen kellett próbálkoznom, mire végre éreztem a kapást, a határozott húzást, és a végén meglett a hőn áhított 22-23 centis domi.

Első pergetett domolykóm

Visszafelé sétálva Bence dobált, fogott még egy hasonló méretűt, és egy fél kiló körüli példányt is. 

Na jó, az igazi nagy ho-ho-ho...

Azért Ő sem bírta ki egy kis peca nélkül

Egy szebbecske is megvolt azért

A buszmegállóhoz indulva még egy csodás élményben volt részem. Láttunk elsuhanni egy gyönyörű, elképesztően élénk kék színű valamit, amint azt később Bencétől megtudtam, egy jégmadarat. A buszmegállóban már nem tudtam nem leülni a földre, hiszen a rövid ebédszüneten kívül végig gyalogoltunk. De jól eső fáradtság volt. Minden alkalommal az, mikor a természetben Szerelmemmel töltött nap után fáradok el valami olyanban, amit ő ennyire élvez. Lesz még sok ilyen, együtt pecálós nap. :) 

Megesett: 2016.03.27.              Írta: Kiss Viktória (horgászatos információt szolgáltatta: Schmidt Bence)

Szúnyoginvázió idején

   Ismét volt egy bő órám elfoglaltságaim után, s mint általában, ilyenkor is kedvenc dunai UL pályámra látogattam.

  
   6 óra múlt, mire leértem a partra. Talán sokan hallottak róla, ez az a hely, egy jellegzetes rész a falunkban, ahol a löszfal süllyed. S ahol megsüllyed, ott valahol a Duna medrében kiemelkedik, így jött létre az a zátony, melyen legtöbbet kószálok. Most újra megindult, emelkedett is bent kicsit megint, ami azt jelentette, hogy néhány helyen egy sima csizmával is 20-30 métert be tudtam gázolni a vízbe. Egy ilyen helyen kezdtem, 0-ás körforgóval. Sikerült becserkésznem egy nagyobb kő mögül egy nem túl nagy balint és egy kedves kis jászt.

   Sok helyütt olvasom, hogy a dunai jászoknál az átlagméret 70-80 deka. Hát errefelé nem. Évente 1-2 ilyet lehet kifogni, a sihederek rengetegen vannak, csak messze bent úsztatva, feederezve fognak nagy ritkán pár szebb példányt... És néha nagyobb víznél kijönnek a szélére is, de nincsenek sokan, nem túl gyakran fordul ez elő. Ilyen szempontból irigykedem a felsőbb szakaszokra, akár a fővárosira is, arra sokkal szebb belőlük az állomány... no de ez van, velük kell beérni. :)
   Kicsit tovább haladtam, a zátony ráfolyási részéhez értem. Akkortájt kezdett rajzani a szúnyog, de még nem volt durva a helyzet. Mindenfelé apróbb balinok, jaszkók szedegették az ügyetlenebb vérszívókat. Sajnos ezen a pályán csak sodrással együtt lehetett húzni a műcsalikat, ez és a sekély víz együtt elég szűk lehetőségeket hagyott. Apró, saját készítésű wobikkal és kenart hunterrel próbálkozgattam, néha visszacsatoltam azért a vasat is. Sikerült elcsippentenem egy-két kis jaszkót és balint ismét, legkisebb bogaramat szedték a legjobban, bizonyára éppen a rajzás miatt. Egy ízben nagy rávágást is kaptam, még a fék is megnyikkant. Természetesen nem lett meg... de azért elvoltam a suhancokkal is. :) Volt köztük, amit már megtámadott valami...
Mindeközben elég gyakran "vágtak rá" a vándorkagylók csoportjai is, főleg, ha visszacsatoltam a körforit.

   Ekkor már egyre nagyobb mértéket kezdett ölteni a szúnyogfelhő. A vérszívók hada visszavonulásra késztetett, ám még hazafelé megálltam az első helyemen, gondoltam, ha begyaloglok jó messze, akkor kicsit kevesebben lesznek majd...
Hát nem.
   A terülj-terülj asztalkámra azonban sorra érkeztek a kis mohó ragadozók, és lehetett belőlük csipegetni jócskán. A villantó lehetősége fel sem merült, nem tudtam kettőt tekerni az orsó karján anélkül, hogy ne kellett volna csapkodnom magam körül... azért küzdöttem becsülettel, kitartottam, míg tudtam, fogtam is még egy kis balint körforgóval és két tenyeres jaszkót, egyiket saját bogárral, másikat sárga kenart hunterrel.

   Ekkor már erősen sötétedett. Lehetett volna még fogni párat, tán még a nagyobbak is megérkeztek volna a sötéttel a táplálékbőség miatt, de egyszerűen nem bírtam tovább. A halak a szúnyogokra lestek, én a halakra vadásztam, a szúnyogok pedig rám.
Bezárult az ördögi kör.


Megesett: 2015.08.28                    Írta: Schmidt Bence

Délutáni kószálás

Akadt pár szabad órám, leugrottam hát újra közeli kedvenc helyemre.

   A pezsdülés még nem ért ide délre, az extrém kicsi vízben nem az igazi ez a pálya, így meg kellett küzdeni minden halért. Első beállásomnál 0-ás körforgóval kezdtem, finom kis támadósorozat után egy snecit tudtam nyakon csípni.

 

   Ezután is folyamatos ütögetéseket kaptam, így lejjebb mentem, 00-ás vasat kapcsoltam a karabinerbe. Itt is próbálkozások voltak először, majd megdöntöttem a negatív rekordomat pergetésben egy olyan hallal, melyet 100%-osan még beazonosítani sem tudtam. Balinnak túl ívelt volt a háta... de talán az volt, csak nem teljesen tisztán. Nagyjából 6-7 centis lehetett. Nőlj nagyra, 7-8-szor ekkorára, akkor már méretes leszel. :)

   Eztán hirtelen felindulásból beálltam a vízbe csizmaszárig. Nagyon sekély ez a pálya - első írásom helyszíne - így kifejezetten sokat lehet gázolni úgy, hogy ne ázzon el az ember.

Vízben állni jó. Van benne valami különös, amit nehéz megfogalmazni, talán az a szó áll legközelebb hozzá, hogy szabadság. Valamelyest eggyé válok azzal az elemmel, melyet horgászként annyira szeretek... ahogy körülöleli a lábam, s tovaszáguld...

   Dobtam párat innen, egy kölyökbalint sikerült csupán zsákmányul ejtenem. De nem bánkódtam, ilyen kis rövid délután UL pergetésnél már annak is örülök, ha fogok pár uszonyost... 

   Úgy döntöttem, feljebb megyek. Felsétáltam a zörgő kagylóhéjmaradványokon amilyen halkan csak tudtam, s a sekély placc felső spiccénél álltam be a vízbe. 0-ás körforgóval próbálkoztam, azárt általában az szokott lenni itt a favorit dobtam és dobtam és dobtam... egy kis törés volt itt, minden részét sűrűn megszórtam, de semmi... feltettem egy kenart huntert, azzal is megtettem ugyanezt, semmi... pedig legalább egy 10-15 centis kis jaszkót mindig adott ez a hely...

   Kínomban felcsatoltam a legkisebb handmade wobblerem, egy 1,1 centis bogarat. Veret mint atom. Elsőt dobtam csak, s kezdtem magam felé terelgetni, érezve hihetetlen, "hossza" miatti sűrű rezgését, mikor durr - belevágott a jaszkó. Éreztem rögtön, hogy nem olyna pici, de nem is túl nagy. Hamar feljött, s fent csapdosott, hozzám közel érve is futot még pár gyors kört, mire tarkón ragadtam. Jó érzés, mikor a bolti dolgok csődöt mondanak, és a saját kezem munkája győz!

   Természetesen visszaengedtem. Eztán nem sok babér termett, haza is kellett indulnom. Nagyjából tipikus UL peca volt szeretett folyómon. :)

Megesett: 2015.08.19                 Írta: Schmidt Bence

2 óra az álomvíz partján...

Sziasztok!

Úgy terveztem, hogy elkezdem visszamenőlegesen megírni pár kalandom, ám e blog szerencsét hozott, s megalkotása másnapján csodálatos kis horgászatban volt részem kedvenc patakomon. 

 

   Munka, fáradság miatt nemigen jutottam el kedvenc patakomra, mely nincs hozzám olyan közel, így nem lehet csak úgy leruccanni rá, főleg, hogy nincs jogsim, az utazás oda pedig csak átszállással valósulhat meg, és soook sétával, ami miatt fáradtan nem volt kedvem és erőm felkerekedni. Most azonban útra keltem, annak ellenére, hogy sok tiszta horgászidőm nem volt.

   Hosszas gyaloglás után érkeztem meg kedvenc helyemre, négy óra tájékán. A vízállás - mint mindenütt - döbbenetesen alacsony volt. Alig volt olyan szakasz, ahol nem láttam le az aljára. Süllőben és kisebb harcsában reménykedtem, bár a napszak miatt kevés volt rá az esély, s a vízszint láttán még kevésbé bíztam benne. Azért megpróbáltam.

   Tettem fel gumit 2,5 centitől 10 centiig, próbálkoztam kisebb-nagyobb házi wobblerrel, ssr5-el, míg végül... Itt vissza kell ugranom kicsit az időben.

   Otthonomtól busszal indulok el, s kicsit túl korán készültem el. Volt még 15 percem, és megláttam egy kávéskanalat, még régen vettem. Na, gondoltam, ezt 10 perc alatt simán átsegítem a támolygóvá válás rögös útján, hogy nemesebb célokat szolgáljon, mint egy dobozban porosodva. Lehetett vagy 3 centi hosszú. Átfúrtam két ponton, felraktam rá egy viszonylag nagy horgot. Sosem voltam nagy rajongója a támolygóknak, mint ahogy fő célhalának sem, de gondoltam, ennyivel is színesebb lesz a palettám...

   Szóval mindennel próbálkoztam, semmi. De nem is igen hittem benne, hogy domin és sügéren kívül bármi is itt maradt volna. Végig le lehetett szinte látni, csak a meder közepén nem, ott is szerintem 10 centi lehetett maximum a "vakfolt". Kínomban az otthon sebtiben barkácsolt kis kanalat tettem a kapcsomba.

   Átdobtam a túloldalra, és lassan léptettem befelé... egyszer csak nem jött. Aztán az akadó első tompa mozdulatára beemeltem, mire felemelkedett víz közé egy a víz szintjéhez képest meghökkentő méretű gyönyörű tarka csukatest. Heves küzdelem vette kezdetét, igyekezett a bokor alá bújni, nagyon feszíteni nem mertem, mert nem tudtam, hogy akadt neki a pici kanál. Szerencsére a bokor sűrűjét elkerülte, és a kanál is a szája sarkába akadt, így pár kirohanás után meg tudtam szákolni. Addigi legnagyobb pataki halamat tarthattam a kezemben, hihetetlen élmény volt, ekkora vízből, ilyen kánikulában, egy "last minute" csalival! Gyorsan megszabadítottam a szúrós falattól, megmértem. Mérlegem lapja törött már, nem látni pontosan, hol a nyelve, valahol 1,6-1,8 kg körül állt meg. Némileg odébb vittem, és ott eresztettem szabadjára, mert az itteni helyemet már megetettem, s békéshalra is rá szerettem volna próbálni, amihez nem túl ideális egy a közelben leselkedő darabosabb csuka.

   Feleslegesen sétáltam. Sajnos nem csak egy volt ott. Következő dobásnál komoly rávágás, előzőhöz hasonló nagy - vagy még nagyobb, legalábbis annak tűnő - tarka test, fékvisítás, és megkönnyebbülő szerelék volt a forgatókönyv. Megdicsőülése után apró kanalam gyorsan meg is boldogult. Hiába, egy 3 centis kanalat könnyen beszippant egy nagyobb csuka, az elsővel még szerencsém is volt, csak sajnáltam a csukát is, meg a kanalam is.

   Aztán bármit tettem fel, semmi. Úszóztam kicsit, melynek során fogtam két domolykót, és megtépett egy ponty. Ahhoz közöm sem volt, nem kis darab volt, a kapást lereagálni sem tudtam, épp nem a kezemben volt a bot, s mire odakaptam, már csattant a 25-ös monofil. Ezután néma csend, csak hatalmas mennyiségű kis lepke érkezett a konzervkukorica édes illatát követve.

   Mivel elég kevés időm volt már indulásig, a maradék órácskám kedvenc domolykóim hajkurászásával töltöttem.  Rögtön az elején nehézségekbe ütköztem, ugyanis a kedvenc helyemen úsztatott egy idős bácsi. Ezzel még semmi gond nem lett volna, hisz a patak mindenkié – akinek van engedélye, és nem viszi el tízesével a méret és darabszám korlátozással védett halfajokat. Mert hogy ő ezt művelte. Ült egy nagy vödrön, fogta a domikat, és dobálta be maga alá. Elkezdtem magyarázni neki, hogy méretkorlátozás, meg egyebek, de látszott, hogy nem igen érinti meg a dolog. Például abból, hogy nyugodt lélekkel csinálta tovább.
Sajnáltam, hogy nem volt pénz a telefonomon. Tavasszal őrzésre jogosult ismerőssel jártam a patakot, aki visszadobatott méreten aluli pontyot is. Jó érzés volt. annak ellenére, hogy vannak itt olyan „kosaras” bandák, akik akár mázsaszám tudják vinni a halat…

   Nem sokat búslakodtam azonban, hisz ez a csodás kis patak még ennek ellenére is valahogy mindig meg tud újulni. Minden beállásnál fogtam domolykót, emlékezetem szerint 15 darabot. Nagyjából húsz dekától 60 dekáig jöttek. Legjobban az 1-es körforgó ízlett nekik, de jöttek saját darázsra, hernyóra is. Hihetetlen érzés volt két hónap után brutális erejű rávágásuk, mellyel a gerinces bot miatt szinte a kezemet akarták kitépni a helyéről… csodás kis jószágok. Természetesen mind visszakerült a vízbe. Íme néhány fotó:

   Egy gödörnél megálltam még, feltettem egyetlen régi, saját készítésű támolygóm, sikerült fogni egy kicsivel méreten aluli csukát – melyet valami már megtámadott…
Különlegessége volt, hogy bedobtam a kanalat, s az lehullott a fenékre, mert épp szúnyogot csaptam le a szemem mellől. Aztán a csuka felvette onnan.  Ez a támolygóval fenekezés módszere. :)

   Csodás nap volt, rádöbbentem, mennyire nem voltam normális, hogy kihagytam két hónapot. Pár nap múlva újra megyek. :)

Megesett: 2015.08.14                                  Írta: Schmidt Bence