Rendhagyó bejegyzés - Horgászat párom szemszögéből

Sziasztok! Viki vagyok, Bence párja, és én írom most nektek ezt a rendhagyó bejegyzést, amit akár szülinapi különkiadásnak is nevezhetnénk. 

Ugyan az a bizonyos szülinap március 30-án volt, ez a horgászat a szülinapi szerda előtti hétvégén esett meg. Bence szülinapi ajándékként kérte, hogy menjünk el együtt imádott patakjára, én pedig örömmel csatlakoztam hozzá. Azért azt tudni kell rólam, hogy nem vagyok horgász, sosem jutna eszembe magamtól a horgászat. De őszintén imádok Bencével horgászni. Pedig nem túl barátnőkímélően teszi. Nem épp az a típus, aki belógat két botot a vízbe, aztán ül az árnyékban. Életemben nem gyalogoltam annyit, mint vele egy patakparton... De minden pillanatát élvezem a közös pecáknak. Imádok természetben lenni (főleg Vele), a csörgedező patakot hallgatni, élvezni, hogy olyan helyekre sétálunk, ahol a természetet ember ritkán háborgatja. És imádok olyat csinálni a Szerelmemmel, amit ő ennyire imád. Imádom a lelkesedését, ahogy teljesen átszellemül, és gyermeki örömmel látja viszont a természetet minden alkalommal, nagyon szeretek osztozni a szenvedélyében. 

A mi természeti-szerelmi idillünk

10 óra körül indultunk el busszal, egy óra múlva már a patakparton voltunk. Először az útnál próbáltunk dobálni, inkább kisebb, mint nagyobb sikerrel. Én is megpróbálkoztam a dologgal, és ahogy az lenni szokott, a dobásaim 90%-a a fűben landolt. De tovább igyekeztem töretlen lelkesedéssel, Bencét nyüstölve, hogy vajon mit csinálok rosszul...:) A pergetés nem vált ott be, látszólag nem voltak éhesek a halak, ezért megpróbálkoztunk az úsztatással egy álló résznél. Ott egyszerűbb volt próbálkoznom, hiszen a nagy dobásra itt nem volt szükség, és próbálkozásomat (fél)siker koronázta. Sikerült kiemelnem a vízből egy kis bodorkát, aki megkönnyítette a halvisszaengedős horgászok dolgát, és magától visszaugrott a patakba. Ezután apukámmal való találkozás miatt nagyjából másfél órára megszakadt a peca, de aztán újra belevetettük magunkat. 

A nagy ho-ho-ho...

Bence kedvenc helye felé vettük az irányt, ahova azzal az eltökélt szándékkal mentünk, hogy én fogjak kárászt és keszeget. Jó sokat sétáltunk, majd megérkeztünk a környék legmélyebb pontjához (közel 2 m). Kedvesem belógatta a botot, itt tartottunk egy rövid ebéd- és ölelkezésszünetet. Amíg én az ebédemet fejeztem be, Bence már elkezdett úsztatni, és fogott egy szűk 10 deka körüli kárászt. Ezután megkaptam a (staféta)botot. Egyszer csak mozogni véltem látni az úszót, bevágtam, és meglepetésemre egy kárász lógott a csalin. Majd megismétlődött a folyamat, és egy karikakeszeget sikerült kiemelnem. Bence kérésére ide kell írnom, hogy az a bizonyos úszó, amit használtunk, a Mosoni Horgásztól kapott úszó volt. Még az amatőrnek is bevált. :) 

Az általam fogott kárász Bence által tartva - hiszen én csak a boton keresztül fogom meg a halat... :)

Szerelmem fő terve pedig a domolykó fogatása volt velem, hiszen az a kedvence. Nekiláttunk hát ennek is. Dobálgattunk a kis színes, tőlem kapott Salmo Hornettel, ám nagy érdeklődés nem igazán mutatkozott. Egyszer-kétszer éreztem, hogy valami megszaglássza a wobit, egyszer még tisztán látszott is a talán rajtam gúnyolódó domolykó, de nem győztem meg, hogy érdemes ráharapni a csalira. Ekkor merült fel bennünk a gondolat, hogy ilyen tiszta víznél, gyönyörű napos időben nem lehet holmi tarka-barka, neonszínű  műhallal megtéveszteni az okos domit, ezért átváltottunk Komáromi Ádám sötét színű faragványára. Ezzel már sikerült akasztani, de azon a helyen nem hittek már nekünk a domolykók. Elindultunk tovább, még egy helyen sikerült akasztani egyet, de őt sem sikerült kifogni. Egy harmadik helyen kellett próbálkoznom, mire végre éreztem a kapást, a határozott húzást, és a végén meglett a hőn áhított 22-23 centis domi.

Első pergetett domolykóm

Visszafelé sétálva Bence dobált, fogott még egy hasonló méretűt, és egy fél kiló körüli példányt is. 

Na jó, az igazi nagy ho-ho-ho...

Azért Ő sem bírta ki egy kis peca nélkül

Egy szebbecske is megvolt azért

A buszmegállóhoz indulva még egy csodás élményben volt részem. Láttunk elsuhanni egy gyönyörű, elképesztően élénk kék színű valamit, amint azt később Bencétől megtudtam, egy jégmadarat. A buszmegállóban már nem tudtam nem leülni a földre, hiszen a rövid ebédszüneten kívül végig gyalogoltunk. De jól eső fáradtság volt. Minden alkalommal az, mikor a természetben Szerelmemmel töltött nap után fáradok el valami olyanban, amit ő ennyire élvez. Lesz még sok ilyen, együtt pecálós nap. :) 

Megesett: 2016.03.27.              Írta: Kiss Viktória (horgászatos információt szolgáltatta: Schmidt Bence)

Séta közben

    A héten a rossz idő és munka miatt egyáltalán nem tudtam horgászatra időt szakítani. Kedves barátnőm beleegyezése nyomán azonban úgy alakult, hogy sétáltunk egyet a Duna-parton, s vittem magammal egy botot is, hogy közben 20-30 percet dobáljak majd, csillapítva vele elvonási tüneteim...

   Kedvenc helyemre mentünk. Nem sok reményt fűztem hozzá, egyrészt kicsit magasabb víznél jó, másrészt az idő szűkössége miatt. Vittem UL-szerkót, de kivételesen annyira nem ahhoz volt kedvem, így beraktam az előző héten a Mosoni Horgásztól kapott kézzel készített úszót, s némi csontit is.
   Késő délután értünk oda, a lassan már alábukó Nap által rózsaszínre festett vaskos, fodros felhők alá. Az eső csak 1-2 órával azelőtt állt el, így a gomolygó pára még festőibbé tette a hangulatot. Kedvesem elő is vette olcsó fotómasinám, s kattintgatott bőszen. Nagyrészt persze én voltam az alany. Hangulatos képek születtek az idő, a fotós, s a hely adottságai jóvoltából, hisz egy rendkívül sekély szakasz ez, ahol mindenképp csak gázolva lehet horgászni.
   Ez az egész egy sajátos geológia képződmény, mely egy olyan bazalt fajtából áll, mely az egész Földön egyedülálló, és sehol máshol nincs jelen, s egy olyan löszképződményből, mely szintén ritkaságszámba megy. Ennek összessége nagyjából olyan, mintha a Holdon járna az ember. További különlegessg, hogy a parton álló "hegy" mozog, süllyed, s azzal arányosan emelkedik ez ki, így folyamatosan változik az arculata. Ezenkívül egy rövid szakaszon sóder is fellelhető, amit természetvédő ismerősöm el sem hitt, hisz nagyjából Dunaföldvár alatt már elvileg sehol nincs olyan. Itt mégis. Noha nem tisztán, de van az is.
   Na de vissza a jelenbe. Ennek a zátonynak a felső felén kezdtem, de ott csak felfelé lehet dobálni, ami a lustuló jászoknak már kicsit gyors. UL cuccal kezdtem, s miután nem volt érdeklődő, feltettem az ajándék úszós úsztatós szerkót bő csonticsokorral. Mivel azonban így csak szabadon tudtam magam felé úsztatni a nagy sodrásban, nem voltam vele eredményes, lejjebb mentünk. Pár kép azért készült. :) 

   A következő megállónál már csak úsztattam, de csak egy percet időztünk, vándoroltunk is tovább a "Holdon."

   Aztán végül megérkeztünk a kedvenc helyemhez. Itt a legsekélyebb a pálya. 20-30 métert be lehet menni úgy, hogy gatyáig sem érne a víz. Én csizmaszárig álltam be, s magam alatt úsztatgattam, de ilyen vízállásnál elég röhejesnek hatott ez a 30 centis vízben. Ide ki leginkább áradásban, nyáron szoktak állni. Barátnőm talált egy helyes kis szigetet alattam, melyre állva szemből tudott fotózni. No, már profi fotósom is van, az ajándékúszómat használom, csak valami hal kellene. Legalább egy 15 centis jászt adna a sors...de persze etetés, s idő nélkül...
   Szerencsémre a tekintetem visszakalandozott az úszóra, mely szép komótosan oldalazni kezdett. Bevágtam neki, s legnagyobb meglepetésemre vörösesen felburványlott a víz, s lüktetni kezdett a botom, a karom... Megvan! Jász! Miközben elmagyaráztam fotósomnak, miképpen állítsa be a kamerafunkciót, döbbenten fárasztottam nem is túl apró ellenfelem, egészen meghökkentett ebben a 25-30 centis kis vízben, etetés nélkül. Néha nekem is lehet szerencsém! Egyre közelebb ért, végül boldogan tarkón ragadtam ellenfelem.
   Rég örültem már így halnak. Olyan régen voltam lent, nagyon kellett. A fárasztás második feléről egy videó is készült. Remélem, a nagyon rossz minőség ellenére a hangulatot visszaadja, hogy milyen érzés vízben állva 30 centis vízből szép halat fárasztani. :) Kedvesem kattintott egy gyors képet a halról, majd az ajándék úszóval párosítva kedves ajándékozó horgásztársam részére, majd velem, s a visszaengedést is dokumentálta. Szépséges, bizonyára kiló feletti jászomat elnyelte a kristálytiszta vizű sodrás.

   Továbbhaladva már nem sok időt szántam a próbálkozásra. Két helyen álltunk meg, egy kis szigeten, ahol barátnőmnek volt sikere. Elláttam instrukciókkal, mit tegyen, ha eltűnik az úszó, majd nekiálltam beállítani mini fotóállványom egy közös kép kedvéért, mikor eltűnt a szépen megmunkált parafa, s ő az instrukciókat gyönyörűen követve megfogta első kis balinját. :) Végül persze a közös kép is elkészült.

   Továbbmentünk. Már csak egy helyen dobtam párat, de hideg is volt, a nap is lebukóban volt, hazaindultunk hát, nyomunkban a rózsaszín fellegekkel. Csodás kis este volt.

   Megesett: 2015.10.17.                           Írta: Schmidt Bence                                                      Fotózta és lektorálta: Kiss Viktória

Pár óra a kis patakon...

   Már napok óta terveztem, hogy elmegyek kedves kis patakom egy nemrégiben felfedezett, kihalt, s emiatt nagyon bőkezűen adakozó részére. Az időjárás azonban kicsit közbeszólt, s az eső, viharok ígéretének árnyékában nem mertem megkockáztatni az átszállást, így csak a közeli, mindenki által látogatott – és rabolt szakaszra mertem elzarándokolni.

    Az ottani legjobb hely szerencsére szabad volt. Pergetni és úsztatni és szándékoztam, így kezdésnek beszórtam fél kiló etetőt pár maroknyi csemegekukoricával.  Majd pergetőbotot ragadtam, hogy míg az ki nem fejti a hatását, cserkeljek kicsit.
    A mostanában e helyütt szokásos forgatókönyv szerint semmi mozgás, szedés, rablás, halra utaló jel. Sokfős kosarazó bandák tevékenykednek erre éjjelente, valamint mindenki ide szokott járni, így messze elmarad a lejjebbi, de akár a fentebbi, sekélyebb, keskenyebb szakaszoktól is. De hát most ez van, én egy halnak is tudnék örülni!

    Egy ember alkotta tereptárgy ráfolyási részéhez értem. Hornetem halkan feküdt a vízre egy szemközti bokor előtt. Bele-bele böccintve kezdtem lassan sodortatni, vontatni, mire csak megtört a jég belevágott a villám, s már nyargalászott is le-fel hirtelen irányváltásokkal egy egész szép kis buksifejű. Szűken verte a harmincas határt. Valahogy ez az a szám a horgászberkekben, amely felett az ember szemében a siheder domolykóból felnőtt válik, s már szép zsákmánynak számít. Természetesen egy gyors fotó után elnyelte őt a sodró, koszos víz.

   Apropó. Ez a víz nem véletlenül koszos MINDIG. Néhány kilométerrel feljebb egy (magát) milliárdos kiskirály(nak képzelő egyén) lakik, aki mezőgazdasági tevékenységéhez e patak vizét használja, amely szerintem undorító. Feltételezem, megvan neki az engedélye – bár ki tudja – de akkor is. Nagyon komoly élettereket tesz tönkre, rengeteg ivadékot, ikrát, vegetációt, s a fauna széles skáláját pusztítja el. Kár érte. A patakot még soha nem láttam tisztának, a legkisebb, beállt vízállásánál sem…
   No, de legalább megvan az a hal, amiért jöttem. Visszamentem, s úsztattam kicsit. Érkezett egy szép bodorka, majd néma csend.

Aztán egy óra kitartó várakozás után egyszer csak úgy tűnt el az úszó, hogy a bot hajlani kezdett a kezemben, mire bevágtam. A víz méreteihez képest nagyon komoly erő rúgott vissza, s emelkedett meglepetésében vízfelszínre. Aztán a bő másfeles aranyhasú nagy vágtába kezdett, elkerülte a nádast, amely mellett úsztatgattam, s elindult felfelé. Egy bokorból kiszedtem, majd újra egyből. Tükörpontyom lassan elfáradni látszott. Már nyújtottam a szákom a víz felé, mikor hirtelen megkönnyebbült a felszerelés… lemaradt... naná, ahogy az lenni szokott, a legszebb hal mindig.  :)
   Csöpörögni kezdett az eső. Kitartottam még, mert még nem volt járatom visszafelé. Szerencsére azonban kitartott az alig szemetelős idő, így el nem áztam. Dobtam párat domira, de mivel sok cuccom volt, nem tudtam igazán rájuk próbálni, mert röghöz voltam kötve. Gondoltam, megnézem a tüskéshátúakat, fogtam már kiló felettit is belőlük itt.
   Először élénkebb színű gumikkal próbálkoztam, bejártam egy százméteres szakaszt, de semmi. Majd végül visszatérve hirtelen ötlettől vezérelve az etetés helyén döcögtettem végig egy tompa, kishalas színű 5 centis mann’s halacskát. Tán a másodszor lógattam be, s emelgettem csak úgy szinte botvégről, mikor elnehezedett a botom, s be is vágtam neki azonnal. Hevesen rázta a fejét, süllő volt, még ha nem is nagy. A fél kilót sem érte el, de azért örültem neki. : ) Fotó után persze gyorsan távozott, őt aztán pláne nem szabad sokáig szárazon tartani.

   Lassan mennem kellett. Fogtam ugyan ma is halat, s nem maradt szárazon a kezem – nekem ez már elég – de maradt persze bennem hiányérzet, hisz ilyen szép kisvízi pontyhoz még nem volt szerencsém. De mit lehet tenni… majd megpróbálom újra a napokban. : )  

   Az ősz ugyan már erősen a nyakunkon van, s némelyik fa levele már reszketve hullik alá, de azért én még remélem elég sokáig tudok majd járni szeretett kis patakomra. :)




Megesett: 2015.09.24.                                  Írta: Schmidt Bence

És még egy kis márnázás...

   Mostanában nagyon kevés időm akad horgászatra, de ma végre volt pár szabad órám. Végre kipróbálhatom újonnan vett, komoly 4000 Ft értékű fényképezőmet! A szélre való tekintettel úgy gondoltam, inkább feederezni megyek nemrég felfedezett helyemre.

   Fél hat körül értem ki. Kicsit ugyan bosszankodtam, hogy elállt a szél, s így UL-ezni is elmehettem volna, de sebaj. Hátha összejön egy torpedó...
   Én nem költök sokat egy pecára. Szűk fél kilónyi kukoricadara, meg két doboz csonti van nálam csak ilyenkor, s a kedvelt olcsó sajtcseppem, mely gyakorlatilag egész éven át kitart, olyan tömény. Egyik doboz csontit sokszor beszagosítom, a másikat nem, s így megversenyeztetem őket. Majdnem mindig az "illatos" nyer...
   Na de horgásszunk is. Nem kellett sokat várni az első kapásra, a gébeknél ez már csak így megy. Jött is egyik a másik után, aztán csend... Egy újradobás után aztán végre hevesen rázkódni kezdett a spicc. Természetesen a sajtos csontira. Franciásan ínyenc halamon érződött, hogy nem lesz rekordlistás példány, beállt a sodrásba, s szorosan a talajhoz tapadva rúgdosott, a féket alig-alig szólította meg, de azért még így is lehetett érezni semmi máshoz nem hasonlítható, nyers erejét. Elképesztő egy halfaj.
   Szép lassan azért csak közeledett, s pár erőtlen meglódulás után tarkón ragadtam. Ritka az ilyen, de elfelejtettem kinyitni a merítőt. Bő kilós, de csodaszép, sötét tónusú jószág volt. Jó látni ezt a változást, mely újabb jele szeretett Dunánk vízminőségének fokozatos javulásának...
Egy márna visszaengedésének története hát képekben:

   Miután farkával végleg búcsút intett, még próbálkoztam egy ideig, de nem jött újabb. Egy kóbor karikakeszeg érkezett csupán a naplementében, melyet fotó nélkül engedtem vissza. Inkább kaptam le az alkonyatot, mely hiába klisés, mindig szép. Nem olyan vészes ez a kis masina 4000 Magyar forintért.

   Szerettem volna maradni sötétben is, de nem számoltam a derült ég miatt bekövetkező hirtelen lehűléssel, s ruházatilag felkészületlen voltam az időjárásnak ezen aljas lépésére. Fél órát kitartottam ugyan, de az igazán jó kapásidőszak előtt sajnos el kellett jönnöm.
   De azért szomorkodásra nincs okom, ma sem mentem haza úgy, hogy ne lett volna halszagú a kezem, ráadásul kedvenc halfajom által. :)


Megesett: 2015.09.21                  Írta: Schmidt Bence

Ki korán kel, Márnát lel...

   Hosszabb idő után úgy döntöttem, leugrom kicsit feederezni a még mindig lassan vándorló folyó partjára. Már hetek óta nem voltam, hiányzott. No meg legalább nem csak könnyűperegtéses bejegyzésem lesz... :)

   Van a környéken egy kicsit sóderos szakasz - mifelénk konkrétan sóder már nincs, de itt sokat rakodtak, így olyan jellegű a pálya -, amely tart ugyan halat, de gyakorlatilag horgászhatatlan. Egy patak folyik ott be a vízbe, melynek
folyása minden szennyet odahoz, rengeteg nagy ág, tuskó, zacskó, ruha, és ki tudja még, mi telepedett meg a víz alatt. Régebben rápróbáltam párszor, de annyi horgot és kosarat nem ér meg, amennyit beleszaggatok...

   A minap azonban délután még egy próbát tartottam. Nem terveztem, hogy halat fogok, csak volt egy bő órám. 2-3 szakaszt kipróbáltam, és meglepetésemre találtam egy rövid részt, ahol nem akadtam el! No, akkor a hajnali peca helyszíne eldöntetett.

   A házból kilépve meglepően langyos levegő fogadott, annak ellenére, hogy bőven sötét volt még. 5 óra előtt a parton voltam. A már előző este bekevert kukoricadarát - kis sajtos techno kiegészítővel - kosaramba nyomkodtam, s a húzós víz miatt a sima rakétakosár mellé egy 50 grammos ólmot kapcsoltam. Így együtt olcsóbb, mint egy márkás 100-120 grammos etetőkosár... Ehhez egyébként én már saját gubancgátlót használok, mert ekkora súlyoknál a boltiaknál vagy megcsúszik a rögzítés, vagy kioldódik a kapocs, vagy letörik a kis fül, ami a kapcsot tartja. Én merev csöveket - akár bolti gubancgátlókét - megtörök, körbetekerem huzallal, hogy nagyon stabil legyen, és kialakítom a kapocs formát. Ez sosem engedi el a drága cuccot...

   Egy botot viszonylag közelre vetettem be, míg a másikat messzebbre, általában így csinálom. A távolabbin a sötétben még gilisztacsokrot tettem nagyméretű horogra, közelebbin 8-as horgon techno sajtaromával csepegtetett dús csonti csokor várta a tisztelt érdeklődőket. Ez nekem nagyon szokott működni, drasztikusan megemelkedett a kapásaim száma, mióta használom. Még fél óra után is remekül érződik rajta a vízből jövet is a sajt "illat".
   Sajna le volt merülve fejlámpámban az elem, s csak épen hogy pislákolt, így túlparti fényforrás elé helyeztem a spicceket, izgalmas volt így a várakozás. Általában a vaksötét ritkábban hoz szerencsét, mint a pirkadat, azonban most ahogy elhúzott egy nagy kirándulóhajó, s nagyjából elültek a hullámai, már rázkódni is kezdett a botom spicce.

   Jó súlyba emeltem bele. Nem viselkedett annyira márnásan, illetve a lanyhábbik táborhoz tartozott, nemigen futkározott, inkább amolyan "nagydévéresen" forgolódott, méltatlankodott a horog végén. Annyi különbséggel, hogy szigorúan a fenékhez tapadva művelte mindezt. A part előtt aztán futott pár kört, de ott már nemigen volt esélye, szákba került. Itt derült aztán ki, hogy a kölcsönkapott fényképezőmön nincs vaku, így nem tudtam rendesen lefotózni a halat. Megmérni meg a fény hiánya miatt nem - elég rosszul látszanak már a régi mérleg számai - de durván két kilós lehetett. Azért valami felsejlik, s ha nem is bír vizuális gyönyörrel, mint ahogy a többi kép sem fog, legalább a leírtakat alátámasztja. :)

   Visszaengedése után némi csend következett. Lassan pirkadt. Szerencsém volt, hogy időben ott voltam, hisz ki korán kel, akadómentes helyet lel, 5 után már érkezetek is a sporik, mind erre a helyre pályázva. Egyikkel beszédbe is elegyedtem. Messziről jött ember, eddig csak tavakon horgászott, de rabul ejtette a Duna...

   Hoppá, leng a bot spicce! Odaugrok, bevágok, megvan! Ez már emberesebben szaladt, jó erőben volt, méltó hírhedt nevéhez. Jókat húzott a féken, vadul rángatott... beletelt pár percbe míg a szákba tereltem. Ekkor már volt némi fény. Ez persze nem akadályozott meg abban, hogy rossz képeket készítsek - valami beállítás nem lehetett jó, tán a záridővel, nem értek hozzá. Lefotóztam, majd megmértem - 2,4 kilót nyomott  - majd hitetlen pillantások kíséretében visszaengedtem. Gyönyörű látvány, ahogy erőre kapva eltűnik a selymes vízben...

   Csodálatos nap volt már eddig is. A slusszpoén pedig eztán jött, már gyakorlatilag világosban.
A botom vége hirtelen a víznek csapódott, s csak reflexemnek és a jól beállított féknek köszönhetem, hogy nem kellett fejest ugranom feederbotomért. A halam pedig csak futott és futott... amikor megállt, akkor is érezhető volt tompa súlya. Egyértelműen márna volt, mint ahogyan egyértelműen nagyobb, mint az előző példányok. Nagyon sok időbe telt, míg nagy nehezen partközelbe tudtam csábítani, de még ott, a fél méteres vízben sem lehetett elemelni a fenéktől. Aztán felbukkant, s extrém ereje azonnal magyarázatot kapott: szájában volt a horog, de a zsinór beakadt a bogártüskéjébe, így végig egész lappal tudott ellenállni. Azért gyönyörű példány volt, megkönnyebbültem, amint végül belefordul a merítőmbe. Alig értem át a tarkóját. Megmértem, majd útjára engedtem a betyár Rózsát.

    Mint kiderült, 3,9 kilót nyomott, ami nem sokkal marad el egyéni rekordomtól. Köszönöm az újabb csodás élményt, Duna!
Elüldögéltem még egy darabig, bár ahogy magasabbra hágott a Nap, úgy tűntek el bajszos barátaim is.

   Így is csodás élmény volt  így meló előtt.





Megesett: 2015.09.16                                     Írta: Schmidt Bence

Képek nélkül - avagy megpróbálni leírni a leírhatatlant...

Amint utolsó blogbejegyzésemben olvashatjátok, néhány nap erejéig fényképezőgép nélkül maradtam. Naná, hogy hogy éppen másnap jön velem szembe egy csodálatos este...

   Horgászbarátommal kedvenc patakunknak egy olyan szakaszát látogattuk meg, amelyen még csak futó próbát tehettünk. Kies helyre vitt autója, a világ végére egy kis falu közelébe.

   Már kiszálláskor megfogott a hely. Az addig bejárt részeket is gyönyörűnek tartottam, de ez... Zabolátlan, változatos, kanyargós, elképesztő vegetációval, szemét, s általában emberi kéz nyoma nélkül. Két, viszonylag magas part közt futott tova, a múltkorihoz képest nagy sebességgel és zavarosabban az esőzések miatt.

   Kezdetben nem derült ki, mennyire szép nap is lesz ez. Keservesen indult nagyon. A zavaros, sodró víz, s talán a hirtelen lehűlés miatt is a halak kapókedve drasztikusan lezuhant. Negyed óra próbálkozás után úgy döntöttem, előhúzok egy könnyed kis úsztatós cuccot, hogy legalább a biztos halam meglegyen, s itt a múltkor láttam olyan gödröket, amiben láttam némi fantáziát.

   Csakhogy a sebesen áramló víz miatt most  ezek a helyek is nehezen voltak meghorgászhatóak. Álló rész nem is volt, úsztatni fenékközelben meg nem lehetett, mert sok a növény a víz alatt is. Azért 1-2 szép sügért, s néhány bodorkát kikaptam egy gyönyörű zugból, s eztán vissza is váltottam pergetni.    Eközben társamnak semmi... Azonban egyszer csak meghajlott a finom pálcája, s a hal vad csapkodásba kezdett, a víz felszínén. Látszott, hogy nem egy óriás, de vöröses uszonyai voltak... nagyjából egyszerre ismertük fel, hogy jász volt a horgon! Alaposan megmosolyogtuk, ugyanis úton idefelé azt mondta nekem, hogy figyeljek, ma jönni fog a jász. Erre csak nevettem, még soha egyetlen darabot sem fogtunk ezen a vízen, miért mondja ezt? Erre itt van. Olyan 20-30 dekás forma, kellemes példány volt.

El is küldtem lottót venni.

   Ezután jó ideig semmi. Kicsit újra visszacsatoltam az úsztatós cuccot. Lassan elértünk ahhoz a kanyarhoz, amelyig a múltkor jutottunk. Továbbmentünk... és csodaszép kép tárult a szemünk elé. Az eddigi szakaszt is gyönyörűnek, vadnak véltük, de ezután... hirtelen kanyarok, szinte egész vízterületet elfoglaló fűzbokrok, sűrű gyalogakác, s kisebb nádasok adtak minden egyes méterének új arculatot. Egyre nehezebb volt azonban lejutni a parthoz. Az első helyen, egy kanyar belső ívénél terveztem az utolsót úsztatni, volt is egy langós, álló víz egy nagy bokor mögött. Jött egy tenyeres sügér... majd kicsit lejjebb engedtem, s a villámként eltűnő úszóra reagálva máris egy vad domolykó küzdött a horgon. Hohó! Erre már talán több úszkál kedves kis halainkból. Nagy nehezen megszákoltam, s útjára eresztettem a 30 centi körüli domit. Nélküle sem kell már hazamenni, azonban mégsem volt az igazi, hisz a pergetve fogottak sokkal nagyobb élményt nyújtanak...

   Lassan a Nap már a fák csúcsához közelített. Nem szürkült, de egy picit már csípősebb kezdett lenni a levegő. Eltettem a gilisztát és az úsztatós pakkot, majd újonnal vásárolt tinymet kapcsoltam a karabinerbe. Eközben társam már domolykót szákolt - nagy nehezen, befutott egy bokor alá a saját oldalán, olyan meredek part van, hogy nem is látta, hol van és mi történik, de végül csak sikerült... Sárga kenart hunterra jött.

   Nem érkezett érdeklődés a tinymre. Váltásra szántam el magam, tán a zavaros víz miatt nem működik a fekete szín, tán lejjebb kell keresni őket, hisz semmi szedés nem volt. Társam elmondása szerint is finoman megtolt csalira vágott be, s amúgy is, szedés sem volt sehol. Nem volt az az igazi megszokott vehemencia bennük...

   3,5 centis hornet került hát a kapcsomba, amely világosabb színű, kishalas, és mélyebbre is kúszik a víz alatt. Tán a másodikat dobtam a túlpart bokraihoz, mikor megtolta valami. Abban sem voltam biztos, hogy hal volt, olyan finoman. Aztán újra így tett, de annak már odahúztam, s már nyargalt is a vonal túlsó végén domolykó barátunk. Akár az előző, ez is súrolta a 30 centit, ez már itt bőven a szép kategóriába sorolható.

   E két hallal aztán mindkettőnknél megindult a lavina. Nem tudtuk, hogy csak az új, búvóhelyekben gazdagabb, s szélesebb - emiatt lassabb sodrású - szakasz miatt, vagy a közelgő este okán, de elkezdtük fogni őket, majd minden beállónál volt akciónk, s a zömét halra tudtuk váltani. Ami fura volt, hogy igazi, heves rávágásunk tán 1-2, ha volt, épp hogy megtolták csak mind, arra kellett odavágni. Estig szerintem mindketten tíz darab felé kerültünk, ebből a harmincas méretből.

   De nem is ez volt az oka, hogy az idei egyik legszebb napom volt. Ahogy hűlt az idő, a kanyargó patak fölé gyönyörű formákat festett a gomolygó pára. A semmi közepén, háttérben a naplementével, mélyen zengő szarvasbőgést hallgatva ugráltunk egyik helyről a másikra, mint egy kisgyerek a cukorboltban. Csodáltuk az imitt-amott elsuhanó jégmadarakat. Nem győztünk betelni az életérzéssel, s csak mutogattuk, hogy ez mennyire szép, és az mennyire gyönyörű.  Közben persze egyre jobban megindultak a halak is, s tenyerünk börtönéből mind újra belesimultak a csendes, sejtelmes vízbe.

   Aztán lassan mennünk kellett. Pedig mindketten bármeddig elzarándolkoltunk volna még, de ránk sötétedett, s a kapások is megszűntek. Visszaérve, összegezve mind a ketten úgy éreztük, hogy valahol itt van az a tökéletes harmónia, amit a természet adhat.

Áhhh... ahogy olvasom e sorokat, azt hiszem, kudarcot vallottam. De hát... nem is lehet leírni a leírhatatlant... :)

Megesett: 2015.09.09.                      Írta: Schmidt Bence

Pezsdüléskor, avagy egy hősi halált halt fényképezőgép margójára...

  A napokban nemigen próbálkoztam horgászattal, egy meddő feederezésem volt, melyen barátnőm mentette meg a becsületünket viszonylag sok pegetett gébbel, s egyszer lent voltam csak a faluban bogarászni. Kevés, s apró halat sikerült csak fognom a nagyon kis vízben, kedvenc helyem teljesen horgászhatatlanná vált.Most azonban jött egy szűk méteres áradás, így úgy döntöttem, leugrok egy órára, hátha nem csak a víz pezsdült meg, hanem a halak étvágya is.

   6 körül értem le, s láttam, hogy végre pont ideális a víz. Volt is egy-egy loccsanás mindenfelé. Kedvenc helyem felé tartva egy helyen megálltam, s dobtam egy rövidet, hogy megnézzem az újonnan vásárolt Salmo Tiny mozgását. Rögtön elmarta egy akkora géb, hogy mérete a csalit közelítette.

   Lassan, óvatosan közelítettem a helyem felé, hisz kagylóágyon lépkedtem. Megálltam az első kis csücsöknél, s dobtam egy jó hosszút a kis süllyedő arany-fekete salmo wobival. Épp elcsodálkoztam volna, milyen messze el lehet repíteni, de nem volt időm rá, mert a tekerés megkezdésekor már rá is vágott az első jász. Nem volt nagy, de túl kicsi sem, a húzós vízben nagyon jól tartotta magát, de végül csak a tenyerembe simult.

   Kicsit vándorolgattam, de a zátony többi része nem adott halat, nem is igen volt látható jelük, így gyorsan visszatértem a kezdeti beállóhoz. Dobtam párat ssr 5-el, meg 1-es körforgóval, hátha akad valami igazán nagy, de ahogy a forgásokból is látszódott, kiló felettiek nemigen lehettek a pályán. Aztán végül arra jutottam, hogy csak visszacsatolom a kis tinyt, legalább fogjak valamit.

   Szépen, lassan, meg-megállítva vontattam kifelé, s már elég közel járt, mikor újra belevágott a villám. Ez a rávágás különösen látványos volt, a hal hihetetlen magasságba vetette ki magát, s nagy elánnal küzdött. Ez sem volt hatalmas, körülbelül az előző méreteivel rendelkezett.

Lefotóztam, s lehajoltam, hogy visszaengedjem... Ebben a pillanatban fényképezőgépem kicsúszott a tokjából - elfelejtettem becsatolni azt - s a vízben landolt...

   Botot ledobtam, gép a vízből ki, aksi, memóriakártya ki, hadd száradjon minden, már csak az ima maradt. S ha már úgyis száradnia kell, dobáltam tovább. Nem sokat kellett, hogy jöjjön az újabb vörös szépség. Ez volt az aznapi legszebb, olyan nyolcvan dekás forma lehetett, kitartóan küzdött ő is. A nagy sodrásban ez már csak így megy...

 És amit már nem is reméltem: A kis, alig tízezer forintot kóstáló kis fotómasinám működött. Pedig már sajnáltam, hogy nem tudom lekapni a legszebb jászt, remény nélkül rakosgattam össze a megszáradt elemeket, de csak beindult. Igaz, hogy ráfér majd egy alapos tisztogatás, s igaz, hogy a piszkos lencse miatt nem lehetett igazán jó képet csinálni, de működött! Kattintottam gyorsan egy-két  fotót, majd visszaengedtem a halat.

  
   Lassan rám szürkült. Meglepődve vettem tudomásul, annyira beleéltem magam az élménybe. A sötétedés miatt egy rikító színű kis kenartot csatoltam karabinerembe, s szórni kezdtem vele a vizet. A jászos forgások, bluggyanások azonban elhalkultak. Kicsit beljebb, épp dobástávnyira furcsa mozgás volt, nem tudtam eldönteni, hogy ugrás-e, vagy rablás... aktívnak tűnt, támadásnak, de csattant is utána többször a víz. Dobtam így egyet merőlegesen ezek irányába, s pöcögtetve sodortattaam, nagy-nagyon lassan vontatva. Valami megkopogtatta, de nem akadt. Újra megpróbálkoztam vele, ismét sorozatos koppanások, míg a végére csak odaragadt. Jól beállt a sodrásba, bár érezhető volt, hogy nem óriási hal. Jásznak hittem, de a közelbe érve kiderült, hogy egy combosabb karika volt az identitászavaros tettes. Ritkán, de előfordult már, ki szoktak jönni sötétedéskor ide a laposra. És nem ő volt az utolsó... a következő néhány dobásra jött még kettő, nagyjából ugyanakkorák, kicsivel nagyobbak mint az első volt. Agresszív rávágásokkal érkeztek mind, a sodortatott, pöcögtetett kis kenartra. Fura egy élmény volt, véletlenszerűen fogtam már, de így, egymás után még sosem. :)

Beesteledett, s bár az éjszaka is jó halakkal kecsegtetett, mennem kellett. Végre halat is fogtam az elmúlt napok böjtje után, és még a gépem is szerencsésen megúszta. :) Szép este volt.



u.i.: Sajnos másnapra csak meghalt szegény masina. Már rendelem is a következőt, durva 4000 ft-ért. Az én kezembe drágább nem való... :)


Megesett: 2015.09.07.                  Írta: Schmidt Bence