Életem márnájának története - apró extrákkal...

   Kuksolok a sötétben, semmi zavaró hang, csak a folyó, a természet neszei. Feszült várakozás, bármikor jöhet a márna. Mostanában főleg a kiló körüliek jönnek, őket várnám vacsoravendégnek. Természetesen én nem, csak ők vacsoráznának, a lánc nem folytatódik felfelé. Kis szél kerekedik, a gyenge fényekben látni, ahogy a pára csomókban szökik szét ezerfelé ijedtében. Felhúzom a kapucnim, s szorosabbra fonom magam köré a kabátom. Majd' megfagyok, lassan menni kéne, de nehezemre esik, hisz akármikor jöhet a várva várt hal, a ködös november ajándéka...

   Ilyenkor már minden hal ajándék. Valamiért nem is járnak már, csak 1-2 elvetemültebb sporttárs. Pedig a márna még ilyenkor is eszeget. Persze kicsit több szerencse, és jobb helyválasztás kell már hozzá. No meg az éjszaka.
   Szereztem potom pénzért egy fényképezőgépet, melyet gyakorlatilag nekem terveztek. Vízálló, hisz víz alatti felvételekre tervezték, ejtésre törhetetlen. Pont ez való az én kezembe, tán még én sem tudok kárt tenni benne. Ennek okán elhatároztam, hogy a héten 2-3-szor is kimegyek este, hátha kipróbálhatom. Nyilván nappal lenne az igazi, de akkor még meló van. Azért remélem, hogy majd arra is sor kerül a közeljövőben. :)
   Otthon szokás szerint bekevertem némi olcsó sajtos, csontis kaját, ami elég egy másfél órás pecához. Egyharmad zacskót. Nálam egy horgászat ennél többe sosem kerül. :) Bepakoltam a botjaim, s letekertem megszokott helyemre, reménykedve, hátha nem tűntek még el onnan.
   Jobboldali botomra sajtaromás csonti, míg a baloldalira sima került, mindkettőre 8-10 szem. A baloldalin patron, a jobboldali szemközti fényforrás előtt, így jól látható a spicc. A széket ilyenkor precízen beállítom, hogy a legjobbak legyenek a látási viszonyaim. Lecsüccsentem, s a szákomért nyúltam, hogy kinyissam. A szemközti fényforráshoz képest jól beállított pozícióm miatt a szemem sarkából láttam, ahogy belevág a jobboldali botomba a villám. Azonnal visszafordultam, s szememet a megmerevedett botomra szegeztem, hisz tudtam, hogy ez efféle kapások amolyan heves rávágások, és sokszor szokott lenni 1-2 másodperc szünet, míg elkezd bólogatni a bot. Most is így történt. Beemeltem.
   Az első pillanatok sokszor trükkösek lehűlt vízben. A hal csak súllyal forgolódott, ahogy az lenni szokott, lehetett akár nagyobb dévér, kisebb márna, nagyobb márna... ilyenkor csak tartom a botot és lazítok a féken... ha dévér, akkor szép lassan csökken a súly, és elindul kifelé a hal... De ez nem az volt. Egyszer csak elindult a nyers erő, durván rángatva törtetett befelé, sivított a fék. Túl sokat nem ment, megállt, de lehetett érezni az élő erőt. Percekig szinte csak egy helyben kevert, s mikor pár métert közelebb csaltam, már tört is ki újra. Nagyon sokáig tartott a huzavona. 10 perc is eltelt, mire elkezdett lassan kifelé jönni. Akkor is csak nagyon óvatosan húzhattam, kezemet végig a féken nyugtatva, akármelyik pillanatban érkezhetett egy rövid, de annál elemi erejűbb kitörés. Negyed óra biztos, hogy eltelt, mire a part közelébe ért, s először sejlett fel a lámpám fényében. Nem láttam, pontosan mekkora. Biztos, hogy szép, de hogy hármas, négyes, esetleg még nagyobb, nem tudtam. Mikor már kezdett veszteni az erejéből, s feljött a víztetőre, megdobbant a szívem, gyönyörű volt.
Végre felfeküdt, s belevezettem a szákba. Ez olyan szép Marci, hogy szinte már Márton. Jött is rögtön a kisebb probléma. Ilyen gyönyörű halat nem akartam letenni a homokba, de egyszerűen nem értem át a tarkóját, muszáj volt - rendszeresíteni fogok eztán valami rongyot. Készítettem egy-két fényképet, túl sokat nem akartam, önkioldósat sem, eleget volt szárazon. Megmértem... kereken 70 cm! Nem szoktam mérlegelni, de eddigi legnagyobbamat egy kedves sporttárs megmérte, 69 centi volt, és 4,2 kg. Ez annál jóval kövérebb, kifejezetten duci jószág volt, emiatt minden bizonnyal súlyosabb. bár ez csak otthon tudatosult bennem, a parton csak bő négyesre becsültem. De tán ütötte a négy és felet is. Kivételesen kicsit sajnáltam, hogy nincs mérlegem... :)

   Óvatosan megfogtam, s éltetőelemébe helyeztem. Nagyon elfáradt, minden erejét beleadta a szabadulásba. Kellett neki legalább egy bő perc, míg áramoltattam a kopoltyúján a vizet, s magához tért. Közben igyekeztem az elengedésről, és víz alatti videót készíteni, de még tanulni kell, és nem éjjelre tervezték. :) Azért felteszem. :) Talán jobban érzékelteti a méreteit, mint a kép.

   Végül csak elúszott, méltóságteljesen tűnt tova a titokzatos sötétségbe. Sokáig dobogott még a torkomban a szívem...

* * *

   Másnap is lejöttem. Addigra már kicsit tanulgattam az új gépet, ki szerettem volna próbálni. Az első óra azonban néma csendben telt el. Gondoltam egyet, s az egyik botomon a 100 grammos ólmot 130-asra cseréltem, hátha nyerek vele még pár métert a kevesebb görgés miatt. Próbálkozásom siker koronázta, ahogy beállt, már rángatózott is a pálca... megvan! El sem hittem, de a tegnapihoz hasonló erő húzott vissza a túloldalról. Hosszú percekig tartott a viaskodás ismét, mikor egyszer csak megkönnyebbült a szerelékem... kiakadt a horog. Ma ő győzött. Visszadobva ismét keveset kellett várnom, újabb márna, bár ez jóval kisebb volt, könnyebben jött, nem nagyon futkározott. És megint elment. Pedig ugyanazzal a horoggal voltam, mint eddig, tán a plusz súly miatt ül kevésbé a bevágás, ki tudja...
   A harmadik azonban már rendesen akadt. Ez sem volt nagy, de jó erőben volt. Tarkón ragadtam, szűk másfél kilóra taksáltam. Lőttem 1-2 képet, majd a víz alá helyezve munkába fogtam kis fényképezőm.

   Nem is sikerült olyan rosszul! Ezt követő bejegyzéseimben igyekszem majd tovább fejleszteni ezt a tudást, hogy minél látványosabb elemekkel kísérhessem majd írásaim. :) Lehet, hogy ez tavaszra tehető majd csak inkább, függ a márnák, s az időjárás, s kedves patakom kedvétől is, hátha egyszer végre lemegy majd.
   Más aznap már nem jött, nem is maradtam sokat. Ennyi volt hát életem legnagyobb márnájának története. :)

Megesett: 2015.11.2-3.                                   Írta: Schmidt Bence

Őszi életkép

   Ősz derekától a nap korai hanyatlása miatt a nappali horgászat lehetősége - UL pergetés, patakos cserkelés, egyebek - számomra munka, s a betáblázott hétvégék miatt megszűnik, így a késő őszi időszakot nálam jellemzően az esti, éjjeli horgászatok jelentik. Így volt ez a múlt héten is, melynek derekán egyik este leugrottam kedves közeli, viszonylag sekély szakaszomra, reménykedve, hogy maradt még rajta valami a gyorsan hűlő víz ellenére...

  
   Nagyon hidegek már ilyenkor az éjjelek, kétszer is meggondolja az ember, hogy egy átdolgozott nap után kimenjen-e. Kedden hamar végeztem, így némi pihenés után felhúztam több réteg ruhát mindenhová, kesztyűt, sapkát, s útnak indultam.
   20-30 dekányi epres, csontival dúsított anyagot vittem csupán - száraz tartalék mindig van, ha maradni akarnék. Egy-másfél órára bőven elég. Száz grammos kosaram messze landolt a mederben, és sajtillatú csontik várták az érdeklődőket. Másik botomat közelebb vetettem be, s nagyobb horgára két szál nagy harmatgilisztát tűztem, hátha ahhoz van inkább gusztusuk.
   Kezdetét vette a várakozás. Az őszi esték mindig csodaszépek, lassan gyülekezik a köd, de azért elviselhetetlen hideg még sincs. A sötétben történő horgászat számomra azért érdekes, mert hiába tűnik úgy, hogy esélytelen az egész, bármelyik pillanatban érkezhet egy csapat - vagy nem. Ami legjobban tetszik benne, az a gébek teljes hiánya. Idegesítő, mikor csontival gyakorlatilag nem is lehet horgászni miattuk...
   Aznap este úgy tűnt, nem jön semmi, már az indulást tervezgettem, s pakoltam össze a cuccaimat, mikor a szemem sarkából kiszúrtam a lengedező spiccet. Hohó! Odavágtam, megvan. Érezhető volt rögtön, hogy dévér van a horgon, lapjával beállva, rugdalózva védekezett. A rendkívül húzós víz vele volt, de hamar elfáradt, s onnantól könnyedén siklott szákomba. Valamivel másfél kiló alatti volt. Örültem neki, én nagyjából úgy vagyok vele, hogy ha akár csak egy kicsit is normálisabb halat fogok, már elégedett vagyok. :)

Boldogan üldögéltem újradobott botjaim mögött. Leginkább csak a belső botot néztem, hátha több is van, ahonnan ő jött. Azon van a patron, a másikat úgy szoktam megoldani takarékossági okokból, hogy egy szemközti fényforrás elé helyezem a spiccét. Mivel nem őt néztem, vélhetően figyelemhiányban szenvedhetett, ugyanis arra lettem figyelmes, hogy valami kopog. Odapillantva láttam, hogy a nyél el-el emelkedik a földtől, gyorsan oda is ugrottam. Megvan! Ő már bajszi volt. Kellemesen rohangált, noha érezhető volt, hogy nem életem márnája van a horgomon. Kint a lámpafényben még meglódult egyszer, de aztán a szákba került, majd kezembe simult a kiló körüli Rózsás.

   Maradtam még tíz percet, de a kezem a vizes halak fogdosásától már szinte jéggé dermedt, még ha az adrenalin szolgáltatott is egy kis meleget belülről. Összecsomagoltam, s elindultam haza.
   Jelenleg a szabadidőm többségét szerencsére kedves barátnőmmel tölthetem. S ha így nem is a parton, hanem akár csak egy parkban, de az őszi hangulat, mint mindenkit, engem is mindig megragad. :)

Megesett: 2015.10.27.                                Írta: Schmidt Bence

És még egy kis márnázás...

   Mostanában nagyon kevés időm akad horgászatra, de ma végre volt pár szabad órám. Végre kipróbálhatom újonnan vett, komoly 4000 Ft értékű fényképezőmet! A szélre való tekintettel úgy gondoltam, inkább feederezni megyek nemrég felfedezett helyemre.

   Fél hat körül értem ki. Kicsit ugyan bosszankodtam, hogy elállt a szél, s így UL-ezni is elmehettem volna, de sebaj. Hátha összejön egy torpedó...
   Én nem költök sokat egy pecára. Szűk fél kilónyi kukoricadara, meg két doboz csonti van nálam csak ilyenkor, s a kedvelt olcsó sajtcseppem, mely gyakorlatilag egész éven át kitart, olyan tömény. Egyik doboz csontit sokszor beszagosítom, a másikat nem, s így megversenyeztetem őket. Majdnem mindig az "illatos" nyer...
   Na de horgásszunk is. Nem kellett sokat várni az első kapásra, a gébeknél ez már csak így megy. Jött is egyik a másik után, aztán csend... Egy újradobás után aztán végre hevesen rázkódni kezdett a spicc. Természetesen a sajtos csontira. Franciásan ínyenc halamon érződött, hogy nem lesz rekordlistás példány, beállt a sodrásba, s szorosan a talajhoz tapadva rúgdosott, a féket alig-alig szólította meg, de azért még így is lehetett érezni semmi máshoz nem hasonlítható, nyers erejét. Elképesztő egy halfaj.
   Szép lassan azért csak közeledett, s pár erőtlen meglódulás után tarkón ragadtam. Ritka az ilyen, de elfelejtettem kinyitni a merítőt. Bő kilós, de csodaszép, sötét tónusú jószág volt. Jó látni ezt a változást, mely újabb jele szeretett Dunánk vízminőségének fokozatos javulásának...
Egy márna visszaengedésének története hát képekben:

   Miután farkával végleg búcsút intett, még próbálkoztam egy ideig, de nem jött újabb. Egy kóbor karikakeszeg érkezett csupán a naplementében, melyet fotó nélkül engedtem vissza. Inkább kaptam le az alkonyatot, mely hiába klisés, mindig szép. Nem olyan vészes ez a kis masina 4000 Magyar forintért.

   Szerettem volna maradni sötétben is, de nem számoltam a derült ég miatt bekövetkező hirtelen lehűléssel, s ruházatilag felkészületlen voltam az időjárásnak ezen aljas lépésére. Fél órát kitartottam ugyan, de az igazán jó kapásidőszak előtt sajnos el kellett jönnöm.
   De azért szomorkodásra nincs okom, ma sem mentem haza úgy, hogy ne lett volna halszagú a kezem, ráadásul kedvenc halfajom által. :)


Megesett: 2015.09.21                  Írta: Schmidt Bence

Ki korán kel, Márnát lel...

   Hosszabb idő után úgy döntöttem, leugrom kicsit feederezni a még mindig lassan vándorló folyó partjára. Már hetek óta nem voltam, hiányzott. No meg legalább nem csak könnyűperegtéses bejegyzésem lesz... :)

   Van a környéken egy kicsit sóderos szakasz - mifelénk konkrétan sóder már nincs, de itt sokat rakodtak, így olyan jellegű a pálya -, amely tart ugyan halat, de gyakorlatilag horgászhatatlan. Egy patak folyik ott be a vízbe, melynek
folyása minden szennyet odahoz, rengeteg nagy ág, tuskó, zacskó, ruha, és ki tudja még, mi telepedett meg a víz alatt. Régebben rápróbáltam párszor, de annyi horgot és kosarat nem ér meg, amennyit beleszaggatok...

   A minap azonban délután még egy próbát tartottam. Nem terveztem, hogy halat fogok, csak volt egy bő órám. 2-3 szakaszt kipróbáltam, és meglepetésemre találtam egy rövid részt, ahol nem akadtam el! No, akkor a hajnali peca helyszíne eldöntetett.

   A házból kilépve meglepően langyos levegő fogadott, annak ellenére, hogy bőven sötét volt még. 5 óra előtt a parton voltam. A már előző este bekevert kukoricadarát - kis sajtos techno kiegészítővel - kosaramba nyomkodtam, s a húzós víz miatt a sima rakétakosár mellé egy 50 grammos ólmot kapcsoltam. Így együtt olcsóbb, mint egy márkás 100-120 grammos etetőkosár... Ehhez egyébként én már saját gubancgátlót használok, mert ekkora súlyoknál a boltiaknál vagy megcsúszik a rögzítés, vagy kioldódik a kapocs, vagy letörik a kis fül, ami a kapcsot tartja. Én merev csöveket - akár bolti gubancgátlókét - megtörök, körbetekerem huzallal, hogy nagyon stabil legyen, és kialakítom a kapocs formát. Ez sosem engedi el a drága cuccot...

   Egy botot viszonylag közelre vetettem be, míg a másikat messzebbre, általában így csinálom. A távolabbin a sötétben még gilisztacsokrot tettem nagyméretű horogra, közelebbin 8-as horgon techno sajtaromával csepegtetett dús csonti csokor várta a tisztelt érdeklődőket. Ez nekem nagyon szokott működni, drasztikusan megemelkedett a kapásaim száma, mióta használom. Még fél óra után is remekül érződik rajta a vízből jövet is a sajt "illat".
   Sajna le volt merülve fejlámpámban az elem, s csak épen hogy pislákolt, így túlparti fényforrás elé helyeztem a spicceket, izgalmas volt így a várakozás. Általában a vaksötét ritkábban hoz szerencsét, mint a pirkadat, azonban most ahogy elhúzott egy nagy kirándulóhajó, s nagyjából elültek a hullámai, már rázkódni is kezdett a botom spicce.

   Jó súlyba emeltem bele. Nem viselkedett annyira márnásan, illetve a lanyhábbik táborhoz tartozott, nemigen futkározott, inkább amolyan "nagydévéresen" forgolódott, méltatlankodott a horog végén. Annyi különbséggel, hogy szigorúan a fenékhez tapadva művelte mindezt. A part előtt aztán futott pár kört, de ott már nemigen volt esélye, szákba került. Itt derült aztán ki, hogy a kölcsönkapott fényképezőmön nincs vaku, így nem tudtam rendesen lefotózni a halat. Megmérni meg a fény hiánya miatt nem - elég rosszul látszanak már a régi mérleg számai - de durván két kilós lehetett. Azért valami felsejlik, s ha nem is bír vizuális gyönyörrel, mint ahogy a többi kép sem fog, legalább a leírtakat alátámasztja. :)

   Visszaengedése után némi csend következett. Lassan pirkadt. Szerencsém volt, hogy időben ott voltam, hisz ki korán kel, akadómentes helyet lel, 5 után már érkezetek is a sporik, mind erre a helyre pályázva. Egyikkel beszédbe is elegyedtem. Messziről jött ember, eddig csak tavakon horgászott, de rabul ejtette a Duna...

   Hoppá, leng a bot spicce! Odaugrok, bevágok, megvan! Ez már emberesebben szaladt, jó erőben volt, méltó hírhedt nevéhez. Jókat húzott a féken, vadul rángatott... beletelt pár percbe míg a szákba tereltem. Ekkor már volt némi fény. Ez persze nem akadályozott meg abban, hogy rossz képeket készítsek - valami beállítás nem lehetett jó, tán a záridővel, nem értek hozzá. Lefotóztam, majd megmértem - 2,4 kilót nyomott  - majd hitetlen pillantások kíséretében visszaengedtem. Gyönyörű látvány, ahogy erőre kapva eltűnik a selymes vízben...

   Csodálatos nap volt már eddig is. A slusszpoén pedig eztán jött, már gyakorlatilag világosban.
A botom vége hirtelen a víznek csapódott, s csak reflexemnek és a jól beállított féknek köszönhetem, hogy nem kellett fejest ugranom feederbotomért. A halam pedig csak futott és futott... amikor megállt, akkor is érezhető volt tompa súlya. Egyértelműen márna volt, mint ahogyan egyértelműen nagyobb, mint az előző példányok. Nagyon sok időbe telt, míg nagy nehezen partközelbe tudtam csábítani, de még ott, a fél méteres vízben sem lehetett elemelni a fenéktől. Aztán felbukkant, s extrém ereje azonnal magyarázatot kapott: szájában volt a horog, de a zsinór beakadt a bogártüskéjébe, így végig egész lappal tudott ellenállni. Azért gyönyörű példány volt, megkönnyebbültem, amint végül belefordul a merítőmbe. Alig értem át a tarkóját. Megmértem, majd útjára engedtem a betyár Rózsát.

    Mint kiderült, 3,9 kilót nyomott, ami nem sokkal marad el egyéni rekordomtól. Köszönöm az újabb csodás élményt, Duna!
Elüldögéltem még egy darabig, bár ahogy magasabbra hágott a Nap, úgy tűntek el bajszos barátaim is.

   Így is csodás élmény volt  így meló előtt.





Megesett: 2015.09.16                                     Írta: Schmidt Bence