2015. december 24., csütörtök

Halas ajándékok - ajándék halak

Közeleg a Karácsony. Van olyan szerencsém, hogy két helyről is kaptam pár apróságot, s mindkettőjüktől még az ünnepek előtt, így szerdai patakos kiruccanásomon kipróbálhattam őket. Kedves párom két kis Salmo Hornettel ajándékozott meg, melyek már nagyon-nagyon hiányoztak az arzenálomból. Ez az első domivadász szezonom, nem volt még igazi téli wobim, csak felszíniek.  Épp emiatt nagyon örültem neki.
Az elmúlt évben viszonylag keveset fordítottam úszós horgászatra, amin a következő évben változtatok majd, ehhez segített hozzá újdonsült barátom, a szintén - de még milyen! - blogíró Mosoni Horgász. A kézzel készített, több méretben és formában kapott úszói - melyek közül néhány igazi libatoll - biztos hozzásegítenek majd melegebb időkben pár kellemes élményhez!
Na de egy szó, mint száz, ezeket szerettem volna kipróbálni. Tél van, a vizek hidegek, három hete voltam utoljára horgászni, nem tudtam, patakom hogy áll épp, de bíztam benne, hogy tán egy kósza halat csak megcsípek...


Azok a bizonyos karácsonyi meglepetések... :)

Barátnőm ajándéka...
...s amivel Mosoni horgász barátom ajándékozott meg!
   No de térjünk kicsit rá a pecára. A rövid vonatozás számomra összekötődött valami egészen felemelő érzéssel. Két helyre megyek vele ugyanis: páromhoz, vagy a patakra. Fülemben Ludovico Einaudi In un'altra vita című muzsikája szól mindig - első 4-5 patakos, kezdeti felfedező pecám képes összefoglalóját ebben a videóban nézhetitek meg, ha érdekel, s alatta ez szól -, így hangolódom, akármelyikhez is vezet épp utam.


   Egy kisebb, kedvenc patakomba beletorkolló vízfolyás mellett visz az utam mindig, melyben tavasszal fogtam pár domit, de már régóta semmit, s egy ideje már rá se próbáltam, mivel halastavakon folyik át, s azokat még az októberi nagy esők óta eresztik, nagy a sebessége. Jóval keskenyebb, s valamivel változatosabb a folyása, mint azé, ahová járok, s a vize is jóval tisztább. Most kicsit konszolidáltabban csordogált medrében, úgy határoztam hát, hogy pár percben rápróbálok.

Dús növényzettel keretezett kis víz...

Változatos mederrel
   Nemigen bíztam a sikerben, inkább csak meg szerettem volna nézni az ajándék wobblerek mozgását, s próbálgatni az általam faragottakat. Rikítóbb színűeket kértem, mert ahová inkább járok, annak mindig nagyon zavaros a vize. Az itteni tisztaság miatt inkább a sötétebbiket tettem fel, elhúztam magam előtt, tetszett. És még hozzáadódik az a plusz, hogy kitől kaptam... jajj, csak be ne szakítsam jó sokáig... :)
   Egye fene, ha már itt vagyok, dobálok egy kicsit. Tudni kell, hogy nyáron ez a víz gyakorlatilag horgászhatatlan, s van, hogy a meder közepén is fent van a sás, akár még ilyenkor is. Az első pár dobással valamit kopogtattam, így a víz átlátszósága miatt lopakodva kémleltem olyan hely után, ahol mélyebbnek tűnik, s nem burványlik a teteje, hogy legalább 30-40 centi vízrétekben táncoltathassam kis HP színkódú 2,5 centis ajándék Hornetem. Találtam is egy ilyen szakaszt, de semmi. Mosolyogva emlékeztem vissza, hogy itt láttam legutóbb egy vidrát, amit kimászik a partra, majd mire elő akartam venni a gépemet, megijedt, és visszaugrott. Tovább álltam, megdobáltam egy bokor környékét, de semmi. Haladtam tovább, már nem is szándékoztam többet dobni, de találtam egy olyan szakaszt, mely elég mélynek tűnt ránézésre, és nem is húzott veszettül. Eldobtam a túlsó sásfal mellé, egész finoman remegtetve lassan tekerni kezdtem, mire valami odacsippentett. Jesszus, ez hal!
Annyira váratlanul ért, hogy be sem vágtam. Szerencsére jól akadt így is, s némi forgolódás után megadta magát az aranyszínű domolykó.

Gyönyörű színekben tündököl. Érdemes összehasonlítani a következő képekkel,
mennyire más a színe, mint a koszosabb vízben fogottnak...

   Hogy milyen is a vízminőségbeli különbség? Itt egy fotó a torkolatról. Mert a milliárdosok megtehetik, hogy belőle locsolják a földjeiket...


   Na vissza a fő vonalhoz. Dobtam még párat, de sokat nem akartam itt időzni - pedig lehet, hogy kellett volna! - mert azért a nagyobb patakban több a potenciál, méretben és fajban is. Bandukoltam hát tovább, s az egyik kanyar után már a felkelő nap fogadott.


   Jól estek melengető sugarai a didergős reggelen. Innentől aztán egyre jobban lekívánkozott rólam a dupla öltözet... Végül elértem a kedvenc helyemig. Dobáltam mindennel, gumiztam, wobblereztem, semmi. Haladtam tovább, semmi. Azaz nem igaz, csak hal nem volt. Más bőven... :)


9 órától délig hajítottam bőszen mindent, amit csak tudtam, de egy árva csippentésem sem volt. Ismertem egy kis lyukat, ahol szokott állni néhány kárász és bodorka. Mindig viszek magammal egy úszós cuccal felszerelt létrát, ki tudja alapon, meg egy doboz gilisztát. Természetesen az egyik legkisebb ajándék úszóval volt szerelve, azt lógattam egy bokor ágai közé. Nem is kellett sokat várni, már oldalazott is, egy pici kárász kívánta meg a gilisztát.

Kárász ifjonc

   Nem sokkal később megérkezett az ikertesó is. Kis szünet után aztán egy másik kis lyukhoz mentem, ahol egy nagyjából 10x10 centis kis lyuk áll a rendelkezésre, ott kell tartogatni az úszóst a lassú áramlatban. Apró bodrikra leltem itt, belőlük fogtam ki hármat. Szebbek szoktak itt lapulni, de rengeteg friss pikkely volt a parton, mostanában szedhettek ki elég sokat, és pucolhatták meg.

Ez a méret érdeklődött

   Tán tavasszal majd belefutok olyan halba, mely eleget tesz barátom jókívánságának, s el is meríti a gyönyörű pedzőket. 1 órám volt már csak a buszom érkezéséig, abbahagytam az úszózást, elindultam visszafelé, s közben dobáltam. Olyan helyre értem, ahol már voltam, s nem is szokott olyan jó lenni, mikor az egyik dobásnál az élénkebb, GT színű kis Hornetre kaptam egy kis csippentést. Hohó! Dobtam is vissza azonnal. Gyorsan beletekertem, hadd vibráljon, majd megállítottam, s csak pöcögtettem a sodrásban, éppen hogy csak tekerve a kart. Egyszer csak megszűnt a remegés a kezemben, be is vágtam a megtolós kapásnak. El sem hittem, egy egész jó kis domi futkározott a zsinórom végén! Beleállt a nagyon erős sodrásba, alig tudtam magamhoz húzni, de végül csak megszákoltam. Alulról súrolhatta a 30 centit.

Kukucs!

Érdemes megnézni a színét. Fakó, szinte fehér az elsőhöz képest. Azért természetesen így is nagyon szép! :)

   Juhé! Már kezdtem beletörődni, hogy életemben először nem fogok itt domolykót. Hirtelen sokkal fürgébben ugráltam a soron következő beállókhoz, s a meder közepén húzott, feneket kopogtató kis ajándék wobbler segítségével a víz megajándékozott még egy, előzőnél azért szerényebb méretű fejessel.

Búcsúdomi

   Ő volt a nap utolsó hala, alig volt már pár dobásra időm ezután. Kellemes kis téli kiruccanás volt - még ha igencsak melós is -, boldog voltam, hogy mindkét ajándékomat hallal avathattam fel.
Igazi ünnepi peca volt.

Boldog Karácsonyt minden kedves olvasómnak! :)



Megesett: 2015.12.22.                                     Írta: Schmidt Bence





2015. december 10., csütörtök

A domikirály bűvöletében


   Horgásztársammal idén vetettük bele magunkat a patakozásba, s vele a domolykók horgászatába, sok szép emlékkel ajándékoztak már meg minket. Érkeztek sorra a 30-32 centis, bő félkilós egyedek is az igazán szépek azonban nem akartak jönni. Aztán egyszer nála megtört a jég, elejtett egy szűk negyven centi körülit. 1-2 hónapra rá nekem is összejött ugyanez a méret, tehát mindketten elmondhattuk, hogy legalább egy kiló körülit becsaptunk, amiről először álmodoztunk. De tudtuk, hogy ennél biztos van nagyobb is. A domikirály képe így továbbra is bennünk élt, s szinte legendát fűztünk már köré. Eltelt azonban a nyár - mely nagyrészt kimaradt -, eltelt a kora ősz, a november eleji tavasz is elillant, s már elkönyveltem magamban, hogy talán majd jövőre találkozhatok őfelségével. Persze aztán pont akkor, pont úgy jött, ahogy és amikor aztán soha nem vártam volna...



   A patakomról még csak egyetlen halat vittem eddig el, egy szép süllőt. Most határozott kérésre - karácsonyi hal - szintén ezt a fajt vettem üldözőbe, jó reményekkel is kecsegtetett a dolog, hisz itt az elmúlt három horgászatom közül mind sikerült méretes tüskéshátút elejtenem. Direkt az ő becserkészésükre készültem hát, főleg gumihalakkal. A domik majd megvárnak, legközelebb is itt lesznek...
Zord időben is szívmelengető látvány...

   Ködbe burkolózott szépséges kis patakom, mintha takargatná, védelmezné kincseit. Van is mit, van is miért. Sejtheti, hogy most kivételesen nem lennék olyan kegyes, mint mindig. Pirosra fagyott ujjakkal, de az e helyütt bennem mindig újraéledő csodától fűtve barangoltam, kerestem, kutattam ebfogú ragadozónkat. A kedvenc, biztos helyemet a végére tartogattam, ismert, majd ismeretlen utakon bóklásztam. Ez végül hibának bizonyult, mire odaértem, már több csapat is lehorgászta azt. De sebaj, ez a történet úgysem erről szól.
Tapogattam bőszen különféle gumikkal a szakadt partokat, gödröket, bokrokat, nádasok széleit, de semmi.
Egy meseszép helyre leltem, részben nád, részben bokor keretezte, melynek alig hozzáférhető gödrébe épp, hogy belógattam egy 2,5 centis kis gumihalat, már vitte is el egy kis balin.



Ködbe burkolózik a világ...
Mohó kis ifjonc

Ugyanitt második lógatásra alig kezdtem pöcögtetni a kis gumit, már rontott is neki egy egész szép kis csíkos. Nagyon örültem neki, azért ha nem domizik az ember, akkor nem olyan könnyű elkerülni a betlit.


Gyönyörű színek...

Csapó 1!
   Kicsit még vallattam a környéket, de nem adott semmit. Visszafelé is próbálgattam végig az akadókat, s volt egy, aminek valami okból különösen sok esélyt adtam, ezért jó alaposan körbedobáltam. Nagy gumikkal kezdtem, majd átváltottam a kis kopytókra. A legjobban bevált egy elég világos, fehér hasú, barna hátú darab, de nem érkezett rá semmi. Gondoltam, hátha a koszos víz ellenére valami sötétebb kell nekik, feltettem egy matt, barnás színűt, csillámokkal. Próbáltam minden irányban végigpöcögtetni a tartás mellett. Aztán egyszer csak az egyik emelés után éreztem, hogy nem hullik vissza a csali. Akkor szokott ez lenni, ha ráemeli az emberfia egy ágra. Azért régi reflex szerint beemeltem neki, mire az jó nagyot visszarúgott. Itt a süllő!
   Zzz-zzz-zzz... szólalt meg a fékem. Meghökkenve lazítottam rajta, s tartottam a lüktető botot, amint halam szaladt lefelé. Rohama azért gyorsan alábbhagyott, de még mindig nem mutatkozott. Szebb csuka? Aztán láttam egy fehéres, fakó villanást... A domikirály! Igen, ő lesz az! Aztán felfeküdt a vízre. Látszott, hogy nagyobb, mint a pár hete beállított saját rekordom. Pár pillanatra megcsodálhattam gyönyörű nagy pikkelyeit, majd vissza is tört a mélybe. Szép lassan azonban csak elcsendesült, s felfeküdt... nagy kő hullott le a szívemről, mikor végül a szákomba került, főleg, miután a kis horog azonnal kipattant a szájából!
   Remegő kézzel szedtem elő a centit, majd a fényképezőt. 44 centi!!! Ennél többet nem is kívánhattam volna egy ilyen nyirkos, télies napon. Nem méregettem, de másfél kiló lehet, hogy megvolt. Passz, nehéz megbecsülni. :) Készítettem egy-két képet...
Alig érem át...

Kezemben a legszebb domolykóm!

Nagy kezeim közt elvész, ezért tán itt látszik
legjobban a mérete, az arányai...

...aztán visszahelyeztem őfelségét a kastélyába...



...soká éljen a király! :)

Ennyi volt hát a meglepetés csodadomolykóm története. Tudom, hogy sokan fogtak ennél azért nagyobbat is, számomra azonban - eddig? - ő a legszebb. Aztán ki tudja, ha szerencsém van, tán majd összeakadok egyszer egy még nagyobbra nőtt uralkodóval. De ez a jövő zenéje.



Megesett: 2015.11.27.                       Írta: Schmidt Bence



2015. december 3., csütörtök

Horgászetika - szubjektív szösszenetek

    Úgy gondoltam, ideje színesítenem írásaim egy olyan bejegyzéssel, mely nem konkrét horgászatról, hanem a halak és emberek kapcsolatáról szól. Mivel a saját véleményemet írom le, biztos akadnak, akik nem értenek egyet a mondandómmal, de hát mindenki más, így is van rendjén. Mindent a teljesség igénye nélkül írok le.

  
   Két fő témára bontottam a mondandóm. Először egy lerágott csonttal kezdenék. Nem is fogom ezt túlzottan részletezni, hisz mindenki által ezerszer látott és olvasott problémák. Leginkább a társadalom kevéssé kulturált részére vonatkoznak.
   Szerencsére a fiatalabb generáció már javuló tendenciát mutat. Több a hallal szembeni tiszteletteljes bánásmód, függetlenül attól, hogy épp elviszi, vagy épp visszaengedi-e a zsákmányát. De még mindig rengeteg olyan emberrel találkozom például a patakon, akik a domolykót bodorkának hazudják, és a nap végére velük telik meg a szák. Nemhogy nem tartják be a darab- és méretkorlátozást, még csak engedélyt sem váltanak ki. Pedig ha akár csak havonta egyszer végigmennének ellenőrzésre jogosult csapatok, már egész más lenne a helyzet...
Megesett tavasszal egy olyan eset, hogy kollégámmal pergettünk. Lebattyog az öreg, bedobja az úszósát, és úgy adja a szerencséje, hogy le sem teszi a botot, már viszi a ponty. Volt vagy 20-22 centi. Szákba tette, mire pörölni kezdünk vele.
Rendőrséggel való fenyegetőzéshez kellett eljutni, mire visszadobta a zsákmányt. Mikor mondtuk, hogy biztos még engedélye sincs, azt mondta, hogy tévedünk, és nála van az 1800 Ft-os engedély.
Csakhogy a bökkenő az, hogy már több éve nem az említett összegért lehet azt kiváltani, hanem 2000 Ft-ért (2000! Egy évre! Egy nap alatt vissza lehet fogni, miért nem lehet megvenni...?).
De ez még a jobbik eset. Ismert bandák mennek végig rajta kosarazva, zsákszámra viszik el a halat.
   A Dunán, és persze gondolom majdnem minden más vízen természetesen ugyanaz a helyzet, csak oda mostanában keveset jártam. De mindenki ismeri szerintem például azt a szitut, mikor májusi-júniusi áradásokban megtelnek bizonyos helyek kis harcsákkal, és módszeresen kifogják őket mind. A szintén mohó süllőkkel, csukákkal a helyzet ugyanaz. És ezzel még az is maga ellen tesz, aki ezt a zsákmányt kifogja. Ha megmaradnának, sokkal nagyobb halbőség lenne mindenhol, jóval nagyobb átlagsúllyal... De erről több szót nem szeretnék ejteni, hisz tényleg eléggé lerágott csont. Így is jobban elmerültem ebben a részben, mint terveztem.
   Jöjjön a második rész: a "kulturált hülyeség". Annak is az első része az elvek problémája. Lassan kifejezett táborokra bomlik a horgásztársadalom. Van, aki azt veti meg,  aki hazaviszi a halat, mások azt, aki megfogja, és visszaengedi. Vannak, akik szidják a "kockatavas" horgászokat, vannak, akiknek csak ez jutott, mert nem élnek természetes víz közelében, és szidják a kockatavas horgászokat szidó horgászokat. Végül vannak azok, akik szidják, azokat, akik szidják a... na, inkább nem írom végig. Vannak, akik utálják a modern vívmányokat, mint a halradar, hallisztes bojlik, pelletek, etetőhajók, és sorolhatnánk a végtelenségig. Aztán vannak, akik erre esküsznek, mert bizony vannak helyek, ahol elengedhetetlenek a sikerhez. Vannak, akik kisebb halakkal is jól érzik magukat horgászat közben, míg  vannak, akiknek a gigászok elejtése a céljuk. Vannak, akik szerint a tiszteletteljes bánásmód szinte csak halbölcsőben-matracon lehetséges, kaptam már olyan választ egyik leghíresebb-leghírhedtebb horgászunktól, hogy nem jó az egyik képem, fűbe nem fektethetjük a halat, mert az etikátlan. Hát, biztos jó az a védőeszköz, és aki tudja, használja, de elnézést, én egy könnyűpergetéses barangolásra, például semmiképp sem tudok ilyet magammal vinni, és gondolom más sem. És néha muszáj letenni, előfordul, hogy a tarkófogás valamely okból - pl. veszélyesen kiálló hármashorog - nem lehetséges. A magam részéről mondjuk gondolkodom valami kis megoldáson, valami apróra összecsukható, házilag összeszerkesztett mini-matracon. Aztán vannak, akik mondjuk sügérre szeretnek horgászni, és vannak, akik például pontyra. Előbbi az utóbbi célpontjait zsírpacninak titulálja, fordítva meg apróhalnak, amire értelmetlen horgászni.
És még véletlenül sem lehetne tiszteletben tartani a másikat... Nyilván itt csak a szabályok keretein belül horgászókról esett szó. Vízpartokon, és "szájhorgászat" (különböző fórumokban felcsattanó viták) esetén is előbukkannak ezek a különbségek.
   Lássuk a kulturált hülyeség második, számomra magasabb fokát. Azt, amely központilag, törvénybe fogva pusztít. Lássunk egy-két viszonylag friss szabályt. Például az ezüstkárászét. Mint tudjuk, nem szabad visszaengedni... Igen, rettenetes bűnt követtek el azzal, hogy emberek keze által betelepültek a vizeinkbe, hogy szintén emberek nevelték, telepítették, s terjesztették szét minden vízben, hogy aztán tájidegennek minősítsék, és halomra lehessen gyilkolni. Pedig ugyanúgy joga van az élethez, mint bármi/bárki másnak. Más a szememben például a géb esete, mely úgy tolakodott ide, na, ő valóban egy nemkívánatos hívatlan vendég. Mint ahogy az emberek, s fejlettebb állatok körében is így van, ez ellen védekezni úgymond természetes jogunk. Nekem személy szerint ezzel nincs bajom. Kárásszal, amurral, busával annál inkább. Nem tehetnek róla, hogy idehozták őket... Képzeljük el, ahogy elvisznek minket valami új helyre, mert hogy ott így mindenkinek jó. Aztán egyszer csak úgy gondolják, hogy mégsem, és lemészárolnak minket. Mégis mennyire igazságos ez? Szerintem az ilyen esetekben csak úgy tud jól eljárni az adott  horgász, ha igyekszik betartani a szabályokat, de ha van, amely ellenkezik az erkölcsi értékekkel, akkor legalább elgondolkodik, mit is tegyen. Ha kell otthon, nyilván elviszi a példának okán említett kárászt, de csak azért ne visz el sokadik alkalommal is tíz kilót, mert a szabály nem engedi a visszaengedést, és neki amúgy nem is kellene. Biztos sokan vannak így, nem csak én!
Ilyen esetekben természetesen nem mi engedjük azt vissza, hanem rajtunk kívül álló dolgok történnek. Kiszakad a szák, kiugrik a kezünkből, vagy ahogy hárommal ezelőtti cikkemben írtam: "Nem sokat kellett várnom, hamar elkezdett bukdácsolni, az apró horgon felkínált három szem csontit egy apró kárász kívánta meg. Ekkor furcsa események sorozata történt. Megcsúsztam, a hal kiugrott a kezemből, egyenesen egy gém szájába, aki igyekezett átrepülni vele a patak felett, de nem tarthatta jól, így ezüstkárászunk visszazuhant a vízbe. Ez a hiteles történet. Még szerencse, ugyanis visszaengedni már nem szabad... " Nálam bármily hihetetlen, de rendszeresen megesnek hasonló történések.
   Aztán itt vannak a kormoránok. Én sem szeretem, ha ott vannak a kedvelt helyeimen. Valóban elég sok kárt okoznak a halállományban, sokat megesznek. No, azért töredékét annak, mint az emberek, de tényleg sokat. És emiatt bizonyos helyeken és időben akár vadászatot is engedélyezik rájuk, mert "kárt okoz a horgászturizmusban".
Hát igen. Szégyellje is magát az a szerencsétlen állat, aki azért fog halat, hogy életben maradjon, s ezzel kicsit rontja "szerencsétlen" emberek helyzetét, akik hobbiból, esetleg némi táplálék-kiegészítés miatt horgásznak rájuk.
   Szóval a fent leírtak azok a hirtelen eszembe villanó esetek, amikor bizony szinte szégyellem, hogy horgász vagyok...
   Mivel mindez teljesen szubjektív volt, remélem, senki nem veszi támadásnak! Legalábbis senki, aki a szabályok szerint jár el. Ezt a blogot pedig tudomásom szerint javarészt ilyenek olvassák. :) Onnantól kezdve meg, hogy ez teljesül, mindenki horgászata történjen a saját erkölcsi és etikai mércéje szerint, az általa kedvelt helyen, általa kedvelt időben, általa kedvelt módszerrel és általa kedvelt halra horgászva. De azért szerintem amennyire lehet, és hobbink természete okozta paradoxona engedi, tiszteljük a zsákmányunk, s minden más élőlényt is, függetlenül attól, hogy a táplálékláncban felette állunk!


2015.12.03.                                              Írta: Schmidt Bence
  
  

2015. november 26., csütörtök

Húszperces történetek...

A múlt héten elég jó kis patakpecát tudhattam magam mögött, domival, süllővel, balinnal, jásszal, de mivel aznap írtam meg az aktuális bejegyzésem, inkább eltettem szűkösebb időkre. Majd valamikor sorra kerül. A héten - egy fél órás márnázástól eltekintve, melyet a zord idő, s túl kevésnek bizonyuló ruhám miatt hamar feladtam - kétszer bő negyed órát horgásztam. Egyszer szürkület körül UL cuccal a gébeket vettem üldözőbe, míg egyszer egyéb okok miatt patakom felé vitt az utam, és ennyi időm volt csupán arra, hogy megdobáljam a kedvenc helyem...


I. felvonás: a Duna csúf "sügerei".

   Hogy miért is hívtam hívatlan kis barna migránsunkat a Duna sügerének? Gyakorlatilag ugyanaz a tápláléka, ugyanolyan módszerrel fogható pergetve is. Csak persze rondább, nem őshonos, jóval kisebb kihívás, kisebbre nő, kisebb sportélmény. De ha kevés ideje van az embernek, remek szórakozást tudnak nyújtani.
   Egy vízi alkalmatosságon állva fogtam neki a műveletnek. Kérdezhetnénk, miért nem süllőztem, vagy csukáztam, de a helyi kompos - aki gyakorlatilag minden nap rájuk próbál, nem is keveset, és remek horgász! -, két hete fogott utoljára. Ehhez nekem sok kedvem nem volt, ezért döntöttem az akciódús peca mellett.
    8-as jigfejre 2 centis kis twisztert húztam, leengedtem a fenékre, és finoman pöcögtetni kezdtem. Videót is lőttem róla gyorsan! Bár a második videón, párom gébpergetésében tán jobban látszik a módszer. :))) Ez utóbbi még szeptember elején esett meg, mikor semmi pénzért nem volt hajlandó jönni egy normális hal sem hajnalban, így ehhez a mentőövhöz folyamodtunk. :)



De a jelenbe visszakanyarodva nem is váratott sokáig magára az első kis békafejű, irdatlan nagyokat tudnak ám odasózni a műcsalinknak, sokkal hevesebb a kapása, mint a sügéré! Rövid "fárasztás" után fogtam kézbe, s szabadítottam meg a horogtól.
  

Az eseménysor gyakran ismétlődött. Minden dobásra volt piszkálás, gondolom javarészt az apraja lehetett, nem akadtak meg. Azért így is jött jó pár darab. :) A naplementével együtt már szinte nem is voltak csúfak.
Szinte.



II. felvonás: Mit tud a kedves patakom 20 perc alatt?

   Sikerült elhagynom néhány holmim a minap, de a facebooknak és a szerencsének köszönhetően meglett. A megbeszélt helyre igyekeztem, hogy átvegyem, azonban érkezésem után volt még úgy 50 percem a találkáig. A patak úgy negyedóra járásnyira van, úgy döntöttem hát, hogy magammal viszem a pergetőbotom, pár gumihalat, aztán legrosszabb esetben sétáltam egyet.
   Nagyon csípős idő volt, ráadásul szürkület. Ahogy sejtettem, a patak az esőzés miatt nagy vízhozammal, sárosan száguldott medrében, de egy kiterebélyesedő gödörben csak lassan hömpölygött. Szélsebesen szétszedtem a botom, s feltettem egy frissen vett Savage Gear Cannibal Shad-et jó élénk színben.
   Bedobtam, belerántottam, hagytam visszahullani, majd újra és újra... egyszer csak odakoppintott valaki. Odavágtam, de semmi. Ki lehetsz? Újat dobtam, s pont ugyanott ismét odamaszatolt valami, de most már oda is ragadt. Meglepődve láttam, amint egy csodaszép sügér bukkan fel, vadul cikázva próbált szabadulni színes piercingjétől. Nem sokat sügereztem életemben, keveset is fogtam, eddig ez volt a legnagyobb, valamennyivel húsz centi felett lehetett. A kis mohó, hogy nekiment a 8 centis csalinak!



   Dobáltam tovább, de semmi. Nem is hittem benne, ez is csodaszámba ment. Volt még negyed órám. A következő 10 percben jó alaposan letapogattam gumimmal a gödröt és környékét, végül cserére szántam el magam. Ebből a fajta gumiból még egy színt rendeltem, a világossárgát, fluoreszkáló hatása miatt. Gondoltam ilyen sáros vízben pont jó választás lehet. Feltöltöttem a telefonommal, s magam elé lógattam. Furcsa látvány volt, ahogy világított a víz alatt, valahogy kételkedtem, hogy miért rontana neki egy ragadozó egy fluoreszkáló valaminek... bepottyantottam pár méterre egy akadó mellé, ahová eddig is már vagy hússzor dobtam. Hagytam volna lehullani, de nem ment. Rádobtam egy ágra? Belepöccintettem, mire vissza is rúgott a hal... Fejrázásaiból rögtön kiderült, ki a tettes. Kicsit kihasználta a nagy sodrást, vissza is tört párszor a fenékre, de végül csak szákomba tereltem a bő méretes süllőt. Olyan 35-6 centi körül lehetett, pataki szinten már egész jónak számít.
Lőttem pár fotót, majd visszaengedtem. Kettőt-hármat még dobtam, de aztán mennem kellett.




Csodás kis húsz perc volt. Az ilyen szerencsés horgászatokon látom, mennyire megéri megbecsülni a patak kincseit... Hosszútávon meghálálja azt. :)


Megesett: 2015.11.24.                                  Írta: Schmidt Bence


2015. november 20., péntek

Márnadömping

   Általában egy, esetleg két márnát szoktam fogni éjjelente. Talán lehetne többet, több idő és pénz ráfordításával, de nekem ennyi bőven elég. A minap viszont viszonylag szerencsésen belehúztam a közepébe, s nagyon szép halakat sikerült fognom kedvenc helyemen...


   Későn értem le, fél 8 felé járhatott az idő, mikor botjaim már beélesítve várták a jelentkezőket. A horgon sajtaromás csonticsokor volt rövid előkén, 130-as kosaraimban sajtos-csontis etető. Kb. 20 dekányit kevertem be a horgászatomra.
   Kicsit hűvösebb volt az elmúlt heteknél. Csodaszép volt az Újhold, abban a fázisában dagadt épp, amikor nem csak a vékony kis "kifli" látszik, hanem mellette a teljes egésze is. Ennek egyébként komoly jelentősége van... Mindenkinek megvannak a dolgai, melyekben hisz, van, aki leginkább a légnyomást figyeli - biztos hasznos az is! -, van aki hőmérsékletet, én legjobban a Hold fázisait lesem. Mikor vékony "d" betűt formáz, akkor mindig több kapásom van, mint egyébként. Hogy mi az oka, nem tudom... de újra és újra bizonyítást nyer. Emiatt aznap is bíztam 1-2 bajszos jelentkezésében.
   Az első negyed óra telt csak eseménytelenül, s épp újra akartam dobni, mikor rándult egyet a botom, s utána fél másodpercnyi kihagyás után rángatózni kezdett. Be is vágtam, s a szokásos kezdeti meglepett forgolódás után fel is sírt a fék. Fülig ért a szám, szép márna volt a horgomon! Magasra tartott bottal fárasztottam, hisz - noha nem jellemző - akad 1-2 ág a mederben, amit néha megtalálnak. Szép lassan terelgettem, mikor valami megérintette a lábam.
   Odakaptam a tekintetem. Hohó, a másik bot lengedezik, azon is márna van! Odahúztam üggyel-bajjal, szerencsére az első már fáradni kezdett, így meg tudtam oldani, hogy azt bal kézzel tartottam. A másikon kilazítottam teljesen a féket, s kissé gyorsabban, kapkodva fárasztottam az elsőként jelentkező, már fáradó harcost. Végül megszákoltam az 55-60 centi körüli, tán szűk hármas csodaszép márnát. Egy pillanatig elgondolkoztam a fotón, vagy közös terítéken a következővel, de belegondoltam, hogy a másik is legalább tíz perces fárasztás lesz, így inkább búcsút intettem neki. Majd őt.
   Kézbe kaptam a jobboldali botom, szorítottam a féken, s csodák csodájára megtaláltam a kontaktust. Hosszú fárasztás következett, az előző testvére is lehetett volna, ismét combos marcit szákolhattam! Nagy nehezen megörökítettem - a vaku gyakran gyengélkedik -, megmértem, majd útjára engedtem az 57 centis márnát.



Szusszantam egyet, nem minden nap van az ember mindkét botján szép márna. Viccből még gondoltam is arra, hogy tán nem kéne mindkettő visszadobni, hátha van még, de azért csak így tettem.
Nem kellett volna.
Az előző jelenet szinte hajszálpontosan megismétlődött. Rángatózó bot, márna, fáraszt, másik boton is kapás, bevágás, fékkiengedés - első márna kiteker - ez valamivel kisebb volt, de így is szép, kettes körüli jószág - gyorsan vissza, másik bot megfog, kontaktuskeresés, kiteker, fotó, mérés, vissza. 62 centi, biztosan meghaladta a három kilót. :) Egy vízalatti portrét is megejtettem vele, valahogy így érezhet egy csonti, ha ránéz őkelme... :)



El sem hittem, mi van itt. Kisebb márnákkal egyszer volt már hasonló, de ekkorákkal még nem. :) Innentől csak egy botot vetettem be, nem akartam több burleszk jelenetet.
A dömping azonban csendesedett. Indulás előtt még beköszönt egy újabb hármas forma, természetesen ő is mehetett haza fényképezkedés után. :)



   Lassan hazaindultam, 9 óra is elmúlt már. 5 márnát sikerült másfél óra alatt partra terelnem, nagyjából két kilótól szűk három és félig. Ennyit még sosem fogtam egyszerre. Tehát újabb rekord, újabb csodás, novemberi rekord... Köszönöm, Duna!


Megesett: 2015.11.16.                        Írta: Schmidt Bence

2015. november 13., péntek

Örömpeca a patakon - új házirekorddal!

A november eleje számomra csodálatosan alakult. 4 alkalommal voltam horgászni, s a kevés vízparton eltölthető idő ellenére szerencsém volt, mindegyik alkalommal fogtam halat, és ami fontosabb, mindkét kedvenc halfajomnál megdöntöttem az eddigi csúcsom! A múltkori cikkben megírt hetvencentis márna után már nem hittem, hogy tartogat még valamit nekem a november, de tévedtem...

  
   Gyönyörű őszutónk van. Maradt még szabadnapom, úgy gondoltam, mikor vegyem ki, ha nem novemberi 23 fokban? Annak ellenére hogy a patakunk még mindig nagy, hiszen tavakon folyik át, melyek még a 3 héttel ezelőtti nagy esők óta is engedik le a vizüket. Ez az oka annak, hogy pár hét csak szinte egy évben, hogy rendes, beállt vízben horgászhatunk benne - akkor viszont kánaán van. Azon kívül 1-2 domit, esetleg süllőt el lehet csípni, az igazi dömping a nagy zavaros vízben ritka.
   Az igazat megvallva nem is pergetni készültem elsősorban. Meglepetésemre azonban a parton összetalálkoztam horgászbarátommal, aki szintén akkor érkezett, s már be is csapott egy fél kiló körüli domit! No, ennek fele sem tréfa, csak rápróbálok én is. Feljebb mentem, lepakoltam, beetettem az úsztatásra kiválasztott lassabb sodrású placcot, majd egy szál UL bottal és egy oldaltáskával elindultam lefelé. Olyan szakaszon kezdtem dobálni, s barátom is, mely még nyári, sokhalas pecáknál sem adott soha 1-2 halnál többet. Körforival kezdtem, nem kellett nekik. Nagyon sütött a nap, csillogott a víz, tán azért nem... Pedig ez itt mindig az etalon, sóhajtottam is, hogy ha ezzel sem jön, mással sem fog. Aztán a szép lassan magát kedvenc műcsalimmá kinövő fekete Salmo Tinyt kapcsoltam a karabinerembe. Első dobásra kopp, meg is van a domi! Nem volt nagy, olyan húsz centis.


   Haladtam tovább. A rövid szakasz aljától jött társam, így kb a közepéig terveztem bandukolni, mielőtt úsztatni kezdek. 1-2 beállót követően a part mellé ejtett csalin alig tekertem 1-2-t, már meg is kaptam az odacsípést. Az előző ikertestvére volt, ugyanúgy épp, hogy megakadt, látszott, hogy hiába esznek ma, óvatosan teszik azt. Nem sokkal később végre érkezett egy igazi bumm, heves védekezéssel, és az itt jellemző jó félkilós halhoz tartozó buksi fej pislantott ki a vízből. Gyönyörű példány volt, 30-32 centi lehetett. Neki is szájszélbe, sőt, kicsit kívül akadt a horog. Érted jöttem! :)


   Én úgy érkeztem a patakra, hogy ha egy kis kárászt fogok, már boldog leszek. Így az első domi után már úgy gondoltam, ha ennyi lesz, akkor is szép napom van, ezután meg már fülig ért a szám. Összetalálkoztunk társammal, így tovább nem mentem. Ő is 3-at fogott, szinte pontosan ugyanolyan méreteloszlásban! Visszaballagtam otthagyott cuccaimhoz, reménykedve, hogy beért az etetés. Megszórtam még pár szem kukoricával és egy laza maroknyi etetővel, s finom, Mosoni Horgásztól kapott úszóval, spiccbottal úsztatni kezdtem. Igyekeztem közel tartani a nádhoz a szerkót, ott lassabb a víz. Nem sokat kellett várnom, hamar elkezdett bukdácsolni, az apró horgon felkínált három szem csontit egy apró kárász kívánta meg. Ekkor furcsa események sorozata történt. Megcsúsztam, a hal kiugrott a kezemből, egyenesen egy gém szájába, aki igyekezett átrepülni vele a patak felett, de nem tarthatta jól, így ezüstkárászunk visszazuhant a vízbe. Ez a hiteles történet. Még szerencse, ugyanis visszaengedni már nem szabad... Azért elképesztő törvények vannak. Igen, valóban nem őshonos faj, tán még invazív is. És? Tehet ő róla? Nekünk nem tetszik, mert nem illik bele a honos faunába, dobjuk hát hátra az erdőbe. Akkor talán inkább ne telepítsük őket tavainkba például, ebben a patakban is azért van belőle elég, mert rengeteg szökik ki halas és horgásztavakból... magyarán ide is az ember tette.


   Az úsztatásról készült képek sajnos homályosak lettek, mivel a gépem belülről kicsit bepárásodott. Bosszankodtam egy sort, bár akkor még nem tudtam, mire fog kelleni, s hogy szerencsére addigra meggyógyul...
   Kis szünet után újabb érdeklődő jött, egy kis bodri személyében. Ő is amnesztiát kapott. Jött még egy hullámban két tenyeres kárász - még szerencse, hogy mindkétszer arra repült egy ügyetlen gém -, majd egy kölyökbalin kapta el a lehulló csalit. Eztán megálltak.





   Próbálkoztam még kicsit, közben egy fenekező is bent volt, egy bokor elé dobva. Akasztottam valami szebbet, jobb kárász, vagy domi lehetett, de lemaradt. Hiába próbálkoztam utánetetéssel, nem jött már semmi, az időm pedig fogyott, kora délután haza kellett mennem. Még kicsit üldögéltem, s közben fejem felett egy hollópár repült el, egy szemközti ágra telepedtek le. Eddig csak életemben egyszer láttam még, nagyon méltóságteljes madarak, kevesen tudják, de az egyik legokosabb állat a Földön!
   Gondoltam, visszafelé újra dobálózom kicsit, noha ez azt a szakaszt jelentette, amin végigmentünk már. Összepakoltam, rövidnadrágot húztam, nem lehetett már máshogy elviselni a hétágra sütő nap sugarait. Úgy terveztem, hogy elsőként háziwobimmal próbálok halat fogni, hadd legyen felavatva. A Salmo BT mintázata lett egy Hornetre hajazó formára ragasztva. Teljesen eredeti! De hát annyira megtetszett ez a szín, hogy el kellett készítenem a mélyebben járó, agresszívebben verető verzióját, mivel nálunk a boltban nem volt... kipróbáltam, nagyon szépen jár!


   A reggeli sikerek mintájára a partot dobáltam, de 2-3 beállónál sem jött semmi. Már épp lecseréltem volna, mikor egy eltévedt suhintás nyomán a patak közepén landolt. Alig tekertem tán kettőt, már érkezett is a rávágás, s ismét egy gyönyörű, 24-5 centi forma domi nyargalászott a zsinór végén. Soha jobb avatást!


   Egy ideig még dobáltam vele, de aztán inkább visszaváltottam a kedvenc Tinymre, még bizonyítania kell jobban a sajátnak ahhoz, hogy annyira megbízzam benne, mint eredeti színkódú, felszíni változatában. És az én észrevételem szerinte kevéssé a csali a fontos a pergetésben, mint a bizalom abban a bizonyos darabban! Haladtam tovább, fogtam még egy kicsit, s szép lassan egy összeszűkülő, gyors részhez érkeztem. Ezek a helyek nyáron biztosan adták a félkilósakat, de eddig ma nem sikerült semmi. Rápróbáltam, semmi. Már épp álltam volna tovább, mikor elveszettnek tűnő ötletem támadt. Kisebb, lassabb víznél jó domis módszer a túlsó part dobása, s a csali sodortatása, ám ilyen sebes folyásnál, ráadásul összeszűkülő résznél értelmetlennek látszott a dolog. Azért megpróbáltam, mert a környék egyik legnagyobb vízre hajló bokra itt volt. Lendült a pálca, hajította a kis Fekete Tigrist.
   Ekkor egy tizedmásodpercen belül kétszer lepődtem meg. Az első, hogy mennyire tökéletesen sikerült a dobás, a vízre omló ágak alá, de fél centire az elakadásról. A második, hogy utánavillant valami. Épp azon merengtem, hogy kár, hogy elvétette végül, pedig nem lehetett apró, ebben a sáros vízben sosem láttam még szinte a támadó domit, pláne a túloldalon, mikor egyszer csak olyan irgalmatlan rávágást kaptam, hogy a kemény botom is tövig hajlott, a fék is megreccsent, bevágni már nem kellett... megkezdődött a csata, mögötte bokor, alatta nagy kő, tartottam hát, ahogy tudtam, de azért csak felsírt a fék, beférkőzött az ágak alá... szerencsére azonban kijött, s lassan a vízfelszínre kényszerítettem...


   Egy ideig még küzdött, de azért lassan csak megszákoltam a kiló körüli Domolykót. Egy éve kezdtem el űzni őket, 30-32 centi fölé még nem jutottam. Ezen a vízen utóbbi elég gyakori, de nagyobb kategória nagyon kis számban képviselteti csak magát. Remegő kézzel fektettem a fűbe, s mértem meg, 38 centi hosszú volt, minden bizonnyal legalább egy kilós lehetett. Talán picit még több is, ki tudja... csodálatosan szép hal, a kedvenc fajom. Rá vártam egész évben. :) Készítettem pár fotót, majd útjára bocsájtottam őt is.




Remegő lábakkal haladtam tovább rohamtempóban, egyrészt mert háromnegyed óra múlva jött a busz, másrészt, mert a szakasz aljától jöttek megint hárman. A továbbiakat nem ragozom túl, még négy domolykót sikerült fognom 100 méteres, már átjárt szakaszon, 20-tól 30-32 centiig. Olyan is volt, hogy egy helyről egymás után kettő jött, pedig az itt nem jellemző. Az egyik meglépett még a fotó előtt, minden bizonnyal szégyenlős lehetett. :) Illetve az utolsó dobások egyikével megakasztottam egy halat. Azonnal felszínre jött, s ott csapkodott, vöröses úszóit megmutatva. Jász! Még sosem fogtam itt, társam is csak egyet! Jó 30-40 dekás lehetett. Azonban még mielőtt megmeríthettem volna, kirázta a szájából a szúrós falatot... kicsit sajnáltam, hogy nem színesítette fotótáram, de túlzottan egy ilyen nap után nem szegte kedvem... :)




Csodálatos nap volt, szinte hihetetlen, nagyon váratlanul ért! Imádom ezt a kis vizet, mindig tartogat valami meglepetést... Ha minden jól megy, jövő héten újra megyek!





Megesett: 2015.11.12.                           Írta: Schmidt Bence
                                                             Lektorálta: Kiss Viktória








2015. november 5., csütörtök

Életem márnájának története - apró extrákkal...

   Kuksolok a sötétben, semmi zavaró hang, csak a folyó, a természet neszei. Feszült várakozás, bármikor jöhet a márna. Mostanában főleg a kiló körüliek jönnek, őket várnám vacsoravendégnek. Természetesen én nem, csak ők vacsoráznának, a lánc nem folytatódik felfelé. Kis szél kerekedik, a gyenge fényekben látni, ahogy a pára csomókban szökik szét ezerfelé ijedtében. Felhúzom a kapucnim, s szorosabbra fonom magam köré a kabátom. Majd' megfagyok, lassan menni kéne, de nehezemre esik, hisz akármikor jöhet a várva várt hal, a ködös november ajándéka...

   Ilyenkor már minden hal ajándék. Valamiért nem is járnak már, csak 1-2 elvetemültebb sporttárs. Pedig a márna még ilyenkor is eszeget. Persze kicsit több szerencse, és jobb helyválasztás kell már hozzá. No meg az éjszaka.
   Szereztem potom pénzért egy fényképezőgépet, melyet gyakorlatilag nekem terveztek. Vízálló, hisz víz alatti felvételekre tervezték, ejtésre törhetetlen. Pont ez való az én kezembe, tán még én sem tudok kárt tenni benne. Ennek okán elhatároztam, hogy a héten 2-3-szor is kimegyek este, hátha kipróbálhatom. Nyilván nappal lenne az igazi, de akkor még meló van. Azért remélem, hogy majd arra is sor kerül a közeljövőben. :)
   Otthon szokás szerint bekevertem némi olcsó sajtos, csontis kaját, ami elég egy másfél órás pecához. Egyharmad zacskót. Nálam egy horgászat ennél többe sosem kerül. :) Bepakoltam a botjaim, s letekertem megszokott helyemre, reménykedve, hátha nem tűntek még el onnan.
   Jobboldali botomra sajtaromás csonti, míg a baloldalira sima került, mindkettőre 8-10 szem. A baloldalin patron, a jobboldali szemközti fényforrás előtt, így jól látható a spicc. A széket ilyenkor precízen beállítom, hogy a legjobbak legyenek a látási viszonyaim. Lecsüccsentem, s a szákomért nyúltam, hogy kinyissam. A szemközti fényforráshoz képest jól beállított pozícióm miatt a szemem sarkából láttam, ahogy belevág a jobboldali botomba a villám. Azonnal visszafordultam, s szememet a megmerevedett botomra szegeztem, hisz tudtam, hogy ez efféle kapások amolyan heves rávágások, és sokszor szokott lenni 1-2 másodperc szünet, míg elkezd bólogatni a bot. Most is így történt. Beemeltem.
   Az első pillanatok sokszor trükkösek lehűlt vízben. A hal csak súllyal forgolódott, ahogy az lenni szokott, lehetett akár nagyobb dévér, kisebb márna, nagyobb márna... ilyenkor csak tartom a botot és lazítok a féken... ha dévér, akkor szép lassan csökken a súly, és elindul kifelé a hal... De ez nem az volt. Egyszer csak elindult a nyers erő, durván rángatva törtetett befelé, sivított a fék. Túl sokat nem ment, megállt, de lehetett érezni az élő erőt. Percekig szinte csak egy helyben kevert, s mikor pár métert közelebb csaltam, már tört is ki újra. Nagyon sokáig tartott a huzavona. 10 perc is eltelt, mire elkezdett lassan kifelé jönni. Akkor is csak nagyon óvatosan húzhattam, kezemet végig a féken nyugtatva, akármelyik pillanatban érkezhetett egy rövid, de annál elemi erejűbb kitörés. Negyed óra biztos, hogy eltelt, mire a part közelébe ért, s először sejlett fel a lámpám fényében. Nem láttam, pontosan mekkora. Biztos, hogy szép, de hogy hármas, négyes, esetleg még nagyobb, nem tudtam. Mikor már kezdett veszteni az erejéből, s feljött a víztetőre, megdobbant a szívem, gyönyörű volt.
Végre felfeküdt, s belevezettem a szákba. Ez olyan szép Marci, hogy szinte már Márton. Jött is rögtön a kisebb probléma. Ilyen gyönyörű halat nem akartam letenni a homokba, de egyszerűen nem értem át a tarkóját, muszáj volt - rendszeresíteni fogok eztán valami rongyot. Készítettem egy-két fényképet, túl sokat nem akartam, önkioldósat sem, eleget volt szárazon. Megmértem... kereken 70 cm! Nem szoktam mérlegelni, de eddigi legnagyobbamat egy kedves sporttárs megmérte, 69 centi volt, és 4,2 kg. Ez annál jóval kövérebb, kifejezetten duci jószág volt, emiatt minden bizonnyal súlyosabb. bár ez csak otthon tudatosult bennem, a parton csak bő négyesre becsültem. De tán ütötte a négy és felet is. Kivételesen kicsit sajnáltam, hogy nincs mérlegem... :)


   Óvatosan megfogtam, s éltetőelemébe helyeztem. Nagyon elfáradt, minden erejét beleadta a szabadulásba. Kellett neki legalább egy bő perc, míg áramoltattam a kopoltyúján a vizet, s magához tért. Közben igyekeztem az elengedésről, és víz alatti videót készíteni, de még tanulni kell, és nem éjjelre tervezték. :) Azért felteszem. :) Talán jobban érzékelteti a méreteit, mint a kép.



   Végül csak elúszott, méltóságteljesen tűnt tova a titokzatos sötétségbe. Sokáig dobogott még a torkomban a szívem...

* * *

   Másnap is lejöttem. Addigra már kicsit tanulgattam az új gépet, ki szerettem volna próbálni. Az első óra azonban néma csendben telt el. Gondoltam egyet, s az egyik botomon a 100 grammos ólmot 130-asra cseréltem, hátha nyerek vele még pár métert a kevesebb görgés miatt. Próbálkozásom siker koronázta, ahogy beállt, már rángatózott is a pálca... megvan! El sem hittem, de a tegnapihoz hasonló erő húzott vissza a túloldalról. Hosszú percekig tartott a viaskodás ismét, mikor egyszer csak megkönnyebbült a szerelékem... kiakadt a horog. Ma ő győzött. Visszadobva ismét keveset kellett várnom, újabb márna, bár ez jóval kisebb volt, könnyebben jött, nem nagyon futkározott. És megint elment. Pedig ugyanazzal a horoggal voltam, mint eddig, tán a plusz súly miatt ül kevésbé a bevágás, ki tudja...
   A harmadik azonban már rendesen akadt. Ez sem volt nagy, de jó erőben volt. Tarkón ragadtam, szűk másfél kilóra taksáltam. Lőttem 1-2 képet, majd a víz alá helyezve munkába fogtam kis fényképezőm.





   Nem is sikerült olyan rosszul! Ezt követő bejegyzéseimben igyekszem majd tovább fejleszteni ezt a tudást, hogy minél látványosabb elemekkel kísérhessem majd írásaim. :) Lehet, hogy ez tavaszra tehető majd csak inkább, függ a márnák, s az időjárás, s kedves patakom kedvétől is, hátha egyszer végre lemegy majd.
   Más aznap már nem jött, nem is maradtam sokat. Ennyi volt hát életem legnagyobb márnájának története. :)



Megesett: 2015.11.2-3.                                   Írta: Schmidt Bence