Őszi életkép

   Ősz derekától a nap korai hanyatlása miatt a nappali horgászat lehetősége - UL pergetés, patakos cserkelés, egyebek - számomra munka, s a betáblázott hétvégék miatt megszűnik, így a késő őszi időszakot nálam jellemzően az esti, éjjeli horgászatok jelentik. Így volt ez a múlt héten is, melynek derekán egyik este leugrottam kedves közeli, viszonylag sekély szakaszomra, reménykedve, hogy maradt még rajta valami a gyorsan hűlő víz ellenére...

  
   Nagyon hidegek már ilyenkor az éjjelek, kétszer is meggondolja az ember, hogy egy átdolgozott nap után kimenjen-e. Kedden hamar végeztem, így némi pihenés után felhúztam több réteg ruhát mindenhová, kesztyűt, sapkát, s útnak indultam.
   20-30 dekányi epres, csontival dúsított anyagot vittem csupán - száraz tartalék mindig van, ha maradni akarnék. Egy-másfél órára bőven elég. Száz grammos kosaram messze landolt a mederben, és sajtillatú csontik várták az érdeklődőket. Másik botomat közelebb vetettem be, s nagyobb horgára két szál nagy harmatgilisztát tűztem, hátha ahhoz van inkább gusztusuk.
   Kezdetét vette a várakozás. Az őszi esték mindig csodaszépek, lassan gyülekezik a köd, de azért elviselhetetlen hideg még sincs. A sötétben történő horgászat számomra azért érdekes, mert hiába tűnik úgy, hogy esélytelen az egész, bármelyik pillanatban érkezhet egy csapat - vagy nem. Ami legjobban tetszik benne, az a gébek teljes hiánya. Idegesítő, mikor csontival gyakorlatilag nem is lehet horgászni miattuk...
   Aznap este úgy tűnt, nem jön semmi, már az indulást tervezgettem, s pakoltam össze a cuccaimat, mikor a szemem sarkából kiszúrtam a lengedező spiccet. Hohó! Odavágtam, megvan. Érezhető volt rögtön, hogy dévér van a horgon, lapjával beállva, rugdalózva védekezett. A rendkívül húzós víz vele volt, de hamar elfáradt, s onnantól könnyedén siklott szákomba. Valamivel másfél kiló alatti volt. Örültem neki, én nagyjából úgy vagyok vele, hogy ha akár csak egy kicsit is normálisabb halat fogok, már elégedett vagyok. :)

Boldogan üldögéltem újradobott botjaim mögött. Leginkább csak a belső botot néztem, hátha több is van, ahonnan ő jött. Azon van a patron, a másikat úgy szoktam megoldani takarékossági okokból, hogy egy szemközti fényforrás elé helyezem a spiccét. Mivel nem őt néztem, vélhetően figyelemhiányban szenvedhetett, ugyanis arra lettem figyelmes, hogy valami kopog. Odapillantva láttam, hogy a nyél el-el emelkedik a földtől, gyorsan oda is ugrottam. Megvan! Ő már bajszi volt. Kellemesen rohangált, noha érezhető volt, hogy nem életem márnája van a horgomon. Kint a lámpafényben még meglódult egyszer, de aztán a szákba került, majd kezembe simult a kiló körüli Rózsás.

   Maradtam még tíz percet, de a kezem a vizes halak fogdosásától már szinte jéggé dermedt, még ha az adrenalin szolgáltatott is egy kis meleget belülről. Összecsomagoltam, s elindultam haza.
   Jelenleg a szabadidőm többségét szerencsére kedves barátnőmmel tölthetem. S ha így nem is a parton, hanem akár csak egy parkban, de az őszi hangulat, mint mindenkit, engem is mindig megragad. :)

Megesett: 2015.10.27.                                Írta: Schmidt Bence

Pár óra a kis patakon...

   Már napok óta terveztem, hogy elmegyek kedves kis patakom egy nemrégiben felfedezett, kihalt, s emiatt nagyon bőkezűen adakozó részére. Az időjárás azonban kicsit közbeszólt, s az eső, viharok ígéretének árnyékában nem mertem megkockáztatni az átszállást, így csak a közeli, mindenki által látogatott – és rabolt szakaszra mertem elzarándokolni.

    Az ottani legjobb hely szerencsére szabad volt. Pergetni és úsztatni és szándékoztam, így kezdésnek beszórtam fél kiló etetőt pár maroknyi csemegekukoricával.  Majd pergetőbotot ragadtam, hogy míg az ki nem fejti a hatását, cserkeljek kicsit.
    A mostanában e helyütt szokásos forgatókönyv szerint semmi mozgás, szedés, rablás, halra utaló jel. Sokfős kosarazó bandák tevékenykednek erre éjjelente, valamint mindenki ide szokott járni, így messze elmarad a lejjebbi, de akár a fentebbi, sekélyebb, keskenyebb szakaszoktól is. De hát most ez van, én egy halnak is tudnék örülni!

    Egy ember alkotta tereptárgy ráfolyási részéhez értem. Hornetem halkan feküdt a vízre egy szemközti bokor előtt. Bele-bele böccintve kezdtem lassan sodortatni, vontatni, mire csak megtört a jég belevágott a villám, s már nyargalászott is le-fel hirtelen irányváltásokkal egy egész szép kis buksifejű. Szűken verte a harmincas határt. Valahogy ez az a szám a horgászberkekben, amely felett az ember szemében a siheder domolykóból felnőtt válik, s már szép zsákmánynak számít. Természetesen egy gyors fotó után elnyelte őt a sodró, koszos víz.

   Apropó. Ez a víz nem véletlenül koszos MINDIG. Néhány kilométerrel feljebb egy (magát) milliárdos kiskirály(nak képzelő egyén) lakik, aki mezőgazdasági tevékenységéhez e patak vizét használja, amely szerintem undorító. Feltételezem, megvan neki az engedélye – bár ki tudja – de akkor is. Nagyon komoly élettereket tesz tönkre, rengeteg ivadékot, ikrát, vegetációt, s a fauna széles skáláját pusztítja el. Kár érte. A patakot még soha nem láttam tisztának, a legkisebb, beállt vízállásánál sem…
   No, de legalább megvan az a hal, amiért jöttem. Visszamentem, s úsztattam kicsit. Érkezett egy szép bodorka, majd néma csend.

Aztán egy óra kitartó várakozás után egyszer csak úgy tűnt el az úszó, hogy a bot hajlani kezdett a kezemben, mire bevágtam. A víz méreteihez képest nagyon komoly erő rúgott vissza, s emelkedett meglepetésében vízfelszínre. Aztán a bő másfeles aranyhasú nagy vágtába kezdett, elkerülte a nádast, amely mellett úsztatgattam, s elindult felfelé. Egy bokorból kiszedtem, majd újra egyből. Tükörpontyom lassan elfáradni látszott. Már nyújtottam a szákom a víz felé, mikor hirtelen megkönnyebbült a felszerelés… lemaradt... naná, ahogy az lenni szokott, a legszebb hal mindig.  :)
   Csöpörögni kezdett az eső. Kitartottam még, mert még nem volt járatom visszafelé. Szerencsére azonban kitartott az alig szemetelős idő, így el nem áztam. Dobtam párat domira, de mivel sok cuccom volt, nem tudtam igazán rájuk próbálni, mert röghöz voltam kötve. Gondoltam, megnézem a tüskéshátúakat, fogtam már kiló felettit is belőlük itt.
   Először élénkebb színű gumikkal próbálkoztam, bejártam egy százméteres szakaszt, de semmi. Majd végül visszatérve hirtelen ötlettől vezérelve az etetés helyén döcögtettem végig egy tompa, kishalas színű 5 centis mann’s halacskát. Tán a másodszor lógattam be, s emelgettem csak úgy szinte botvégről, mikor elnehezedett a botom, s be is vágtam neki azonnal. Hevesen rázta a fejét, süllő volt, még ha nem is nagy. A fél kilót sem érte el, de azért örültem neki. : ) Fotó után persze gyorsan távozott, őt aztán pláne nem szabad sokáig szárazon tartani.

   Lassan mennem kellett. Fogtam ugyan ma is halat, s nem maradt szárazon a kezem – nekem ez már elég – de maradt persze bennem hiányérzet, hisz ilyen szép kisvízi pontyhoz még nem volt szerencsém. De mit lehet tenni… majd megpróbálom újra a napokban. : )  

   Az ősz ugyan már erősen a nyakunkon van, s némelyik fa levele már reszketve hullik alá, de azért én még remélem elég sokáig tudok majd járni szeretett kis patakomra. :)




Megesett: 2015.09.24.                                  Írta: Schmidt Bence

És még egy kis márnázás...

   Mostanában nagyon kevés időm akad horgászatra, de ma végre volt pár szabad órám. Végre kipróbálhatom újonnan vett, komoly 4000 Ft értékű fényképezőmet! A szélre való tekintettel úgy gondoltam, inkább feederezni megyek nemrég felfedezett helyemre.

   Fél hat körül értem ki. Kicsit ugyan bosszankodtam, hogy elállt a szél, s így UL-ezni is elmehettem volna, de sebaj. Hátha összejön egy torpedó...
   Én nem költök sokat egy pecára. Szűk fél kilónyi kukoricadara, meg két doboz csonti van nálam csak ilyenkor, s a kedvelt olcsó sajtcseppem, mely gyakorlatilag egész éven át kitart, olyan tömény. Egyik doboz csontit sokszor beszagosítom, a másikat nem, s így megversenyeztetem őket. Majdnem mindig az "illatos" nyer...
   Na de horgásszunk is. Nem kellett sokat várni az első kapásra, a gébeknél ez már csak így megy. Jött is egyik a másik után, aztán csend... Egy újradobás után aztán végre hevesen rázkódni kezdett a spicc. Természetesen a sajtos csontira. Franciásan ínyenc halamon érződött, hogy nem lesz rekordlistás példány, beállt a sodrásba, s szorosan a talajhoz tapadva rúgdosott, a féket alig-alig szólította meg, de azért még így is lehetett érezni semmi máshoz nem hasonlítható, nyers erejét. Elképesztő egy halfaj.
   Szép lassan azért csak közeledett, s pár erőtlen meglódulás után tarkón ragadtam. Ritka az ilyen, de elfelejtettem kinyitni a merítőt. Bő kilós, de csodaszép, sötét tónusú jószág volt. Jó látni ezt a változást, mely újabb jele szeretett Dunánk vízminőségének fokozatos javulásának...
Egy márna visszaengedésének története hát képekben:

   Miután farkával végleg búcsút intett, még próbálkoztam egy ideig, de nem jött újabb. Egy kóbor karikakeszeg érkezett csupán a naplementében, melyet fotó nélkül engedtem vissza. Inkább kaptam le az alkonyatot, mely hiába klisés, mindig szép. Nem olyan vészes ez a kis masina 4000 Magyar forintért.

   Szerettem volna maradni sötétben is, de nem számoltam a derült ég miatt bekövetkező hirtelen lehűléssel, s ruházatilag felkészületlen voltam az időjárásnak ezen aljas lépésére. Fél órát kitartottam ugyan, de az igazán jó kapásidőszak előtt sajnos el kellett jönnöm.
   De azért szomorkodásra nincs okom, ma sem mentem haza úgy, hogy ne lett volna halszagú a kezem, ráadásul kedvenc halfajom által. :)


Megesett: 2015.09.21                  Írta: Schmidt Bence

Képek nélkül - avagy megpróbálni leírni a leírhatatlant...

Amint utolsó blogbejegyzésemben olvashatjátok, néhány nap erejéig fényképezőgép nélkül maradtam. Naná, hogy hogy éppen másnap jön velem szembe egy csodálatos este...

   Horgászbarátommal kedvenc patakunknak egy olyan szakaszát látogattuk meg, amelyen még csak futó próbát tehettünk. Kies helyre vitt autója, a világ végére egy kis falu közelébe.

   Már kiszálláskor megfogott a hely. Az addig bejárt részeket is gyönyörűnek tartottam, de ez... Zabolátlan, változatos, kanyargós, elképesztő vegetációval, szemét, s általában emberi kéz nyoma nélkül. Két, viszonylag magas part közt futott tova, a múltkorihoz képest nagy sebességgel és zavarosabban az esőzések miatt.

   Kezdetben nem derült ki, mennyire szép nap is lesz ez. Keservesen indult nagyon. A zavaros, sodró víz, s talán a hirtelen lehűlés miatt is a halak kapókedve drasztikusan lezuhant. Negyed óra próbálkozás után úgy döntöttem, előhúzok egy könnyed kis úsztatós cuccot, hogy legalább a biztos halam meglegyen, s itt a múltkor láttam olyan gödröket, amiben láttam némi fantáziát.

   Csakhogy a sebesen áramló víz miatt most  ezek a helyek is nehezen voltak meghorgászhatóak. Álló rész nem is volt, úsztatni fenékközelben meg nem lehetett, mert sok a növény a víz alatt is. Azért 1-2 szép sügért, s néhány bodorkát kikaptam egy gyönyörű zugból, s eztán vissza is váltottam pergetni.    Eközben társamnak semmi... Azonban egyszer csak meghajlott a finom pálcája, s a hal vad csapkodásba kezdett, a víz felszínén. Látszott, hogy nem egy óriás, de vöröses uszonyai voltak... nagyjából egyszerre ismertük fel, hogy jász volt a horgon! Alaposan megmosolyogtuk, ugyanis úton idefelé azt mondta nekem, hogy figyeljek, ma jönni fog a jász. Erre csak nevettem, még soha egyetlen darabot sem fogtunk ezen a vízen, miért mondja ezt? Erre itt van. Olyan 20-30 dekás forma, kellemes példány volt.

El is küldtem lottót venni.

   Ezután jó ideig semmi. Kicsit újra visszacsatoltam az úsztatós cuccot. Lassan elértünk ahhoz a kanyarhoz, amelyig a múltkor jutottunk. Továbbmentünk... és csodaszép kép tárult a szemünk elé. Az eddigi szakaszt is gyönyörűnek, vadnak véltük, de ezután... hirtelen kanyarok, szinte egész vízterületet elfoglaló fűzbokrok, sűrű gyalogakác, s kisebb nádasok adtak minden egyes méterének új arculatot. Egyre nehezebb volt azonban lejutni a parthoz. Az első helyen, egy kanyar belső ívénél terveztem az utolsót úsztatni, volt is egy langós, álló víz egy nagy bokor mögött. Jött egy tenyeres sügér... majd kicsit lejjebb engedtem, s a villámként eltűnő úszóra reagálva máris egy vad domolykó küzdött a horgon. Hohó! Erre már talán több úszkál kedves kis halainkból. Nagy nehezen megszákoltam, s útjára eresztettem a 30 centi körüli domit. Nélküle sem kell már hazamenni, azonban mégsem volt az igazi, hisz a pergetve fogottak sokkal nagyobb élményt nyújtanak...

   Lassan a Nap már a fák csúcsához közelített. Nem szürkült, de egy picit már csípősebb kezdett lenni a levegő. Eltettem a gilisztát és az úsztatós pakkot, majd újonnal vásárolt tinymet kapcsoltam a karabinerbe. Eközben társam már domolykót szákolt - nagy nehezen, befutott egy bokor alá a saját oldalán, olyan meredek part van, hogy nem is látta, hol van és mi történik, de végül csak sikerült... Sárga kenart hunterra jött.

   Nem érkezett érdeklődés a tinymre. Váltásra szántam el magam, tán a zavaros víz miatt nem működik a fekete szín, tán lejjebb kell keresni őket, hisz semmi szedés nem volt. Társam elmondása szerint is finoman megtolt csalira vágott be, s amúgy is, szedés sem volt sehol. Nem volt az az igazi megszokott vehemencia bennük...

   3,5 centis hornet került hát a kapcsomba, amely világosabb színű, kishalas, és mélyebbre is kúszik a víz alatt. Tán a másodikat dobtam a túlpart bokraihoz, mikor megtolta valami. Abban sem voltam biztos, hogy hal volt, olyan finoman. Aztán újra így tett, de annak már odahúztam, s már nyargalt is a vonal túlsó végén domolykó barátunk. Akár az előző, ez is súrolta a 30 centit, ez már itt bőven a szép kategóriába sorolható.

   E két hallal aztán mindkettőnknél megindult a lavina. Nem tudtuk, hogy csak az új, búvóhelyekben gazdagabb, s szélesebb - emiatt lassabb sodrású - szakasz miatt, vagy a közelgő este okán, de elkezdtük fogni őket, majd minden beállónál volt akciónk, s a zömét halra tudtuk váltani. Ami fura volt, hogy igazi, heves rávágásunk tán 1-2, ha volt, épp hogy megtolták csak mind, arra kellett odavágni. Estig szerintem mindketten tíz darab felé kerültünk, ebből a harmincas méretből.

   De nem is ez volt az oka, hogy az idei egyik legszebb napom volt. Ahogy hűlt az idő, a kanyargó patak fölé gyönyörű formákat festett a gomolygó pára. A semmi közepén, háttérben a naplementével, mélyen zengő szarvasbőgést hallgatva ugráltunk egyik helyről a másikra, mint egy kisgyerek a cukorboltban. Csodáltuk az imitt-amott elsuhanó jégmadarakat. Nem győztünk betelni az életérzéssel, s csak mutogattuk, hogy ez mennyire szép, és az mennyire gyönyörű.  Közben persze egyre jobban megindultak a halak is, s tenyerünk börtönéből mind újra belesimultak a csendes, sejtelmes vízbe.

   Aztán lassan mennünk kellett. Pedig mindketten bármeddig elzarándolkoltunk volna még, de ránk sötétedett, s a kapások is megszűntek. Visszaérve, összegezve mind a ketten úgy éreztük, hogy valahol itt van az a tökéletes harmónia, amit a természet adhat.

Áhhh... ahogy olvasom e sorokat, azt hiszem, kudarcot vallottam. De hát... nem is lehet leírni a leírhatatlant... :)

Megesett: 2015.09.09.                      Írta: Schmidt Bence