Nagy halak a kis patakon 2 - házi rekord

A múlt részben olvashattatok a patakomon nagy csukaszaggatásokról és végre egy megfogott pontyról. Pár nappal arra az esetre ismét a patakon talált a hűvös, szeles délután. Általában cserkelve szeretek horgászni, de aznap elhatároztam, hogy egy helyben ülve megpróbálom nem túl irodalmiasan „kiseggelni” a halat. Kíváncsi voltam, beválik-e, avagy sem. Előtte lévő napokon elvitte egy kis hornetemet egy szebb csuka, és elment egy szűk kilós pontyom is, így már ki voltam éhezve a sikerre. Hogy az előző két napról valami jó is essék, fogtam azért bodrit, kárászt:

... illetve találkoztunk néhány roppant barátságos pillangóval, melyek párom kezén, és az én hátamon vendégeskedtek nem is túl rövid ideig:

 De visszatérve a fő vonalhoz: semmi kapás. Két fenekező bent, különböző csalivariációkkal, kukorica-csonti vonalon. A szél jegesen fújt, hidegfront érkezett az előző éjjel. Vacogtam, ugyanis több napot tartózkodtunk ott a környéken párommal, és rövidnadrágot vittem csak magammal. Egy nyitott esernyővel próbáltam védeni magam. Várakoztam, próbálkoztam, etettem erjesztett magvakat, etetőanyagot, de a víz néma maradt. Már majdnem elindultam haza, mindig azt mondtam magamban: még egy kicsit, hátha most jön oda a ponty… most, most odaért, már eszi a kukoricaszemeket az etetésen… de nem, semmi. Már lassan komolyan fontolgattam az indulást, ahogy ott kuporogtam az esernyő mögött, és az eső is közeledett. Egyszer csak megindult a feederbotom. Esernyőt eldobtam, bevágtam… zzz-zzz-zzz… csatt. Halam bemenekült a nádba, nem volt esélyem. Nem nyolcvandekás itteni egyenponty volt, az biztos. Újraszereltem, bár nem bíztam a dologban, egy halnál több nem szokott jutni itt. 10-15 perc didergés után azonban megint víz felé kezdett görbülni a spicc. Már a legelején odavágtam, s sziklaszilárdan tartottam, hogy ne kaphasson lendületet, és menekülhessen a nádasba. Botom vadul hajlongott, de nem engedtem, s felrémlett a víz felszínén a pikkelyes test… ez eddigi legnagyobb pataki halam lesz… csak végre ne menjen el… és akkor kifordult a nádas elől, és a nyílt víz felé kezdett nyargalni. Hohó, innentől már az enyém vagy! Kiengedtem a féket, itt már futhatott. Sok kört rótt előttem, hol elindult felfelé, hol lefelé, de végül csak a szákom elé húztam, és belesiklott a bő kétkilós tőponty! Rád vártam!

Elejtve

Végre! :)

Háttérben látszik, miből jött...

Közös portré

Fotók után meg akartam mérni, de nem volt nálam a mérleg. 2,20-30 körülre tippeltem. Eddig 1,8-as csuka és 1,8-as domi tartotta itt nálam a rekordot. Pikkelyes pataki szépség. :) Imádom ezt a kis vizet!


U.i.: ekkor még nem tudtam, hogy rá egy hónapra milyen élményekben lesz részem ugyanitt. Párommal együtt 5 méretes nemeshalat fogtam a legkülönösebb összeállításban. A sors fanyar fintora, hogy életem legjobb horgásznapja végén a fényképezőgépemet vagy a parton, vagy a buszon hagytam. Csak otthoni képem van, hogy mégis, legyen egy bizonyíték, hogy ez valóban megesett, mert ilyen talán többet nem lesz. Ezen sorok az utóbbi eset után íródtak, ezért van még kesernyés mellékzöngéje. Pedig már terveztem, milyen hosszú, érdekes, élvezetes bejegyzés lesz belőle… azért a következő részben azért majd még megírom Nektek. :) Csak már annyira hozzászoktam a képekhez, hogy hiteltelennek érzek bármit a nélkül.

Hogy egy kis pozitívum is kerüljön a végére: én a Haldorádónak írtam néhány cikket, de egy bizonyos ember annyira meg akarta szabni, mit írjak, milyen képekkel, stb, hogy elegem lett, és így jött létre a blog. Köszönöm nektek, olvasóimnak, hogy ilyen sokan követitek a blogom, és csak jó reakciókat olvashatok Tőletek. Jól esik. :)

Megesett: 2016. augusztus 10.                      Írta: Schmidt Bence

Fél óra az ajándék villantókkal UL-ezve, majd éjjel nagyobb vadra lesve...

   Mostanában csak pénteken érek rá kedvenc időtöltésemre, e héten sem volt másképp. Sokat vacilláltam, hogy a Dunára menjek, avagy kis patakomra... ha ilyen keveset tud eljutni az ember a vízpartra, akkor erősen meg kell gondolni a dolgot. Most legnagyobb folyónk kapott tőlem bizalmat.

   Kedves blogíró barátom, a Mosoni Horgász jóvoltából pénteken egy takaros kis csomag érkezett a nevemre ingyen és bérmentve, ajándék gyanánt. Gyönyörű, kézzel készített úszók, villantók voltak benne, s nem is kevés... Úgy döntöttem hát, ha már feederezni úgyis csak este megyek le, gyors fél órát rászánok az ajándék villantókra, hátha felavatom lesz az egyiket. Mélyponton volt a Duna vízállásilag és kapásügyileg is, a partközelből gyakorlatilag teljesen eltűnt a hal, a falun belül hetek óta nem láttam csuka vagy balinrablást, ami egészen elképesztő. Célom tehát annyi volt, hogy egyáltalán valahogy valamilyen pikkelyes legyen, mindegy mekkora...
   Kedvenc kis sarkantyúmon kezdtem, melyen tavaly, és ennek az évnek a nyarán is rengeteg jászt, domolykót sikerült fognom, kisebb csukákkal, balinokkal tarkítva a zsákmányt. Egyszóval jó UL terep. Csakhogy olyan szinten átlátszó volt a víz, és annyira kicsi, hogy kis túlzással gyakorlatilag addig beláttam a víz alá, ameddig dobni tudtam. Semmi, sem rávágás, sem mozdulás, még küszt sem láttam. Tovább mentem, de a helyzet ugyanez volt. Kisütött a nap. Időre kellett hazamennem, így már csak nagyjából tíz percem maradt a felavatásra. A parton sétálva figyeltem, hol látok több küszt összeverődve. Egy langósabb helyen észrevettem őket, odalopakodtam. Valami apróság hajtott is. Dobtam párat a legkisebb körforgóval, ha már úgy sem a nagyja van előttem, de semmi. Na, gondoltam felteszem a legnagyobb, legnehezebb darabot, ami a nagy sokaságból a kezembe akadt, egy kékes festésűt, hogy egy stégre merészkedve a 3-4 méteres vízoszlop alsóbb rétegeit fésüljem át, hátha valami lapul ott.
   Semmi. Többedik dobásra sem. De ez nem meglepő, találkoztam útközben több nagyon jó horgásszal, volt olyan, aki pergetve nem tudott még egy bugyli csukát sem fogni az elmúlt két hétben, pedig amúgy rengeteg halat szokott fogni. Volt, aki feederrel nem ért el gébeken kívül kapást sem. S ezek nem kezdők voltak. Sajnos most épp ez a helyzet. Megtanítja jobban megbecsülni a Duna adakozó arcát.
Órámra pillantva az utolsót dobtam. Trükközgettem, de alapvetően lassan tekertem, hogy lent maradjon, de nem volt érdeklődés most sem. Hát, majd tán legközelebb. Kiemeltem a... azaz kiemeltem volna a villantóm, csakhogy kölyökbalin koma rossz néven vette, hogy az ebédje más közegbe készül, és keményen lecsapott. Nem túl hosszú huzavona után a kezembe simult a fióka, hogy aztán pár fotó után újra riogathassa a saját testhosszához nem éppen ideális méretű zsákmányjelöltjeit.

   Mennem is kellett, de örültem, hogy felavathattam az ajándékot. :) Majd tán egyszer a patakomon, vagy itt, ha nem lesz ilyen döglött a víz, valami szebbet is elkapok velük. Mentem is haza dolgozni.


   Kora este értem le a partra. Hoztam magammal egy bő  kilónyi kaját csontival feldúsítva, ezt tömködtem a 100 grammos kosaramba. Egyik nyolcas horgomra sima csontiból került 6-8 szem, míg a másikra sajtaromásból ugyanennyi. Bevetettem őket, az egyiket közepes, míg a másikat nagy távolságra, a közepest dobálom mindig ugyanoda, amolyan "minietetést" létrehozva vele hosszabb távon. A távolabbi kosarába szorosabban tuszkoltam az anyagot, hogy kicsit lassabban oldódjon, ezzel keresgéltem. Általában így szoktam csinálni.
   Két üres óra után már igen erősen evett a méreg, hogy mégiscsak a patakra kellett volna menni, ott még rossz napokon is bele lehet futni 1-1 félkilós domiba legalább, és ott még soha nem betliztem. Bíztam benne, hogy a sötétedésben megindulnak a halak, de nem. De legalább gyönyörködhettem a mélykék égben, s tengernyi csillagában. Még a tejút is élesen kirajzolódott. Falun ez nagyon szép tud lenni, olyan tiszta a levegő...
   Már-már az összepakoláson gondolkodtam, de annyira azért mégiscsak sváb vagyok, hogy bekevert kaját nem dobok ki, gondoltam, kitartok még egy picit, hogy elhasználjam. Eközben beütött a baj... így ősz derekától annak végéig igen erős allergiás rohamok törnek rám, s egy ilyen lepett meg most is, egyik pillanatról a másikra érkezve. Nem részletezem, mi és hogyan folyt egybe és mennyire, de nem volt kellemes élmény. Látni szó szerint szine egyáltalán nem láttam, így szerencsém volt, hogy a feederem vége veregetni kezdte a lábam. Hohohó! 1-2-szer ugyan mellényúltam, de aztán csak meglett a nyél, bedörgöltem neki. Márna! Végre! Nem volt óriás, de bajszos kis kedvencem így is megörvendeztetett, noha könnybe lábadt s megdagadt szememmel vizuálisan csak otthon tudtam megcsodálni. Az első fotó után sajna a fényképezőm lemerült - valóban rég töltöttem fel, így sok választásom nincs, most csak ezt tölthetem fel. Amolyan kilós forma volt.

   Átmeneti vakságom miatt a következő dobás után megengedtem a fékemet épp annyira, hogy a nagy sodrás még ne húzza meg, de a kapás már megrecsegtethesse. Nem is kellett sokáig várnom, újabb torpedó-növendék érkezett, az előzőnek szinte ikertestvére. Róla már nem készülhetett kép, márnát meg elvből nem viszek haza, így otthon sem pótolhattam e mulasztásomat.
   Épp, hogy visszaengedtem, a másik botom fékje is recsegni kezdett. Megindultak rendesen így hirtelen! Odarohantam, nagy nehezen megkerestem a botot, s ahogy egy idős horgászismerősöm mondta mindig, besuberintottam. Ez is megvan! Érezhető volt, hogy ennek nincs bajsza, egy szebb dévér küzdött a horgomon. Szákolás után megcsörgettem nagyszüleim, hogy szükségeltetik-e esetleg a konyhára. Mivel épp költözés is lesz, s ott halászlével várjuk a vendégeket, kellett nekik, így hazavittem. Tökéletes a lébe kiegészítőnek. Otthon fotóztam csak, s mértem is, 1,4 kg-ot nyomott.
   Visszadobtam mindkét botot, s ezzel pont el is fogyott az etetőanyag, amúgy is haza kellett mennem, nem bírtam volna már sokáig, az allergia egyre vadabb lett. Elkezdtem összecsomagolni, s az egyik botom össze is csuktam. Épp összegumiztam a részeket, mikor 1-1 óvatos fékreccsenést hallottam. Odabotladoztam, bevágtam, s örömmel éreztem, hogy ismét szép hal állt bele lapjával a sodrásba, újabb nagy keszeg küzd a horgon. Nagyobb volt, mint az előző, ezekben a méretekben már igencsak szép hal ő is! Mint otthon kiderült, 1,8 kg volt, már súrolta a "lapát" kategóriát. :)

   Ő lett a búcsúhalam, nem dobtam vissza többet, etetőanyag nélkül amúgy is kevesebb esélyem lett volna, plusz már szinte haldokoltam. Pedig ki tudja, még lehet, hogy jött volna 1-2, hisz ez az egész fél óra alatt zajlott le. Otthon még gyorsan lefotóztam a dévér-párost, megmértem őket, majd a pucolást papámra bízva behúzódtam jó meleg kuckómba.


Megesett: 2015.10.09                          Írta: Schmidt Bence

Bevándorlók útján

   Mostanában nemigen jutok ki horgászni. Az okok szerencsések, más elfoglaltságom akad, viszont kicsit azért mégis csak hiányzik. :) Kedvenc patakom egy, az általam ismert szakasznál lejjebb fekvő részét szerettem volna megvallatni. Csakhogy azóta ez lett a migráció egyik főbb útvonala. De azért kíváncsi is voltam, elmentem hát.

   Az egyik ok, hogy e kedves kis patakra nagyon ritkán jutok ki, hogy messze van. A környékemen egy sincs, ez a legközelebbi, amely horgászható. Vonattal, és még azon is átszállással tudok csak eljutni kedvelt helyeimre, így sok idő kell hozzá, nem lehet csak úgy meló után leugrani. Legutóbb az időjárás tartott vissza, azelőtt más aktuális teendő, de végre volt időm, elmentem hát.

   Van még egy probléma ezzel a vízzel, nevezetesen, hogy gyakorlatilag egy szabályozott U-medrű "csatorna" inkább, mint patak. Rettentő könnyen lehálózható, szinte minden általa érintett faluban akad 1-1 banda, akik gyakran végigmennek rajta, s alakja miatt gyakorlatilag teljesen le tudják nullázni. Így hát az esetek szinte felében ez van, ami így nekem pláne rizikós, hogy ilyen ritkán jutok csak ki.
   Mondanom sem kell, aznap is épp ez történt. Kora délutánra értem oda. Találkoztam egy népszerű placcon egy öreggel, aki beszédbe elegyedésünk után hamarost' a helyi kölyköket szapulta. "Horgásszanak inkább engedély nélkül, azzal nem tudnak komoly károkat tenni, de így... Tegnap este futottam velük össze, még szerencse, hogy épp akkor mentem már hazafelé, s így még meg tudtam fogni a csukám"
   Reggel óta ült kint, a megengedettnél több bottal, de kapása egy darab sem volt. Remek, jó előjelek.
   A horgászatra sajnos kár sok szót pazarolni. 3-4 km-es szakaszt jártam végig jó alaposan, egyetlen kósza rávágás nélkül. Innen nem messze legutóbb társammal rengeteget tudtunk fogni, és nem is kicsiket. De most semmi. Pedig aztán tényleg mindent végigpróbáltam a 00-ás körforgótól az 1-esig, feketére színezve és csillogósan is. Salmo Tinyt, Kenart Huntert, házi bogarakat, Hornetet, minitámolygót, fent húzva, lent húzva, lassan és gyorsan vontatva... de teljes betli fenyegetett. Aztán egy helyen végre megtört a jég, s a kis Tinyre komoly rávágással jelentkezett egy szűk 30-as domi. Fura, mert ő viszont nagyon éhes lehetett, torokra nyelte. Szerencsére sikerült komolyabb gond nélkül megszabadítani a szúrós falattól, és gond nélkül távozott.

   No, hát majd most megindulnak! - dörzsöltem a tenyerem.
Persze. Aznap egyetlen finom kis megtolásom volt még a kezdőpontomra visszatérve, amit egy kellemes méretű sügérre sikerült váltanom. Ezen kívül abszolúte semmi.

   Többen reménykedtem, de hát aznap ez jutott. Majd tán legközelebb jobb lesz, ki tudja. De így is megérte, sehol máshol nincs olyan szabadságérzetem, mint itt a parton sétálgatva. :)
   Szerencsére volt más fotótéma is, maga ez a szeszélyes kis víz, valamint ezrével repkedtek a szebbnél szebb pillangók. A képen jól látszik - vagyis épp, hogy nem látszik -, milyen nagy távolságot barangoltam be hal után kutatva, szinte már nem is látszik a falu, ahonnan elindultam.

 

   Sajnos vonathoz vagyok kötve, az meg fél hatkor már indul, utána több nincs. Az esti kapásidőt tehát nem tudtam megvárni most sem, hazaindultam. Vonatomra felszállva úgy helyezkedtem, hogy még indulás előtt láthassam a szomszédos vágányt, melyen végeláthatatlan szerelvények sorozata várakozott, ablakaiban keleti, déli arcok tömege. Gyerekek bámultak ki az ablakon. Tudom, hogy a migrációs probléma teljes egészét nézve nagyon komoly, de azért teszek fel egy-két fotót az ijesztő, brutális bevándorlóktól, akikről lassan már köztudott, hogy három fejük van és zöld bőrük.

Megesett: 2015.10.02                                 Írta: Schmidt Bence