És még egy kis márnázás...

   Mostanában nagyon kevés időm akad horgászatra, de ma végre volt pár szabad órám. Végre kipróbálhatom újonnan vett, komoly 4000 Ft értékű fényképezőmet! A szélre való tekintettel úgy gondoltam, inkább feederezni megyek nemrég felfedezett helyemre.

   Fél hat körül értem ki. Kicsit ugyan bosszankodtam, hogy elállt a szél, s így UL-ezni is elmehettem volna, de sebaj. Hátha összejön egy torpedó...
   Én nem költök sokat egy pecára. Szűk fél kilónyi kukoricadara, meg két doboz csonti van nálam csak ilyenkor, s a kedvelt olcsó sajtcseppem, mely gyakorlatilag egész éven át kitart, olyan tömény. Egyik doboz csontit sokszor beszagosítom, a másikat nem, s így megversenyeztetem őket. Majdnem mindig az "illatos" nyer...
   Na de horgásszunk is. Nem kellett sokat várni az első kapásra, a gébeknél ez már csak így megy. Jött is egyik a másik után, aztán csend... Egy újradobás után aztán végre hevesen rázkódni kezdett a spicc. Természetesen a sajtos csontira. Franciásan ínyenc halamon érződött, hogy nem lesz rekordlistás példány, beállt a sodrásba, s szorosan a talajhoz tapadva rúgdosott, a féket alig-alig szólította meg, de azért még így is lehetett érezni semmi máshoz nem hasonlítható, nyers erejét. Elképesztő egy halfaj.
   Szép lassan azért csak közeledett, s pár erőtlen meglódulás után tarkón ragadtam. Ritka az ilyen, de elfelejtettem kinyitni a merítőt. Bő kilós, de csodaszép, sötét tónusú jószág volt. Jó látni ezt a változást, mely újabb jele szeretett Dunánk vízminőségének fokozatos javulásának...
Egy márna visszaengedésének története hát képekben:

   Miután farkával végleg búcsút intett, még próbálkoztam egy ideig, de nem jött újabb. Egy kóbor karikakeszeg érkezett csupán a naplementében, melyet fotó nélkül engedtem vissza. Inkább kaptam le az alkonyatot, mely hiába klisés, mindig szép. Nem olyan vészes ez a kis masina 4000 Magyar forintért.

   Szerettem volna maradni sötétben is, de nem számoltam a derült ég miatt bekövetkező hirtelen lehűléssel, s ruházatilag felkészületlen voltam az időjárásnak ezen aljas lépésére. Fél órát kitartottam ugyan, de az igazán jó kapásidőszak előtt sajnos el kellett jönnöm.
   De azért szomorkodásra nincs okom, ma sem mentem haza úgy, hogy ne lett volna halszagú a kezem, ráadásul kedvenc halfajom által. :)


Megesett: 2015.09.21                  Írta: Schmidt Bence

Képek nélkül - avagy megpróbálni leírni a leírhatatlant...

Amint utolsó blogbejegyzésemben olvashatjátok, néhány nap erejéig fényképezőgép nélkül maradtam. Naná, hogy hogy éppen másnap jön velem szembe egy csodálatos este...

   Horgászbarátommal kedvenc patakunknak egy olyan szakaszát látogattuk meg, amelyen még csak futó próbát tehettünk. Kies helyre vitt autója, a világ végére egy kis falu közelébe.

   Már kiszálláskor megfogott a hely. Az addig bejárt részeket is gyönyörűnek tartottam, de ez... Zabolátlan, változatos, kanyargós, elképesztő vegetációval, szemét, s általában emberi kéz nyoma nélkül. Két, viszonylag magas part közt futott tova, a múltkorihoz képest nagy sebességgel és zavarosabban az esőzések miatt.

   Kezdetben nem derült ki, mennyire szép nap is lesz ez. Keservesen indult nagyon. A zavaros, sodró víz, s talán a hirtelen lehűlés miatt is a halak kapókedve drasztikusan lezuhant. Negyed óra próbálkozás után úgy döntöttem, előhúzok egy könnyed kis úsztatós cuccot, hogy legalább a biztos halam meglegyen, s itt a múltkor láttam olyan gödröket, amiben láttam némi fantáziát.

   Csakhogy a sebesen áramló víz miatt most  ezek a helyek is nehezen voltak meghorgászhatóak. Álló rész nem is volt, úsztatni fenékközelben meg nem lehetett, mert sok a növény a víz alatt is. Azért 1-2 szép sügért, s néhány bodorkát kikaptam egy gyönyörű zugból, s eztán vissza is váltottam pergetni.    Eközben társamnak semmi... Azonban egyszer csak meghajlott a finom pálcája, s a hal vad csapkodásba kezdett, a víz felszínén. Látszott, hogy nem egy óriás, de vöröses uszonyai voltak... nagyjából egyszerre ismertük fel, hogy jász volt a horgon! Alaposan megmosolyogtuk, ugyanis úton idefelé azt mondta nekem, hogy figyeljek, ma jönni fog a jász. Erre csak nevettem, még soha egyetlen darabot sem fogtunk ezen a vízen, miért mondja ezt? Erre itt van. Olyan 20-30 dekás forma, kellemes példány volt.

El is küldtem lottót venni.

   Ezután jó ideig semmi. Kicsit újra visszacsatoltam az úsztatós cuccot. Lassan elértünk ahhoz a kanyarhoz, amelyig a múltkor jutottunk. Továbbmentünk... és csodaszép kép tárult a szemünk elé. Az eddigi szakaszt is gyönyörűnek, vadnak véltük, de ezután... hirtelen kanyarok, szinte egész vízterületet elfoglaló fűzbokrok, sűrű gyalogakác, s kisebb nádasok adtak minden egyes méterének új arculatot. Egyre nehezebb volt azonban lejutni a parthoz. Az első helyen, egy kanyar belső ívénél terveztem az utolsót úsztatni, volt is egy langós, álló víz egy nagy bokor mögött. Jött egy tenyeres sügér... majd kicsit lejjebb engedtem, s a villámként eltűnő úszóra reagálva máris egy vad domolykó küzdött a horgon. Hohó! Erre már talán több úszkál kedves kis halainkból. Nagy nehezen megszákoltam, s útjára eresztettem a 30 centi körüli domit. Nélküle sem kell már hazamenni, azonban mégsem volt az igazi, hisz a pergetve fogottak sokkal nagyobb élményt nyújtanak...

   Lassan a Nap már a fák csúcsához közelített. Nem szürkült, de egy picit már csípősebb kezdett lenni a levegő. Eltettem a gilisztát és az úsztatós pakkot, majd újonnal vásárolt tinymet kapcsoltam a karabinerbe. Eközben társam már domolykót szákolt - nagy nehezen, befutott egy bokor alá a saját oldalán, olyan meredek part van, hogy nem is látta, hol van és mi történik, de végül csak sikerült... Sárga kenart hunterra jött.

   Nem érkezett érdeklődés a tinymre. Váltásra szántam el magam, tán a zavaros víz miatt nem működik a fekete szín, tán lejjebb kell keresni őket, hisz semmi szedés nem volt. Társam elmondása szerint is finoman megtolt csalira vágott be, s amúgy is, szedés sem volt sehol. Nem volt az az igazi megszokott vehemencia bennük...

   3,5 centis hornet került hát a kapcsomba, amely világosabb színű, kishalas, és mélyebbre is kúszik a víz alatt. Tán a másodikat dobtam a túlpart bokraihoz, mikor megtolta valami. Abban sem voltam biztos, hogy hal volt, olyan finoman. Aztán újra így tett, de annak már odahúztam, s már nyargalt is a vonal túlsó végén domolykó barátunk. Akár az előző, ez is súrolta a 30 centit, ez már itt bőven a szép kategóriába sorolható.

   E két hallal aztán mindkettőnknél megindult a lavina. Nem tudtuk, hogy csak az új, búvóhelyekben gazdagabb, s szélesebb - emiatt lassabb sodrású - szakasz miatt, vagy a közelgő este okán, de elkezdtük fogni őket, majd minden beállónál volt akciónk, s a zömét halra tudtuk váltani. Ami fura volt, hogy igazi, heves rávágásunk tán 1-2, ha volt, épp hogy megtolták csak mind, arra kellett odavágni. Estig szerintem mindketten tíz darab felé kerültünk, ebből a harmincas méretből.

   De nem is ez volt az oka, hogy az idei egyik legszebb napom volt. Ahogy hűlt az idő, a kanyargó patak fölé gyönyörű formákat festett a gomolygó pára. A semmi közepén, háttérben a naplementével, mélyen zengő szarvasbőgést hallgatva ugráltunk egyik helyről a másikra, mint egy kisgyerek a cukorboltban. Csodáltuk az imitt-amott elsuhanó jégmadarakat. Nem győztünk betelni az életérzéssel, s csak mutogattuk, hogy ez mennyire szép, és az mennyire gyönyörű.  Közben persze egyre jobban megindultak a halak is, s tenyerünk börtönéből mind újra belesimultak a csendes, sejtelmes vízbe.

   Aztán lassan mennünk kellett. Pedig mindketten bármeddig elzarándolkoltunk volna még, de ránk sötétedett, s a kapások is megszűntek. Visszaérve, összegezve mind a ketten úgy éreztük, hogy valahol itt van az a tökéletes harmónia, amit a természet adhat.

Áhhh... ahogy olvasom e sorokat, azt hiszem, kudarcot vallottam. De hát... nem is lehet leírni a leírhatatlant... :)

Megesett: 2015.09.09.                      Írta: Schmidt Bence