2015. szeptember 28., hétfő

Pár óra a kis patakon...



   Már napok óta terveztem, hogy elmegyek kedves kis patakom egy nemrégiben felfedezett, kihalt, s emiatt nagyon bőkezűen adakozó részére. Az időjárás azonban kicsit közbeszólt, s az eső, viharok ígéretének árnyékában nem mertem megkockáztatni az átszállást, így csak a közeli, mindenki által látogatott – és rabolt szakaszra mertem elzarándokolni.



    Az ottani legjobb hely szerencsére szabad volt. Pergetni és úsztatni és szándékoztam, így kezdésnek beszórtam fél kiló etetőt pár maroknyi csemegekukoricával.  Majd pergetőbotot ragadtam, hogy míg az ki nem fejti a hatását, cserkeljek kicsit.
    A mostanában e helyütt szokásos forgatókönyv szerint semmi mozgás, szedés, rablás, halra utaló jel. Sokfős kosarazó bandák tevékenykednek erre éjjelente, valamint mindenki ide szokott járni, így messze elmarad a lejjebbi, de akár a fentebbi, sekélyebb, keskenyebb szakaszoktól is. De hát most ez van, én egy halnak is tudnék örülni!


    Egy ember alkotta tereptárgy ráfolyási részéhez értem. Hornetem halkan feküdt a vízre egy szemközti bokor előtt. Bele-bele böccintve kezdtem lassan sodortatni, vontatni, mire csak megtört a jég belevágott a villám, s már nyargalászott is le-fel hirtelen irányváltásokkal egy egész szép kis buksifejű. Szűken verte a harmincas határt. Valahogy ez az a szám a horgászberkekben, amely felett az ember szemében a siheder domolykóból felnőtt válik, s már szép zsákmánynak számít. Természetesen egy gyors fotó után elnyelte őt a sodró, koszos víz.


   Apropó. Ez a víz nem véletlenül koszos MINDIG. Néhány kilométerrel feljebb egy (magát) milliárdos kiskirály(nak képzelő egyén) lakik, aki mezőgazdasági tevékenységéhez e patak vizét használja, amely szerintem undorító. Feltételezem, megvan neki az engedélye – bár ki tudja – de akkor is. Nagyon komoly élettereket tesz tönkre, rengeteg ivadékot, ikrát, vegetációt, s a fauna széles skáláját pusztítja el. Kár érte. A patakot még soha nem láttam tisztának, a legkisebb, beállt vízállásánál sem…
   No, de legalább megvan az a hal, amiért jöttem. Visszamentem, s úsztattam kicsit. Érkezett egy szép bodorka, majd néma csend.


Aztán egy óra kitartó várakozás után egyszer csak úgy tűnt el az úszó, hogy a bot hajlani kezdett a kezemben, mire bevágtam. A víz méreteihez képest nagyon komoly erő rúgott vissza, s emelkedett meglepetésében vízfelszínre. Aztán a bő másfeles aranyhasú nagy vágtába kezdett, elkerülte a nádast, amely mellett úsztatgattam, s elindult felfelé. Egy bokorból kiszedtem, majd újra egyből. Tükörpontyom lassan elfáradni látszott. Már nyújtottam a szákom a víz felé, mikor hirtelen megkönnyebbült a felszerelés… lemaradt... naná, ahogy az lenni szokott, a legszebb hal mindig.  :)
   Csöpörögni kezdett az eső. Kitartottam még, mert még nem volt járatom visszafelé. Szerencsére azonban kitartott az alig szemetelős idő, így el nem áztam. Dobtam párat domira, de mivel sok cuccom volt, nem tudtam igazán rájuk próbálni, mert röghöz voltam kötve. Gondoltam, megnézem a tüskéshátúakat, fogtam már kiló felettit is belőlük itt.
   Először élénkebb színű gumikkal próbálkoztam, bejártam egy százméteres szakaszt, de semmi. Majd végül visszatérve hirtelen ötlettől vezérelve az etetés helyén döcögtettem végig egy tompa, kishalas színű 5 centis mann’s halacskát. Tán a másodszor lógattam be, s emelgettem csak úgy szinte botvégről, mikor elnehezedett a botom, s be is vágtam neki azonnal. Hevesen rázta a fejét, süllő volt, még ha nem is nagy. A fél kilót sem érte el, de azért örültem neki. : ) Fotó után persze gyorsan távozott, őt aztán pláne nem szabad sokáig szárazon tartani.



   Lassan mennem kellett. Fogtam ugyan ma is halat, s nem maradt szárazon a kezem – nekem ez már elég – de maradt persze bennem hiányérzet, hisz ilyen szép kisvízi pontyhoz még nem volt szerencsém. De mit lehet tenni… majd megpróbálom újra a napokban. : )  




   Az ősz ugyan már erősen a nyakunkon van, s némelyik fa levele már reszketve hullik alá, de azért én még remélem elég sokáig tudok majd járni szeretett kis patakomra. :)




Megesett: 2015.09.24.                                  Írta: Schmidt Bence

Megfertőzve

E bejegyzés nem egy cikk lesz, hanem egy ajánlás. Egy - bizonyos berkekben sokak által ismert - mosoni horgász némileg általam kapott ihletből szintén blogolni kezdett. Színes, változatos írások várják az olvasókat, meseszép helyekről, gyönyörű halakkal! Érdemes ellátogatni oda. :)

http://mosonihorgasz.blogspot.hu/

2015. szeptember 23., szerda

Másfél óra éjjel a Dunán

   Nem szoktam éjjel kint lenni, általában meló után nincs is már erőm hozzá, meg valahogy annyira nem is vonz. Azonban így az utolsó viszonylagosan melegebb - fogalmazzunk úgy, hogy még nem vészesen hűvös - éjszakákon úgy döntöttem, kimegyek egyszer feederbotjaimmal.

 

   Otthon bekevertem fél kiló kukoricadarát tapadósra, fogtam egy doboz csontit, és elindultam. Sosem voltam híve a nagy "fenékkerítésnek", részemről inkább fogok kevesebb halat, mint kicsit többet, 10000 Ft-okat bent hagyva.
   A helyem környékét végig ülték, egy vidéki horgásztársaság népesítette be a környéket. Azonban az a rész, ahová menni akartam, épp szabad volt. Bedobtam, majd elhelyezkedtem kényelmesen, és vártam. A mélykék eget szemléletem épp, mikor egyszer csak villámszerű ütés a botomon. Aztán szünet. Aztán egy újabb. Kecsege tán - villant be reflexszerűen, s odavágtam neki. Épp a minap mesélte valaki, hogy idén elég sokat fogott már, és mindet éjjel... Szerencsére javul a vízminőség.
Halam igazolta a gondolatomat, függőlegesen kezdett felfelé szaladni, de azonnal meg is könnyebbült a szerelékem... elment. Sosem fogtam még kecsegét, nagyon örültem volna...
   Sebaj. Cucc vissza, másikat is felnéztem, semmi. Kicsit lejjebb dobtam az egyiket, s vártam. Végre! Rázkódni kezdett a világítópatron, be is dörgöltem hát neki. Jó súly pumpált a botomon, azonban hamar elemelkedett vízközé, és a fékem sem szólalt meg, könnyen felismerhető volt dévér uraság. Megszákoltam, megmértem, majd lefotóztam. 1,6 kiló, nem is rossz!




Egy gyors telefont megeresztettem, de otthon nem kellett a konyhára, így mehetett vissza.  Egyre hűvösebbre váltott az idő, már nem sokat akartam maradni, de volt még egy kis etetőanyagom, azt el akartam horgászni. 100 gramm körüli kosaraim újra megtöltve csobbantak. Szokás szerint egyik végszereléken sima csonti volt, a másikon "sajtosított". Az előző a tuningoltra jött.
   Mint ahogyan a következő is. Hasonló forgatókönyv, rázkódó botvég, s tompán, lapjával védekező hal. Szép lassan terelgettem, végül ő is a szákban kötött ki. Nagyobb volt, mint az előzős, 1,9 kiló.




Még egyszer visszadobtam, de lassan pakolni kezdtem, hiába a két réteg ruha, jócskán remegett már a kezem. Több jelentkező nem is akadt. Azért így is jó kis levezető volt, nap végére. Tán ma este is lenézek, holnap pedig végre eljutok kedvenc patakomra pergetni - már ha az időjárás is kegyes lesz hozzám. :)



Megesett: 2015.09.22                           Írta: Schmidt Bence











2015. szeptember 21., hétfő

És még egy kis márnázás...

   Mostanában nagyon kevés időm akad horgászatra, de ma végre volt pár szabad órám. Végre kipróbálhatom újonnan vett, komoly 4000 Ft értékű fényképezőmet! A szélre való tekintettel úgy gondoltam, inkább feederezni megyek nemrég felfedezett helyemre.


   Fél hat körül értem ki. Kicsit ugyan bosszankodtam, hogy elállt a szél, s így UL-ezni is elmehettem volna, de sebaj. Hátha összejön egy torpedó...
   Én nem költök sokat egy pecára. Szűk fél kilónyi kukoricadara, meg két doboz csonti van nálam csak ilyenkor, s a kedvelt olcsó sajtcseppem, mely gyakorlatilag egész éven át kitart, olyan tömény. Egyik doboz csontit sokszor beszagosítom, a másikat nem, s így megversenyeztetem őket. Majdnem mindig az "illatos" nyer...
   Na de horgásszunk is. Nem kellett sokat várni az első kapásra, a gébeknél ez már csak így megy. Jött is egyik a másik után, aztán csend... Egy újradobás után aztán végre hevesen rázkódni kezdett a spicc. Természetesen a sajtos csontira. Franciásan ínyenc halamon érződött, hogy nem lesz rekordlistás példány, beállt a sodrásba, s szorosan a talajhoz tapadva rúgdosott, a féket alig-alig szólította meg, de azért még így is lehetett érezni semmi máshoz nem hasonlítható, nyers erejét. Elképesztő egy halfaj.
   Szép lassan azért csak közeledett, s pár erőtlen meglódulás után tarkón ragadtam. Ritka az ilyen, de elfelejtettem kinyitni a merítőt. Bő kilós, de csodaszép, sötét tónusú jószág volt. Jó látni ezt a változást, mely újabb jele szeretett Dunánk vízminőségének fokozatos javulásának...
Egy márna visszaengedésének története hát képekben:





   Miután farkával végleg búcsút intett, még próbálkoztam egy ideig, de nem jött újabb. Egy kóbor karikakeszeg érkezett csupán a naplementében, melyet fotó nélkül engedtem vissza. Inkább kaptam le az alkonyatot, mely hiába klisés, mindig szép. Nem olyan vészes ez a kis masina 4000 Magyar forintért.


   Szerettem volna maradni sötétben is, de nem számoltam a derült ég miatt bekövetkező hirtelen lehűléssel, s ruházatilag felkészületlen voltam az időjárásnak ezen aljas lépésére. Fél órát kitartottam ugyan, de az igazán jó kapásidőszak előtt sajnos el kellett jönnöm.
   De azért szomorkodásra nincs okom, ma sem mentem haza úgy, hogy ne lett volna halszagú a kezem, ráadásul kedvenc halfajom által. :)


Megesett: 2015.09.21                  Írta: Schmidt Bence

2015. szeptember 16., szerda

Ki korán kel, Márnát lel...

   Hosszabb idő után úgy döntöttem, leugrom kicsit feederezni a még mindig lassan vándorló folyó partjára. Már hetek óta nem voltam, hiányzott. No meg legalább nem csak könnyűperegtéses bejegyzésem lesz... :)


   Van a környéken egy kicsit sóderos szakasz - mifelénk konkrétan sóder már nincs, de itt sokat rakodtak, így olyan jellegű a pálya -, amely tart ugyan halat, de gyakorlatilag horgászhatatlan. Egy patak folyik ott be a vízbe, melynek
folyása minden szennyet odahoz, rengeteg nagy ág, tuskó, zacskó, ruha, és ki tudja még, mi telepedett meg a víz alatt. Régebben rápróbáltam párszor, de annyi horgot és kosarat nem ér meg, amennyit beleszaggatok...
   A minap azonban délután még egy próbát tartottam. Nem terveztem, hogy halat fogok, csak volt egy bő órám. 2-3 szakaszt kipróbáltam, és meglepetésemre találtam egy rövid részt, ahol nem akadtam el! No, akkor a hajnali peca helyszíne eldöntetett.
   A házból kilépve meglepően langyos levegő fogadott, annak ellenére, hogy bőven sötét volt még. 5 óra előtt a parton voltam. A már előző este bekevert kukoricadarát - kis sajtos techno kiegészítővel - kosaramba nyomkodtam, s a húzós víz miatt a sima rakétakosár mellé egy 50 grammos ólmot kapcsoltam. Így együtt olcsóbb, mint egy márkás 100-120 grammos etetőkosár... Ehhez egyébként én már saját gubancgátlót használok, mert ekkora súlyoknál a boltiaknál vagy megcsúszik a rögzítés, vagy kioldódik a kapocs, vagy letörik a kis fül, ami a kapcsot tartja. Én merev csöveket - akár bolti gubancgátlókét - megtörök, körbetekerem huzallal, hogy nagyon stabil legyen, és kialakítom a kapocs formát. Ez sosem engedi el a drága cuccot...
   Egy botot viszonylag közelre vetettem be, míg a másikat messzebbre, általában így csinálom. A távolabbin a sötétben még gilisztacsokrot tettem nagyméretű horogra, közelebbin 8-as horgon techno sajtaromával csepegtetett dús csonti csokor várta a tisztelt érdeklődőket. Ez nekem nagyon szokott működni, drasztikusan megemelkedett a kapásaim száma, mióta használom. Még fél óra után is remekül érződik rajta a vízből jövet is a sajt "illat".
   Sajna le volt merülve fejlámpámban az elem, s csak épen hogy pislákolt, így túlparti fényforrás elé helyeztem a spicceket, izgalmas volt így a várakozás. Általában a vaksötét ritkábban hoz szerencsét, mint a pirkadat, azonban most ahogy elhúzott egy nagy kirándulóhajó, s nagyjából elültek a hullámai, már rázkódni is kezdett a botom spicce.


   Jó súlyba emeltem bele. Nem viselkedett annyira márnásan, illetve a lanyhábbik táborhoz tartozott, nemigen futkározott, inkább amolyan "nagydévéresen" forgolódott, méltatlankodott a horog végén. Annyi különbséggel, hogy szigorúan a fenékhez tapadva művelte mindezt. A part előtt aztán futott pár kört, de ott már nemigen volt esélye, szákba került. Itt derült aztán ki, hogy a kölcsönkapott fényképezőmön nincs vaku, így nem tudtam rendesen lefotózni a halat. Megmérni meg a fény hiánya miatt nem - elég rosszul látszanak már a régi mérleg számai - de durván két kilós lehetett. Azért valami felsejlik, s ha nem is bír vizuális gyönyörrel, mint ahogy a többi kép sem fog, legalább a leírtakat alátámasztja. :)


   Visszaengedése után némi csend következett. Lassan pirkadt. Szerencsém volt, hogy időben ott voltam, hisz ki korán kel, akadómentes helyet lel, 5 után már érkezetek is a sporik, mind erre a helyre pályázva. Egyikkel beszédbe is elegyedtem. Messziről jött ember, eddig csak tavakon horgászott, de rabul ejtette a Duna...


   Hoppá, leng a bot spicce! Odaugrok, bevágok, megvan! Ez már emberesebben szaladt, jó erőben volt, méltó hírhedt nevéhez. Jókat húzott a féken, vadul rángatott... beletelt pár percbe míg a szákba tereltem. Ekkor már volt némi fény. Ez persze nem akadályozott meg abban, hogy rossz képeket készítsek - valami beállítás nem lehetett jó, tán a záridővel, nem értek hozzá. Lefotóztam, majd megmértem - 2,4 kilót nyomott  - majd hitetlen pillantások kíséretében visszaengedtem. Gyönyörű látvány, ahogy erőre kapva eltűnik a selymes vízben...



   Csodálatos nap volt már eddig is. A slusszpoén pedig eztán jött, már gyakorlatilag világosban.
A botom vége hirtelen a víznek csapódott, s csak reflexemnek és a jól beállított féknek köszönhetem, hogy nem kellett fejest ugranom feederbotomért. A halam pedig csak futott és futott... amikor megállt, akkor is érezhető volt tompa súlya. Egyértelműen márna volt, mint ahogyan egyértelműen nagyobb, mint az előző példányok. Nagyon sok időbe telt, míg nagy nehezen partközelbe tudtam csábítani, de még ott, a fél méteres vízben sem lehetett elemelni a fenéktől. Aztán felbukkant, s extrém ereje azonnal magyarázatot kapott: szájában volt a horog, de a zsinór beakadt a bogártüskéjébe, így végig egész lappal tudott ellenállni. Azért gyönyörű példány volt, megkönnyebbültem, amint végül belefordul a merítőmbe. Alig értem át a tarkóját. Megmértem, majd útjára engedtem a betyár Rózsát.





    Mint kiderült, 3,9 kilót nyomott, ami nem sokkal marad el egyéni rekordomtól. Köszönöm az újabb csodás élményt, Duna!
Elüldögéltem még egy darabig, bár ahogy magasabbra hágott a Nap, úgy tűntek el bajszos barátaim is.



   Így is csodás élmény volt  így meló előtt.





Megesett: 2015.09.16                                     Írta: Schmidt Bence














2015. szeptember 10., csütörtök

Képek nélkül - avagy megpróbálni leírni a leírhatatlant...

Amint utolsó blogbejegyzésemben olvashatjátok, néhány nap erejéig fényképezőgép nélkül maradtam. Naná, hogy hogy éppen másnap jön velem szembe egy csodálatos este...


   Horgászbarátommal kedvenc patakunknak egy olyan szakaszát látogattuk meg, amelyen még csak futó próbát tehettünk. Kies helyre vitt autója, a világ végére egy kis falu közelébe.
   Már kiszálláskor megfogott a hely. Az addig bejárt részeket is gyönyörűnek tartottam, de ez... Zabolátlan, változatos, kanyargós, elképesztő vegetációval, szemét, s általában emberi kéz nyoma nélkül. Két, viszonylag magas part közt futott tova, a múltkorihoz képest nagy sebességgel és zavarosabban az esőzések miatt.
   Kezdetben nem derült ki, mennyire szép nap is lesz ez. Keservesen indult nagyon. A zavaros, sodró víz, s talán a hirtelen lehűlés miatt is a halak kapókedve drasztikusan lezuhant. Negyed óra próbálkozás után úgy döntöttem, előhúzok egy könnyed kis úsztatós cuccot, hogy legalább a biztos halam meglegyen, s itt a múltkor láttam olyan gödröket, amiben láttam némi fantáziát.
   Csakhogy a sebesen áramló víz miatt most  ezek a helyek is nehezen voltak meghorgászhatóak. Álló rész nem is volt, úsztatni fenékközelben meg nem lehetett, mert sok a növény a víz alatt is. Azért 1-2 szép sügért, s néhány bodorkát kikaptam egy gyönyörű zugból, s eztán vissza is váltottam pergetni.    Eközben társamnak semmi... Azonban egyszer csak meghajlott a finom pálcája, s a hal vad csapkodásba kezdett, a víz felszínén. Látszott, hogy nem egy óriás, de vöröses uszonyai voltak... nagyjából egyszerre ismertük fel, hogy jász volt a horgon! Alaposan megmosolyogtuk, ugyanis úton idefelé azt mondta nekem, hogy figyeljek, ma jönni fog a jász. Erre csak nevettem, még soha egyetlen darabot sem fogtunk ezen a vízen, miért mondja ezt? Erre itt van. Olyan 20-30 dekás forma, kellemes példány volt.
El is küldtem lottót venni.
   Ezután jó ideig semmi. Kicsit újra visszacsatoltam az úsztatós cuccot. Lassan elértünk ahhoz a kanyarhoz, amelyig a múltkor jutottunk. Továbbmentünk... és csodaszép kép tárult a szemünk elé. Az eddigi szakaszt is gyönyörűnek, vadnak véltük, de ezután... hirtelen kanyarok, szinte egész vízterületet elfoglaló fűzbokrok, sűrű gyalogakác, s kisebb nádasok adtak minden egyes méterének új arculatot. Egyre nehezebb volt azonban lejutni a parthoz. Az első helyen, egy kanyar belső ívénél terveztem az utolsót úsztatni, volt is egy langós, álló víz egy nagy bokor mögött. Jött egy tenyeres sügér... majd kicsit lejjebb engedtem, s a villámként eltűnő úszóra reagálva máris egy vad domolykó küzdött a horgon. Hohó! Erre már talán több úszkál kedves kis halainkból. Nagy nehezen megszákoltam, s útjára eresztettem a 30 centi körüli domit. Nélküle sem kell már hazamenni, azonban mégsem volt az igazi, hisz a pergetve fogottak sokkal nagyobb élményt nyújtanak...
   Lassan a Nap már a fák csúcsához közelített. Nem szürkült, de egy picit már csípősebb kezdett lenni a levegő. Eltettem a gilisztát és az úsztatós pakkot, majd újonnal vásárolt tinymet kapcsoltam a karabinerbe. Eközben társam már domolykót szákolt - nagy nehezen, befutott egy bokor alá a saját oldalán, olyan meredek part van, hogy nem is látta, hol van és mi történik, de végül csak sikerült... Sárga kenart hunterra jött.
   Nem érkezett érdeklődés a tinymre. Váltásra szántam el magam, tán a zavaros víz miatt nem működik a fekete szín, tán lejjebb kell keresni őket, hisz semmi szedés nem volt. Társam elmondása szerint is finoman megtolt csalira vágott be, s amúgy is, szedés sem volt sehol. Nem volt az az igazi megszokott vehemencia bennük...
   3,5 centis hornet került hát a kapcsomba, amely világosabb színű, kishalas, és mélyebbre is kúszik a víz alatt. Tán a másodikat dobtam a túlpart bokraihoz, mikor megtolta valami. Abban sem voltam biztos, hogy hal volt, olyan finoman. Aztán újra így tett, de annak már odahúztam, s már nyargalt is a vonal túlsó végén domolykó barátunk. Akár az előző, ez is súrolta a 30 centit, ez már itt bőven a szép kategóriába sorolható.
   E két hallal aztán mindkettőnknél megindult a lavina. Nem tudtuk, hogy csak az új, búvóhelyekben gazdagabb, s szélesebb - emiatt lassabb sodrású - szakasz miatt, vagy a közelgő este okán, de elkezdtük fogni őket, majd minden beállónál volt akciónk, s a zömét halra tudtuk váltani. Ami fura volt, hogy igazi, heves rávágásunk tán 1-2, ha volt, épp hogy megtolták csak mind, arra kellett odavágni. Estig szerintem mindketten tíz darab felé kerültünk, ebből a harmincas méretből.
   De nem is ez volt az oka, hogy az idei egyik legszebb napom volt. Ahogy hűlt az idő, a kanyargó patak fölé gyönyörű formákat festett a gomolygó pára. A semmi közepén, háttérben a naplementével, mélyen zengő szarvasbőgést hallgatva ugráltunk egyik helyről a másikra, mint egy kisgyerek a cukorboltban. Csodáltuk az imitt-amott elsuhanó jégmadarakat. Nem győztünk betelni az életérzéssel, s csak mutogattuk, hogy ez mennyire szép, és az mennyire gyönyörű.  Közben persze egyre jobban megindultak a halak is, s tenyerünk börtönéből mind újra belesimultak a csendes, sejtelmes vízbe.
   Aztán lassan mennünk kellett. Pedig mindketten bármeddig elzarándolkoltunk volna még, de ránk sötétedett, s a kapások is megszűntek. Visszaérve, összegezve mind a ketten úgy éreztük, hogy valahol itt van az a tökéletes harmónia, amit a természet adhat.



Áhhh... ahogy olvasom e sorokat, azt hiszem, kudarcot vallottam. De hát... nem is lehet leírni a leírhatatlant... :)




Megesett: 2015.09.09.                      Írta: Schmidt Bence

2015. szeptember 9., szerda

Pezsdüléskor, avagy egy hősi halált halt fényképezőgép margójára...

  A napokban nemigen próbálkoztam horgászattal, egy meddő feederezésem volt, melyen barátnőm mentette meg a becsületünket viszonylag sok pegetett gébbel, s egyszer lent voltam csak a faluban bogarászni. Kevés, s apró halat sikerült csak fognom a nagyon kis vízben, kedvenc helyem teljesen horgászhatatlanná vált.Most azonban jött egy szűk méteres áradás, így úgy döntöttem, leugrok egy órára, hátha nem csak a víz pezsdült meg, hanem a halak étvágya is.



   6 körül értem le, s láttam, hogy végre pont ideális a víz. Volt is egy-egy loccsanás mindenfelé. Kedvenc helyem felé tartva egy helyen megálltam, s dobtam egy rövidet, hogy megnézzem az újonnan vásárolt Salmo Tiny mozgását. Rögtön elmarta egy akkora géb, hogy mérete a csalit közelítette.



   Lassan, óvatosan közelítettem a helyem felé, hisz kagylóágyon lépkedtem. Megálltam az első kis csücsöknél, s dobtam egy jó hosszút a kis süllyedő arany-fekete salmo wobival. Épp elcsodálkoztam volna, milyen messze el lehet repíteni, de nem volt időm rá, mert a tekerés megkezdésekor már rá is vágott az első jász. Nem volt nagy, de túl kicsi sem, a húzós vízben nagyon jól tartotta magát, de végül csak a tenyerembe simult.



   Kicsit vándorolgattam, de a zátony többi része nem adott halat, nem is igen volt látható jelük, így gyorsan visszatértem a kezdeti beállóhoz. Dobtam párat ssr 5-el, meg 1-es körforgóval, hátha akad valami igazán nagy, de ahogy a forgásokból is látszódott, kiló felettiek nemigen lehettek a pályán. Aztán végül arra jutottam, hogy csak visszacsatolom a kis tinyt, legalább fogjak valamit.
   Szépen, lassan, meg-megállítva vontattam kifelé, s már elég közel járt, mikor újra belevágott a villám. Ez a rávágás különösen látványos volt, a hal hihetetlen magasságba vetette ki magát, s nagy elánnal küzdött. Ez sem volt hatalmas, körülbelül az előző méreteivel rendelkezett.


Lefotóztam, s lehajoltam, hogy visszaengedjem... Ebben a pillanatban fényképezőgépem kicsúszott a tokjából - elfelejtettem becsatolni azt - s a vízben landolt...
   Botot ledobtam, gép a vízből ki, aksi, memóriakártya ki, hadd száradjon minden, már csak az ima maradt. S ha már úgyis száradnia kell, dobáltam tovább. Nem sokat kellett, hogy jöjjön az újabb vörös szépség. Ez volt az aznapi legszebb, olyan nyolcvan dekás forma lehetett, kitartóan küzdött ő is. A nagy sodrásban ez már csak így megy...
 És amit már nem is reméltem: A kis, alig tízezer forintot kóstáló kis fotómasinám működött. Pedig már sajnáltam, hogy nem tudom lekapni a legszebb jászt, remény nélkül rakosgattam össze a megszáradt elemeket, de csak beindult. Igaz, hogy ráfér majd egy alapos tisztogatás, s igaz, hogy a piszkos lencse miatt nem lehetett igazán jó képet csinálni, de működött! Kattintottam gyorsan egy-két  fotót, majd visszaengedtem a halat.

  
   Lassan rám szürkült. Meglepődve vettem tudomásul, annyira beleéltem magam az élménybe. A sötétedés miatt egy rikító színű kis kenartot csatoltam karabinerembe, s szórni kezdtem vele a vizet. A jászos forgások, bluggyanások azonban elhalkultak. Kicsit beljebb, épp dobástávnyira furcsa mozgás volt, nem tudtam eldönteni, hogy ugrás-e, vagy rablás... aktívnak tűnt, támadásnak, de csattant is utána többször a víz. Dobtam így egyet merőlegesen ezek irányába, s pöcögtetve sodortattaam, nagy-nagyon lassan vontatva. Valami megkopogtatta, de nem akadt. Újra megpróbálkoztam vele, ismét sorozatos koppanások, míg a végére csak odaragadt. Jól beállt a sodrásba, bár érezhető volt, hogy nem óriási hal. Jásznak hittem, de a közelbe érve kiderült, hogy egy combosabb karika volt az identitászavaros tettes. Ritkán, de előfordult már, ki szoktak jönni sötétedéskor ide a laposra. És nem ő volt az utolsó... a következő néhány dobásra jött még kettő, nagyjából ugyanakkorák, kicsivel nagyobbak mint az első volt. Agresszív rávágásokkal érkeztek mind, a sodortatott, pöcögtetett kis kenartra. Fura egy élmény volt, véletlenszerűen fogtam már, de így, egymás után még sosem. :)


Beesteledett, s bár az éjszaka is jó halakkal kecsegtetett, mennem kellett. Végre halat is fogtam az elmúlt napok böjtje után, és még a gépem is szerencsésen megúszta. :) Szép este volt.



u.i.: Sajnos másnapra csak meghalt szegény masina. Már rendelem is a következőt, durva 4000 ft-ért. Az én kezembe drágább nem való... :)


Megesett: 2015.09.07.                  Írta: Schmidt Bence

2015. szeptember 3., csütörtök

Hogy miért is szeretem?

A napokban nem jutottam el sehová, ami kedvenc helyemre egy órácskára leugorhattam volna, ott már olyan kicsi a víz, hogynem lehet meghorgászni. Több időm nemigen volt, így csak otthon "horgásztam". Ezt a szösszenetet sikerült összeraknom szabadidőmben, vízparti emlékekből gyúrva.


 
 Hogy miért is szeretem?



Árnyként suhanok a parton,
Imitt-amott némi loccsanás.
A parton lépkedni oly csodás,
Szemeim a víznek tartom.

Mint könnyű, lágy selyemruha,
Úgy vesz körül a vízparti csend.
Fülembe hullámok zenéje cseng,
Felettem egy kócsag suhan.

Lábaim a vízbe merítem,
S nézem, ahogy az körbefon.
Víz, s a testem így egybeforr,
Végül a kezemet lendítem.

Suhog, minek suhognia kell,
S hajlik, ha épp az a dolga.
Partner az, nem holmi szolga,
Hogy mikor, azt majd ő dönti el.