Séta közben

    A héten a rossz idő és munka miatt egyáltalán nem tudtam horgászatra időt szakítani. Kedves barátnőm beleegyezése nyomán azonban úgy alakult, hogy sétáltunk egyet a Duna-parton, s vittem magammal egy botot is, hogy közben 20-30 percet dobáljak majd, csillapítva vele elvonási tüneteim...

   Kedvenc helyemre mentünk. Nem sok reményt fűztem hozzá, egyrészt kicsit magasabb víznél jó, másrészt az idő szűkössége miatt. Vittem UL-szerkót, de kivételesen annyira nem ahhoz volt kedvem, így beraktam az előző héten a Mosoni Horgásztól kapott kézzel készített úszót, s némi csontit is.
   Késő délután értünk oda, a lassan már alábukó Nap által rózsaszínre festett vaskos, fodros felhők alá. Az eső csak 1-2 órával azelőtt állt el, így a gomolygó pára még festőibbé tette a hangulatot. Kedvesem elő is vette olcsó fotómasinám, s kattintgatott bőszen. Nagyrészt persze én voltam az alany. Hangulatos képek születtek az idő, a fotós, s a hely adottságai jóvoltából, hisz egy rendkívül sekély szakasz ez, ahol mindenképp csak gázolva lehet horgászni.
   Ez az egész egy sajátos geológia képződmény, mely egy olyan bazalt fajtából áll, mely az egész Földön egyedülálló, és sehol máshol nincs jelen, s egy olyan löszképződményből, mely szintén ritkaságszámba megy. Ennek összessége nagyjából olyan, mintha a Holdon járna az ember. További különlegessg, hogy a parton álló "hegy" mozog, süllyed, s azzal arányosan emelkedik ez ki, így folyamatosan változik az arculata. Ezenkívül egy rövid szakaszon sóder is fellelhető, amit természetvédő ismerősöm el sem hitt, hisz nagyjából Dunaföldvár alatt már elvileg sehol nincs olyan. Itt mégis. Noha nem tisztán, de van az is.
   Na de vissza a jelenbe. Ennek a zátonynak a felső felén kezdtem, de ott csak felfelé lehet dobálni, ami a lustuló jászoknak már kicsit gyors. UL cuccal kezdtem, s miután nem volt érdeklődő, feltettem az ajándék úszós úsztatós szerkót bő csonticsokorral. Mivel azonban így csak szabadon tudtam magam felé úsztatni a nagy sodrásban, nem voltam vele eredményes, lejjebb mentünk. Pár kép azért készült. :) 

   A következő megállónál már csak úsztattam, de csak egy percet időztünk, vándoroltunk is tovább a "Holdon."

   Aztán végül megérkeztünk a kedvenc helyemhez. Itt a legsekélyebb a pálya. 20-30 métert be lehet menni úgy, hogy gatyáig sem érne a víz. Én csizmaszárig álltam be, s magam alatt úsztatgattam, de ilyen vízállásnál elég röhejesnek hatott ez a 30 centis vízben. Ide ki leginkább áradásban, nyáron szoktak állni. Barátnőm talált egy helyes kis szigetet alattam, melyre állva szemből tudott fotózni. No, már profi fotósom is van, az ajándékúszómat használom, csak valami hal kellene. Legalább egy 15 centis jászt adna a sors...de persze etetés, s idő nélkül...
   Szerencsémre a tekintetem visszakalandozott az úszóra, mely szép komótosan oldalazni kezdett. Bevágtam neki, s legnagyobb meglepetésemre vörösesen felburványlott a víz, s lüktetni kezdett a botom, a karom... Megvan! Jász! Miközben elmagyaráztam fotósomnak, miképpen állítsa be a kamerafunkciót, döbbenten fárasztottam nem is túl apró ellenfelem, egészen meghökkentett ebben a 25-30 centis kis vízben, etetés nélkül. Néha nekem is lehet szerencsém! Egyre közelebb ért, végül boldogan tarkón ragadtam ellenfelem.
   Rég örültem már így halnak. Olyan régen voltam lent, nagyon kellett. A fárasztás második feléről egy videó is készült. Remélem, a nagyon rossz minőség ellenére a hangulatot visszaadja, hogy milyen érzés vízben állva 30 centis vízből szép halat fárasztani. :) Kedvesem kattintott egy gyors képet a halról, majd az ajándék úszóval párosítva kedves ajándékozó horgásztársam részére, majd velem, s a visszaengedést is dokumentálta. Szépséges, bizonyára kiló feletti jászomat elnyelte a kristálytiszta vizű sodrás.

   Továbbhaladva már nem sok időt szántam a próbálkozásra. Két helyen álltunk meg, egy kis szigeten, ahol barátnőmnek volt sikere. Elláttam instrukciókkal, mit tegyen, ha eltűnik az úszó, majd nekiálltam beállítani mini fotóállványom egy közös kép kedvéért, mikor eltűnt a szépen megmunkált parafa, s ő az instrukciókat gyönyörűen követve megfogta első kis balinját. :) Végül persze a közös kép is elkészült.

   Továbbmentünk. Már csak egy helyen dobtam párat, de hideg is volt, a nap is lebukóban volt, hazaindultunk hát, nyomunkban a rózsaszín fellegekkel. Csodás kis este volt.

   Megesett: 2015.10.17.                           Írta: Schmidt Bence                                                      Fotózta és lektorálta: Kiss Viktória

Pezsdüléskor, avagy egy hősi halált halt fényképezőgép margójára...

  A napokban nemigen próbálkoztam horgászattal, egy meddő feederezésem volt, melyen barátnőm mentette meg a becsületünket viszonylag sok pegetett gébbel, s egyszer lent voltam csak a faluban bogarászni. Kevés, s apró halat sikerült csak fognom a nagyon kis vízben, kedvenc helyem teljesen horgászhatatlanná vált.Most azonban jött egy szűk méteres áradás, így úgy döntöttem, leugrok egy órára, hátha nem csak a víz pezsdült meg, hanem a halak étvágya is.

   6 körül értem le, s láttam, hogy végre pont ideális a víz. Volt is egy-egy loccsanás mindenfelé. Kedvenc helyem felé tartva egy helyen megálltam, s dobtam egy rövidet, hogy megnézzem az újonnan vásárolt Salmo Tiny mozgását. Rögtön elmarta egy akkora géb, hogy mérete a csalit közelítette.

   Lassan, óvatosan közelítettem a helyem felé, hisz kagylóágyon lépkedtem. Megálltam az első kis csücsöknél, s dobtam egy jó hosszút a kis süllyedő arany-fekete salmo wobival. Épp elcsodálkoztam volna, milyen messze el lehet repíteni, de nem volt időm rá, mert a tekerés megkezdésekor már rá is vágott az első jász. Nem volt nagy, de túl kicsi sem, a húzós vízben nagyon jól tartotta magát, de végül csak a tenyerembe simult.

   Kicsit vándorolgattam, de a zátony többi része nem adott halat, nem is igen volt látható jelük, így gyorsan visszatértem a kezdeti beállóhoz. Dobtam párat ssr 5-el, meg 1-es körforgóval, hátha akad valami igazán nagy, de ahogy a forgásokból is látszódott, kiló felettiek nemigen lehettek a pályán. Aztán végül arra jutottam, hogy csak visszacsatolom a kis tinyt, legalább fogjak valamit.

   Szépen, lassan, meg-megállítva vontattam kifelé, s már elég közel járt, mikor újra belevágott a villám. Ez a rávágás különösen látványos volt, a hal hihetetlen magasságba vetette ki magát, s nagy elánnal küzdött. Ez sem volt hatalmas, körülbelül az előző méreteivel rendelkezett.

Lefotóztam, s lehajoltam, hogy visszaengedjem... Ebben a pillanatban fényképezőgépem kicsúszott a tokjából - elfelejtettem becsatolni azt - s a vízben landolt...

   Botot ledobtam, gép a vízből ki, aksi, memóriakártya ki, hadd száradjon minden, már csak az ima maradt. S ha már úgyis száradnia kell, dobáltam tovább. Nem sokat kellett, hogy jöjjön az újabb vörös szépség. Ez volt az aznapi legszebb, olyan nyolcvan dekás forma lehetett, kitartóan küzdött ő is. A nagy sodrásban ez már csak így megy...

 És amit már nem is reméltem: A kis, alig tízezer forintot kóstáló kis fotómasinám működött. Pedig már sajnáltam, hogy nem tudom lekapni a legszebb jászt, remény nélkül rakosgattam össze a megszáradt elemeket, de csak beindult. Igaz, hogy ráfér majd egy alapos tisztogatás, s igaz, hogy a piszkos lencse miatt nem lehetett igazán jó képet csinálni, de működött! Kattintottam gyorsan egy-két  fotót, majd visszaengedtem a halat.

  
   Lassan rám szürkült. Meglepődve vettem tudomásul, annyira beleéltem magam az élménybe. A sötétedés miatt egy rikító színű kis kenartot csatoltam karabinerembe, s szórni kezdtem vele a vizet. A jászos forgások, bluggyanások azonban elhalkultak. Kicsit beljebb, épp dobástávnyira furcsa mozgás volt, nem tudtam eldönteni, hogy ugrás-e, vagy rablás... aktívnak tűnt, támadásnak, de csattant is utána többször a víz. Dobtam így egyet merőlegesen ezek irányába, s pöcögtetve sodortattaam, nagy-nagyon lassan vontatva. Valami megkopogtatta, de nem akadt. Újra megpróbálkoztam vele, ismét sorozatos koppanások, míg a végére csak odaragadt. Jól beállt a sodrásba, bár érezhető volt, hogy nem óriási hal. Jásznak hittem, de a közelbe érve kiderült, hogy egy combosabb karika volt az identitászavaros tettes. Ritkán, de előfordult már, ki szoktak jönni sötétedéskor ide a laposra. És nem ő volt az utolsó... a következő néhány dobásra jött még kettő, nagyjából ugyanakkorák, kicsivel nagyobbak mint az első volt. Agresszív rávágásokkal érkeztek mind, a sodortatott, pöcögtetett kis kenartra. Fura egy élmény volt, véletlenszerűen fogtam már, de így, egymás után még sosem. :)

Beesteledett, s bár az éjszaka is jó halakkal kecsegtetett, mennem kellett. Végre halat is fogtam az elmúlt napok böjtje után, és még a gépem is szerencsésen megúszta. :) Szép este volt.



u.i.: Sajnos másnapra csak meghalt szegény masina. Már rendelem is a következőt, durva 4000 ft-ért. Az én kezembe drágább nem való... :)


Megesett: 2015.09.07.                  Írta: Schmidt Bence

Szúnyoginvázió idején

   Ismét volt egy bő órám elfoglaltságaim után, s mint általában, ilyenkor is kedvenc dunai UL pályámra látogattam.

  
   6 óra múlt, mire leértem a partra. Talán sokan hallottak róla, ez az a hely, egy jellegzetes rész a falunkban, ahol a löszfal süllyed. S ahol megsüllyed, ott valahol a Duna medrében kiemelkedik, így jött létre az a zátony, melyen legtöbbet kószálok. Most újra megindult, emelkedett is bent kicsit megint, ami azt jelentette, hogy néhány helyen egy sima csizmával is 20-30 métert be tudtam gázolni a vízbe. Egy ilyen helyen kezdtem, 0-ás körforgóval. Sikerült becserkésznem egy nagyobb kő mögül egy nem túl nagy balint és egy kedves kis jászt.

   Sok helyütt olvasom, hogy a dunai jászoknál az átlagméret 70-80 deka. Hát errefelé nem. Évente 1-2 ilyet lehet kifogni, a sihederek rengetegen vannak, csak messze bent úsztatva, feederezve fognak nagy ritkán pár szebb példányt... És néha nagyobb víznél kijönnek a szélére is, de nincsenek sokan, nem túl gyakran fordul ez elő. Ilyen szempontból irigykedem a felsőbb szakaszokra, akár a fővárosira is, arra sokkal szebb belőlük az állomány... no de ez van, velük kell beérni. :)
   Kicsit tovább haladtam, a zátony ráfolyási részéhez értem. Akkortájt kezdett rajzani a szúnyog, de még nem volt durva a helyzet. Mindenfelé apróbb balinok, jaszkók szedegették az ügyetlenebb vérszívókat. Sajnos ezen a pályán csak sodrással együtt lehetett húzni a műcsalikat, ez és a sekély víz együtt elég szűk lehetőségeket hagyott. Apró, saját készítésű wobikkal és kenart hunterrel próbálkozgattam, néha visszacsatoltam azért a vasat is. Sikerült elcsippentenem egy-két kis jaszkót és balint ismét, legkisebb bogaramat szedték a legjobban, bizonyára éppen a rajzás miatt. Egy ízben nagy rávágást is kaptam, még a fék is megnyikkant. Természetesen nem lett meg... de azért elvoltam a suhancokkal is. :) Volt köztük, amit már megtámadott valami...
Mindeközben elég gyakran "vágtak rá" a vándorkagylók csoportjai is, főleg, ha visszacsatoltam a körforit.

   Ekkor már egyre nagyobb mértéket kezdett ölteni a szúnyogfelhő. A vérszívók hada visszavonulásra késztetett, ám még hazafelé megálltam az első helyemen, gondoltam, ha begyaloglok jó messze, akkor kicsit kevesebben lesznek majd...
Hát nem.
   A terülj-terülj asztalkámra azonban sorra érkeztek a kis mohó ragadozók, és lehetett belőlük csipegetni jócskán. A villantó lehetősége fel sem merült, nem tudtam kettőt tekerni az orsó karján anélkül, hogy ne kellett volna csapkodnom magam körül... azért küzdöttem becsülettel, kitartottam, míg tudtam, fogtam is még egy kis balint körforgóval és két tenyeres jaszkót, egyiket saját bogárral, másikat sárga kenart hunterrel.

   Ekkor már erősen sötétedett. Lehetett volna még fogni párat, tán még a nagyobbak is megérkeztek volna a sötéttel a táplálékbőség miatt, de egyszerűen nem bírtam tovább. A halak a szúnyogokra lestek, én a halakra vadásztam, a szúnyogok pedig rám.
Bezárult az ördögi kör.


Megesett: 2015.08.28                    Írta: Schmidt Bence