Életem márnájának története - apró extrákkal...

   Kuksolok a sötétben, semmi zavaró hang, csak a folyó, a természet neszei. Feszült várakozás, bármikor jöhet a márna. Mostanában főleg a kiló körüliek jönnek, őket várnám vacsoravendégnek. Természetesen én nem, csak ők vacsoráznának, a lánc nem folytatódik felfelé. Kis szél kerekedik, a gyenge fényekben látni, ahogy a pára csomókban szökik szét ezerfelé ijedtében. Felhúzom a kapucnim, s szorosabbra fonom magam köré a kabátom. Majd' megfagyok, lassan menni kéne, de nehezemre esik, hisz akármikor jöhet a várva várt hal, a ködös november ajándéka...

   Ilyenkor már minden hal ajándék. Valamiért nem is járnak már, csak 1-2 elvetemültebb sporttárs. Pedig a márna még ilyenkor is eszeget. Persze kicsit több szerencse, és jobb helyválasztás kell már hozzá. No meg az éjszaka.
   Szereztem potom pénzért egy fényképezőgépet, melyet gyakorlatilag nekem terveztek. Vízálló, hisz víz alatti felvételekre tervezték, ejtésre törhetetlen. Pont ez való az én kezembe, tán még én sem tudok kárt tenni benne. Ennek okán elhatároztam, hogy a héten 2-3-szor is kimegyek este, hátha kipróbálhatom. Nyilván nappal lenne az igazi, de akkor még meló van. Azért remélem, hogy majd arra is sor kerül a közeljövőben. :)
   Otthon szokás szerint bekevertem némi olcsó sajtos, csontis kaját, ami elég egy másfél órás pecához. Egyharmad zacskót. Nálam egy horgászat ennél többe sosem kerül. :) Bepakoltam a botjaim, s letekertem megszokott helyemre, reménykedve, hátha nem tűntek még el onnan.
   Jobboldali botomra sajtaromás csonti, míg a baloldalira sima került, mindkettőre 8-10 szem. A baloldalin patron, a jobboldali szemközti fényforrás előtt, így jól látható a spicc. A széket ilyenkor precízen beállítom, hogy a legjobbak legyenek a látási viszonyaim. Lecsüccsentem, s a szákomért nyúltam, hogy kinyissam. A szemközti fényforráshoz képest jól beállított pozícióm miatt a szemem sarkából láttam, ahogy belevág a jobboldali botomba a villám. Azonnal visszafordultam, s szememet a megmerevedett botomra szegeztem, hisz tudtam, hogy ez efféle kapások amolyan heves rávágások, és sokszor szokott lenni 1-2 másodperc szünet, míg elkezd bólogatni a bot. Most is így történt. Beemeltem.
   Az első pillanatok sokszor trükkösek lehűlt vízben. A hal csak súllyal forgolódott, ahogy az lenni szokott, lehetett akár nagyobb dévér, kisebb márna, nagyobb márna... ilyenkor csak tartom a botot és lazítok a féken... ha dévér, akkor szép lassan csökken a súly, és elindul kifelé a hal... De ez nem az volt. Egyszer csak elindult a nyers erő, durván rángatva törtetett befelé, sivított a fék. Túl sokat nem ment, megállt, de lehetett érezni az élő erőt. Percekig szinte csak egy helyben kevert, s mikor pár métert közelebb csaltam, már tört is ki újra. Nagyon sokáig tartott a huzavona. 10 perc is eltelt, mire elkezdett lassan kifelé jönni. Akkor is csak nagyon óvatosan húzhattam, kezemet végig a féken nyugtatva, akármelyik pillanatban érkezhetett egy rövid, de annál elemi erejűbb kitörés. Negyed óra biztos, hogy eltelt, mire a part közelébe ért, s először sejlett fel a lámpám fényében. Nem láttam, pontosan mekkora. Biztos, hogy szép, de hogy hármas, négyes, esetleg még nagyobb, nem tudtam. Mikor már kezdett veszteni az erejéből, s feljött a víztetőre, megdobbant a szívem, gyönyörű volt.
Végre felfeküdt, s belevezettem a szákba. Ez olyan szép Marci, hogy szinte már Márton. Jött is rögtön a kisebb probléma. Ilyen gyönyörű halat nem akartam letenni a homokba, de egyszerűen nem értem át a tarkóját, muszáj volt - rendszeresíteni fogok eztán valami rongyot. Készítettem egy-két fényképet, túl sokat nem akartam, önkioldósat sem, eleget volt szárazon. Megmértem... kereken 70 cm! Nem szoktam mérlegelni, de eddigi legnagyobbamat egy kedves sporttárs megmérte, 69 centi volt, és 4,2 kg. Ez annál jóval kövérebb, kifejezetten duci jószág volt, emiatt minden bizonnyal súlyosabb. bár ez csak otthon tudatosult bennem, a parton csak bő négyesre becsültem. De tán ütötte a négy és felet is. Kivételesen kicsit sajnáltam, hogy nincs mérlegem... :)

   Óvatosan megfogtam, s éltetőelemébe helyeztem. Nagyon elfáradt, minden erejét beleadta a szabadulásba. Kellett neki legalább egy bő perc, míg áramoltattam a kopoltyúján a vizet, s magához tért. Közben igyekeztem az elengedésről, és víz alatti videót készíteni, de még tanulni kell, és nem éjjelre tervezték. :) Azért felteszem. :) Talán jobban érzékelteti a méreteit, mint a kép.

   Végül csak elúszott, méltóságteljesen tűnt tova a titokzatos sötétségbe. Sokáig dobogott még a torkomban a szívem...

* * *

   Másnap is lejöttem. Addigra már kicsit tanulgattam az új gépet, ki szerettem volna próbálni. Az első óra azonban néma csendben telt el. Gondoltam egyet, s az egyik botomon a 100 grammos ólmot 130-asra cseréltem, hátha nyerek vele még pár métert a kevesebb görgés miatt. Próbálkozásom siker koronázta, ahogy beállt, már rángatózott is a pálca... megvan! El sem hittem, de a tegnapihoz hasonló erő húzott vissza a túloldalról. Hosszú percekig tartott a viaskodás ismét, mikor egyszer csak megkönnyebbült a szerelékem... kiakadt a horog. Ma ő győzött. Visszadobva ismét keveset kellett várnom, újabb márna, bár ez jóval kisebb volt, könnyebben jött, nem nagyon futkározott. És megint elment. Pedig ugyanazzal a horoggal voltam, mint eddig, tán a plusz súly miatt ül kevésbé a bevágás, ki tudja...
   A harmadik azonban már rendesen akadt. Ez sem volt nagy, de jó erőben volt. Tarkón ragadtam, szűk másfél kilóra taksáltam. Lőttem 1-2 képet, majd a víz alá helyezve munkába fogtam kis fényképezőm.

   Nem is sikerült olyan rosszul! Ezt követő bejegyzéseimben igyekszem majd tovább fejleszteni ezt a tudást, hogy minél látványosabb elemekkel kísérhessem majd írásaim. :) Lehet, hogy ez tavaszra tehető majd csak inkább, függ a márnák, s az időjárás, s kedves patakom kedvétől is, hátha egyszer végre lemegy majd.
   Más aznap már nem jött, nem is maradtam sokat. Ennyi volt hát életem legnagyobb márnájának története. :)

Megesett: 2015.11.2-3.                                   Írta: Schmidt Bence

Képek nélkül - avagy megpróbálni leírni a leírhatatlant...

Amint utolsó blogbejegyzésemben olvashatjátok, néhány nap erejéig fényképezőgép nélkül maradtam. Naná, hogy hogy éppen másnap jön velem szembe egy csodálatos este...

   Horgászbarátommal kedvenc patakunknak egy olyan szakaszát látogattuk meg, amelyen még csak futó próbát tehettünk. Kies helyre vitt autója, a világ végére egy kis falu közelébe.

   Már kiszálláskor megfogott a hely. Az addig bejárt részeket is gyönyörűnek tartottam, de ez... Zabolátlan, változatos, kanyargós, elképesztő vegetációval, szemét, s általában emberi kéz nyoma nélkül. Két, viszonylag magas part közt futott tova, a múltkorihoz képest nagy sebességgel és zavarosabban az esőzések miatt.

   Kezdetben nem derült ki, mennyire szép nap is lesz ez. Keservesen indult nagyon. A zavaros, sodró víz, s talán a hirtelen lehűlés miatt is a halak kapókedve drasztikusan lezuhant. Negyed óra próbálkozás után úgy döntöttem, előhúzok egy könnyed kis úsztatós cuccot, hogy legalább a biztos halam meglegyen, s itt a múltkor láttam olyan gödröket, amiben láttam némi fantáziát.

   Csakhogy a sebesen áramló víz miatt most  ezek a helyek is nehezen voltak meghorgászhatóak. Álló rész nem is volt, úsztatni fenékközelben meg nem lehetett, mert sok a növény a víz alatt is. Azért 1-2 szép sügért, s néhány bodorkát kikaptam egy gyönyörű zugból, s eztán vissza is váltottam pergetni.    Eközben társamnak semmi... Azonban egyszer csak meghajlott a finom pálcája, s a hal vad csapkodásba kezdett, a víz felszínén. Látszott, hogy nem egy óriás, de vöröses uszonyai voltak... nagyjából egyszerre ismertük fel, hogy jász volt a horgon! Alaposan megmosolyogtuk, ugyanis úton idefelé azt mondta nekem, hogy figyeljek, ma jönni fog a jász. Erre csak nevettem, még soha egyetlen darabot sem fogtunk ezen a vízen, miért mondja ezt? Erre itt van. Olyan 20-30 dekás forma, kellemes példány volt.

El is küldtem lottót venni.

   Ezután jó ideig semmi. Kicsit újra visszacsatoltam az úsztatós cuccot. Lassan elértünk ahhoz a kanyarhoz, amelyig a múltkor jutottunk. Továbbmentünk... és csodaszép kép tárult a szemünk elé. Az eddigi szakaszt is gyönyörűnek, vadnak véltük, de ezután... hirtelen kanyarok, szinte egész vízterületet elfoglaló fűzbokrok, sűrű gyalogakác, s kisebb nádasok adtak minden egyes méterének új arculatot. Egyre nehezebb volt azonban lejutni a parthoz. Az első helyen, egy kanyar belső ívénél terveztem az utolsót úsztatni, volt is egy langós, álló víz egy nagy bokor mögött. Jött egy tenyeres sügér... majd kicsit lejjebb engedtem, s a villámként eltűnő úszóra reagálva máris egy vad domolykó küzdött a horgon. Hohó! Erre már talán több úszkál kedves kis halainkból. Nagy nehezen megszákoltam, s útjára eresztettem a 30 centi körüli domit. Nélküle sem kell már hazamenni, azonban mégsem volt az igazi, hisz a pergetve fogottak sokkal nagyobb élményt nyújtanak...

   Lassan a Nap már a fák csúcsához közelített. Nem szürkült, de egy picit már csípősebb kezdett lenni a levegő. Eltettem a gilisztát és az úsztatós pakkot, majd újonnal vásárolt tinymet kapcsoltam a karabinerbe. Eközben társam már domolykót szákolt - nagy nehezen, befutott egy bokor alá a saját oldalán, olyan meredek part van, hogy nem is látta, hol van és mi történik, de végül csak sikerült... Sárga kenart hunterra jött.

   Nem érkezett érdeklődés a tinymre. Váltásra szántam el magam, tán a zavaros víz miatt nem működik a fekete szín, tán lejjebb kell keresni őket, hisz semmi szedés nem volt. Társam elmondása szerint is finoman megtolt csalira vágott be, s amúgy is, szedés sem volt sehol. Nem volt az az igazi megszokott vehemencia bennük...

   3,5 centis hornet került hát a kapcsomba, amely világosabb színű, kishalas, és mélyebbre is kúszik a víz alatt. Tán a másodikat dobtam a túlpart bokraihoz, mikor megtolta valami. Abban sem voltam biztos, hogy hal volt, olyan finoman. Aztán újra így tett, de annak már odahúztam, s már nyargalt is a vonal túlsó végén domolykó barátunk. Akár az előző, ez is súrolta a 30 centit, ez már itt bőven a szép kategóriába sorolható.

   E két hallal aztán mindkettőnknél megindult a lavina. Nem tudtuk, hogy csak az új, búvóhelyekben gazdagabb, s szélesebb - emiatt lassabb sodrású - szakasz miatt, vagy a közelgő este okán, de elkezdtük fogni őket, majd minden beállónál volt akciónk, s a zömét halra tudtuk váltani. Ami fura volt, hogy igazi, heves rávágásunk tán 1-2, ha volt, épp hogy megtolták csak mind, arra kellett odavágni. Estig szerintem mindketten tíz darab felé kerültünk, ebből a harmincas méretből.

   De nem is ez volt az oka, hogy az idei egyik legszebb napom volt. Ahogy hűlt az idő, a kanyargó patak fölé gyönyörű formákat festett a gomolygó pára. A semmi közepén, háttérben a naplementével, mélyen zengő szarvasbőgést hallgatva ugráltunk egyik helyről a másikra, mint egy kisgyerek a cukorboltban. Csodáltuk az imitt-amott elsuhanó jégmadarakat. Nem győztünk betelni az életérzéssel, s csak mutogattuk, hogy ez mennyire szép, és az mennyire gyönyörű.  Közben persze egyre jobban megindultak a halak is, s tenyerünk börtönéből mind újra belesimultak a csendes, sejtelmes vízbe.

   Aztán lassan mennünk kellett. Pedig mindketten bármeddig elzarándolkoltunk volna még, de ránk sötétedett, s a kapások is megszűntek. Visszaérve, összegezve mind a ketten úgy éreztük, hogy valahol itt van az a tökéletes harmónia, amit a természet adhat.

Áhhh... ahogy olvasom e sorokat, azt hiszem, kudarcot vallottam. De hát... nem is lehet leírni a leírhatatlant... :)

Megesett: 2015.09.09.                      Írta: Schmidt Bence