Képek nélkül - avagy megpróbálni leírni a leírhatatlant...

Amint utolsó blogbejegyzésemben olvashatjátok, néhány nap erejéig fényképezőgép nélkül maradtam. Naná, hogy hogy éppen másnap jön velem szembe egy csodálatos este...

   Horgászbarátommal kedvenc patakunknak egy olyan szakaszát látogattuk meg, amelyen még csak futó próbát tehettünk. Kies helyre vitt autója, a világ végére egy kis falu közelébe.

   Már kiszálláskor megfogott a hely. Az addig bejárt részeket is gyönyörűnek tartottam, de ez... Zabolátlan, változatos, kanyargós, elképesztő vegetációval, szemét, s általában emberi kéz nyoma nélkül. Két, viszonylag magas part közt futott tova, a múltkorihoz képest nagy sebességgel és zavarosabban az esőzések miatt.

   Kezdetben nem derült ki, mennyire szép nap is lesz ez. Keservesen indult nagyon. A zavaros, sodró víz, s talán a hirtelen lehűlés miatt is a halak kapókedve drasztikusan lezuhant. Negyed óra próbálkozás után úgy döntöttem, előhúzok egy könnyed kis úsztatós cuccot, hogy legalább a biztos halam meglegyen, s itt a múltkor láttam olyan gödröket, amiben láttam némi fantáziát.

   Csakhogy a sebesen áramló víz miatt most  ezek a helyek is nehezen voltak meghorgászhatóak. Álló rész nem is volt, úsztatni fenékközelben meg nem lehetett, mert sok a növény a víz alatt is. Azért 1-2 szép sügért, s néhány bodorkát kikaptam egy gyönyörű zugból, s eztán vissza is váltottam pergetni.    Eközben társamnak semmi... Azonban egyszer csak meghajlott a finom pálcája, s a hal vad csapkodásba kezdett, a víz felszínén. Látszott, hogy nem egy óriás, de vöröses uszonyai voltak... nagyjából egyszerre ismertük fel, hogy jász volt a horgon! Alaposan megmosolyogtuk, ugyanis úton idefelé azt mondta nekem, hogy figyeljek, ma jönni fog a jász. Erre csak nevettem, még soha egyetlen darabot sem fogtunk ezen a vízen, miért mondja ezt? Erre itt van. Olyan 20-30 dekás forma, kellemes példány volt.

El is küldtem lottót venni.

   Ezután jó ideig semmi. Kicsit újra visszacsatoltam az úsztatós cuccot. Lassan elértünk ahhoz a kanyarhoz, amelyig a múltkor jutottunk. Továbbmentünk... és csodaszép kép tárult a szemünk elé. Az eddigi szakaszt is gyönyörűnek, vadnak véltük, de ezután... hirtelen kanyarok, szinte egész vízterületet elfoglaló fűzbokrok, sűrű gyalogakác, s kisebb nádasok adtak minden egyes méterének új arculatot. Egyre nehezebb volt azonban lejutni a parthoz. Az első helyen, egy kanyar belső ívénél terveztem az utolsót úsztatni, volt is egy langós, álló víz egy nagy bokor mögött. Jött egy tenyeres sügér... majd kicsit lejjebb engedtem, s a villámként eltűnő úszóra reagálva máris egy vad domolykó küzdött a horgon. Hohó! Erre már talán több úszkál kedves kis halainkból. Nagy nehezen megszákoltam, s útjára eresztettem a 30 centi körüli domit. Nélküle sem kell már hazamenni, azonban mégsem volt az igazi, hisz a pergetve fogottak sokkal nagyobb élményt nyújtanak...

   Lassan a Nap már a fák csúcsához közelített. Nem szürkült, de egy picit már csípősebb kezdett lenni a levegő. Eltettem a gilisztát és az úsztatós pakkot, majd újonnal vásárolt tinymet kapcsoltam a karabinerbe. Eközben társam már domolykót szákolt - nagy nehezen, befutott egy bokor alá a saját oldalán, olyan meredek part van, hogy nem is látta, hol van és mi történik, de végül csak sikerült... Sárga kenart hunterra jött.

   Nem érkezett érdeklődés a tinymre. Váltásra szántam el magam, tán a zavaros víz miatt nem működik a fekete szín, tán lejjebb kell keresni őket, hisz semmi szedés nem volt. Társam elmondása szerint is finoman megtolt csalira vágott be, s amúgy is, szedés sem volt sehol. Nem volt az az igazi megszokott vehemencia bennük...

   3,5 centis hornet került hát a kapcsomba, amely világosabb színű, kishalas, és mélyebbre is kúszik a víz alatt. Tán a másodikat dobtam a túlpart bokraihoz, mikor megtolta valami. Abban sem voltam biztos, hogy hal volt, olyan finoman. Aztán újra így tett, de annak már odahúztam, s már nyargalt is a vonal túlsó végén domolykó barátunk. Akár az előző, ez is súrolta a 30 centit, ez már itt bőven a szép kategóriába sorolható.

   E két hallal aztán mindkettőnknél megindult a lavina. Nem tudtuk, hogy csak az új, búvóhelyekben gazdagabb, s szélesebb - emiatt lassabb sodrású - szakasz miatt, vagy a közelgő este okán, de elkezdtük fogni őket, majd minden beállónál volt akciónk, s a zömét halra tudtuk váltani. Ami fura volt, hogy igazi, heves rávágásunk tán 1-2, ha volt, épp hogy megtolták csak mind, arra kellett odavágni. Estig szerintem mindketten tíz darab felé kerültünk, ebből a harmincas méretből.

   De nem is ez volt az oka, hogy az idei egyik legszebb napom volt. Ahogy hűlt az idő, a kanyargó patak fölé gyönyörű formákat festett a gomolygó pára. A semmi közepén, háttérben a naplementével, mélyen zengő szarvasbőgést hallgatva ugráltunk egyik helyről a másikra, mint egy kisgyerek a cukorboltban. Csodáltuk az imitt-amott elsuhanó jégmadarakat. Nem győztünk betelni az életérzéssel, s csak mutogattuk, hogy ez mennyire szép, és az mennyire gyönyörű.  Közben persze egyre jobban megindultak a halak is, s tenyerünk börtönéből mind újra belesimultak a csendes, sejtelmes vízbe.

   Aztán lassan mennünk kellett. Pedig mindketten bármeddig elzarándolkoltunk volna még, de ránk sötétedett, s a kapások is megszűntek. Visszaérve, összegezve mind a ketten úgy éreztük, hogy valahol itt van az a tökéletes harmónia, amit a természet adhat.

Áhhh... ahogy olvasom e sorokat, azt hiszem, kudarcot vallottam. De hát... nem is lehet leírni a leírhatatlant... :)

Megesett: 2015.09.09.                      Írta: Schmidt Bence

Pezsdüléskor, avagy egy hősi halált halt fényképezőgép margójára...

  A napokban nemigen próbálkoztam horgászattal, egy meddő feederezésem volt, melyen barátnőm mentette meg a becsületünket viszonylag sok pegetett gébbel, s egyszer lent voltam csak a faluban bogarászni. Kevés, s apró halat sikerült csak fognom a nagyon kis vízben, kedvenc helyem teljesen horgászhatatlanná vált.Most azonban jött egy szűk méteres áradás, így úgy döntöttem, leugrok egy órára, hátha nem csak a víz pezsdült meg, hanem a halak étvágya is.

   6 körül értem le, s láttam, hogy végre pont ideális a víz. Volt is egy-egy loccsanás mindenfelé. Kedvenc helyem felé tartva egy helyen megálltam, s dobtam egy rövidet, hogy megnézzem az újonnan vásárolt Salmo Tiny mozgását. Rögtön elmarta egy akkora géb, hogy mérete a csalit közelítette.

   Lassan, óvatosan közelítettem a helyem felé, hisz kagylóágyon lépkedtem. Megálltam az első kis csücsöknél, s dobtam egy jó hosszút a kis süllyedő arany-fekete salmo wobival. Épp elcsodálkoztam volna, milyen messze el lehet repíteni, de nem volt időm rá, mert a tekerés megkezdésekor már rá is vágott az első jász. Nem volt nagy, de túl kicsi sem, a húzós vízben nagyon jól tartotta magát, de végül csak a tenyerembe simult.

   Kicsit vándorolgattam, de a zátony többi része nem adott halat, nem is igen volt látható jelük, így gyorsan visszatértem a kezdeti beállóhoz. Dobtam párat ssr 5-el, meg 1-es körforgóval, hátha akad valami igazán nagy, de ahogy a forgásokból is látszódott, kiló felettiek nemigen lehettek a pályán. Aztán végül arra jutottam, hogy csak visszacsatolom a kis tinyt, legalább fogjak valamit.

   Szépen, lassan, meg-megállítva vontattam kifelé, s már elég közel járt, mikor újra belevágott a villám. Ez a rávágás különösen látványos volt, a hal hihetetlen magasságba vetette ki magát, s nagy elánnal küzdött. Ez sem volt hatalmas, körülbelül az előző méreteivel rendelkezett.

Lefotóztam, s lehajoltam, hogy visszaengedjem... Ebben a pillanatban fényképezőgépem kicsúszott a tokjából - elfelejtettem becsatolni azt - s a vízben landolt...

   Botot ledobtam, gép a vízből ki, aksi, memóriakártya ki, hadd száradjon minden, már csak az ima maradt. S ha már úgyis száradnia kell, dobáltam tovább. Nem sokat kellett, hogy jöjjön az újabb vörös szépség. Ez volt az aznapi legszebb, olyan nyolcvan dekás forma lehetett, kitartóan küzdött ő is. A nagy sodrásban ez már csak így megy...

 És amit már nem is reméltem: A kis, alig tízezer forintot kóstáló kis fotómasinám működött. Pedig már sajnáltam, hogy nem tudom lekapni a legszebb jászt, remény nélkül rakosgattam össze a megszáradt elemeket, de csak beindult. Igaz, hogy ráfér majd egy alapos tisztogatás, s igaz, hogy a piszkos lencse miatt nem lehetett igazán jó képet csinálni, de működött! Kattintottam gyorsan egy-két  fotót, majd visszaengedtem a halat.

  
   Lassan rám szürkült. Meglepődve vettem tudomásul, annyira beleéltem magam az élménybe. A sötétedés miatt egy rikító színű kis kenartot csatoltam karabinerembe, s szórni kezdtem vele a vizet. A jászos forgások, bluggyanások azonban elhalkultak. Kicsit beljebb, épp dobástávnyira furcsa mozgás volt, nem tudtam eldönteni, hogy ugrás-e, vagy rablás... aktívnak tűnt, támadásnak, de csattant is utána többször a víz. Dobtam így egyet merőlegesen ezek irányába, s pöcögtetve sodortattaam, nagy-nagyon lassan vontatva. Valami megkopogtatta, de nem akadt. Újra megpróbálkoztam vele, ismét sorozatos koppanások, míg a végére csak odaragadt. Jól beállt a sodrásba, bár érezhető volt, hogy nem óriási hal. Jásznak hittem, de a közelbe érve kiderült, hogy egy combosabb karika volt az identitászavaros tettes. Ritkán, de előfordult már, ki szoktak jönni sötétedéskor ide a laposra. És nem ő volt az utolsó... a következő néhány dobásra jött még kettő, nagyjából ugyanakkorák, kicsivel nagyobbak mint az első volt. Agresszív rávágásokkal érkeztek mind, a sodortatott, pöcögtetett kis kenartra. Fura egy élmény volt, véletlenszerűen fogtam már, de így, egymás után még sosem. :)

Beesteledett, s bár az éjszaka is jó halakkal kecsegtetett, mennem kellett. Végre halat is fogtam az elmúlt napok böjtje után, és még a gépem is szerencsésen megúszta. :) Szép este volt.



u.i.: Sajnos másnapra csak meghalt szegény masina. Már rendelem is a következőt, durva 4000 ft-ért. Az én kezembe drágább nem való... :)


Megesett: 2015.09.07.                  Írta: Schmidt Bence

Kánikulában - közel a betlihez...

   ...pedig nem egyedül mentem, hanem ismerőssel, kocsival, hosszú kihagyás után. De hát ember tervez, Isten végez, szokta mondani, aki épp nem ateista...

   Pirkadat végére már ott voltunk megszokott helyünkön. Csakhogy ez a megszokott hely nagyon népszerű... mind a robbanásszerűen terjedő UL-esek körében, mind az engedéllyel nem rendelkező kedves úriemberekében, neadjisten azok csoportosulásaiéban. Ezen a napon hiába mentünk végig a biztos helyeken, csupán egyetlen rávágás akadt, s az a villám szerencsémre az én botomba vágott bele. Nem nagy, de annál kisebb. Amikor nagy ritkán ilyen betliszagú a peca kezdete, bárminek örülni tudok...

    Hamar a helyváltás mellett döntöttünk, hisz éreztük, hogy a szakasz nagyon le van már húzva. Vannak elég durva csapatok is, akik kosárral mennek néha végig itt... felkerestünk hát egy kietlenebb szakaszt.

   Az új helyen első dobásra ráragadt egy átlagos kis domi a Kenart Hunteremre. Az azt követő dobások egyikére pedig egy kis sügér. Hohó, milyen aranybánya lesz ez! Gondoltam...

   Hát, ezt követően valóban domidömping jött. Csakhogy előjött az a rossz szokásuk, hogy mintha csak játszadoznának, semmilyen műcsalival, semmilyen vontatással nem lehet őket megakasztani. Mondjuk hozzá kell tenni, hogy későre járt már, s bár még csillogott a harmat a parton, rettenetes kánikulában sétálgattunk.

Én még csak-csak megvoltam, hisz legalább volt halam, de társamnak még nem jött össze a dolog. Nemsokára azonban megtört a jég, gyönyörű, harminc centi körüli jószág ugrott a körforgójára. A meredek part miatt üggyel-bajjal ugyan, de szákba került végül. :) S utána jött neki még egy kisebb is.
   Azért szép lassan engem is kezdett elemészetni az ideg, semmi nem jött össze, pedig volt az érdeklődők közt darabosabb példány is. Megcsípték, vagy inkább csak megbökték a csalit, és rendre visszavonulót fújtak. Pedig a teljes arzenálom végigpróbáltam, minden csalivezetési módszerrel, amit csak ismerek...
   Újabb helyváltás következett. Kevés időnk volt már, rohamtempóban próbáltuk végig a jónak vélt helyeket, s elsőnek egy elképesztően pici kis siheder könyörült meg rajtam.

   Egy tereptárgy ráfolyási részéhez érkeztünk. Társam kifogott egy 30-40 dekás példányt, majd nem sokkal később egy egész lassan, húzott villantóra, egy bokor mellől vágott oda végre nekem is egy jobb domi. Nagyon megszaladt elsőre, még féket is vitt, de aztán lassacskán azért megadta magát. Csodaszép, bő 30 centis buksifejű volt.

   Nagyon örültem neki. Borzalmasan nehezen indult a nap, de végül csak összejött egy szebb. Enélkül is jól éreztem volna magam, de azért ezen a patakon még csak kétszer maradtam életemben legalább 40-50 deka körüli hal nélkül. :) Nem akartam tovább bővíteni ezt a számot. És remélem, legközelebb sem fog megtörténni. Hamarosan újra megyek! :)

Megesett: 2015.08.29                       Írta: Schmidt Bence

Szúnyoginvázió idején

   Ismét volt egy bő órám elfoglaltságaim után, s mint általában, ilyenkor is kedvenc dunai UL pályámra látogattam.

  
   6 óra múlt, mire leértem a partra. Talán sokan hallottak róla, ez az a hely, egy jellegzetes rész a falunkban, ahol a löszfal süllyed. S ahol megsüllyed, ott valahol a Duna medrében kiemelkedik, így jött létre az a zátony, melyen legtöbbet kószálok. Most újra megindult, emelkedett is bent kicsit megint, ami azt jelentette, hogy néhány helyen egy sima csizmával is 20-30 métert be tudtam gázolni a vízbe. Egy ilyen helyen kezdtem, 0-ás körforgóval. Sikerült becserkésznem egy nagyobb kő mögül egy nem túl nagy balint és egy kedves kis jászt.

   Sok helyütt olvasom, hogy a dunai jászoknál az átlagméret 70-80 deka. Hát errefelé nem. Évente 1-2 ilyet lehet kifogni, a sihederek rengetegen vannak, csak messze bent úsztatva, feederezve fognak nagy ritkán pár szebb példányt... És néha nagyobb víznél kijönnek a szélére is, de nincsenek sokan, nem túl gyakran fordul ez elő. Ilyen szempontból irigykedem a felsőbb szakaszokra, akár a fővárosira is, arra sokkal szebb belőlük az állomány... no de ez van, velük kell beérni. :)
   Kicsit tovább haladtam, a zátony ráfolyási részéhez értem. Akkortájt kezdett rajzani a szúnyog, de még nem volt durva a helyzet. Mindenfelé apróbb balinok, jaszkók szedegették az ügyetlenebb vérszívókat. Sajnos ezen a pályán csak sodrással együtt lehetett húzni a műcsalikat, ez és a sekély víz együtt elég szűk lehetőségeket hagyott. Apró, saját készítésű wobikkal és kenart hunterrel próbálkozgattam, néha visszacsatoltam azért a vasat is. Sikerült elcsippentenem egy-két kis jaszkót és balint ismét, legkisebb bogaramat szedték a legjobban, bizonyára éppen a rajzás miatt. Egy ízben nagy rávágást is kaptam, még a fék is megnyikkant. Természetesen nem lett meg... de azért elvoltam a suhancokkal is. :) Volt köztük, amit már megtámadott valami...
Mindeközben elég gyakran "vágtak rá" a vándorkagylók csoportjai is, főleg, ha visszacsatoltam a körforit.

   Ekkor már egyre nagyobb mértéket kezdett ölteni a szúnyogfelhő. A vérszívók hada visszavonulásra késztetett, ám még hazafelé megálltam az első helyemen, gondoltam, ha begyaloglok jó messze, akkor kicsit kevesebben lesznek majd...
Hát nem.
   A terülj-terülj asztalkámra azonban sorra érkeztek a kis mohó ragadozók, és lehetett belőlük csipegetni jócskán. A villantó lehetősége fel sem merült, nem tudtam kettőt tekerni az orsó karján anélkül, hogy ne kellett volna csapkodnom magam körül... azért küzdöttem becsülettel, kitartottam, míg tudtam, fogtam is még egy kis balint körforgóval és két tenyeres jaszkót, egyiket saját bogárral, másikat sárga kenart hunterrel.

   Ekkor már erősen sötétedett. Lehetett volna még fogni párat, tán még a nagyobbak is megérkeztek volna a sötéttel a táplálékbőség miatt, de egyszerűen nem bírtam tovább. A halak a szúnyogokra lestek, én a halakra vadásztam, a szúnyogok pedig rám.
Bezárult az ördögi kör.


Megesett: 2015.08.28                    Írta: Schmidt Bence