Visszaemlékezés az elmúlt évből - 2015 kezdete

   Ez év augusztusában indítottam el a blogom. Ezt néha túl késeinek érzem, sok történet van, amit szívesen vetnék papírra. Természetesen ez a blog frissességének és lényegének a rovására menne, így alapvetően kerülni fogom. Nagyjából kialakult egy ütemezésem a bejegyzések megjelenésében, heti rendszerességgel adok egyet ki a kezeimből. Ezt nagyjából szeretném megtartani, hisz tudom, hogy sok horgász - köztük jómagam is - télen csak "szobapecázik", keresgél az írások, videók közt, felidézve a jobb időket. Főleg azok, akik környékén nincsen jó téli víz, vagy ideje nincs rá, vagy egyszerűen csak ilyen hidegben már nem viszi rá a lélek hobbijának űzésére. Nálam szép időben, hosszú nappalok során még csak-csak összejön ez a heti egy írás, de ilyenkor már csak szabadság útján tudok eljutni valahová - szerintem ez szinte mindig kedvenc patakom lesz. Az pedig nincs közel, s nem is szeretnék mindig ugyanarról írni, úgy döntöttem hát, hogy ha visszább nem is megyek, 2015-ből előveszek 1-1 emléket.

   Minden bizonnyal sokan vagyunk úgy, ahogy bevezetőmben is említettem. Nem jutunk ki télen a vízre, és bizony pár hét, esetleg hónap után már nem tudunk megülni a hátsó fertályunkon. Így volt ez velem is. Akkoriban hozott össze a sors apukám munkatársával, akivel végül jópár alkalommal jutottunk ki főleg a Dunára, s kedvenc patakunkra. Akkor azonban még mindez a jövő zenéje volt. Hetek óta próbáltunk összehozni valamit, s végül egy közeli holtágon lyukadtunk ki. A Duna nagy volt, a patak úgyszintén - akkor még ráadásul nem is igen ismertük - és úgy voltunk, hogy csak egyetlen halat fogjunk legalább... Szerencsére kettőnk nézete nagyon hasonló ilyen téren, egyikőnk sem a nagyvadra vágyik, hanem egy kis kikapcsolódásra, egy kis élményre. Én vetettem neki fel az UL gondolatát, mely végül meghatározta az évünk.
   Itt kitérnék egy kicsit, több okból is. Egyrészt azzal kapcsolatban, hogy hiába én vetettem fel, nem volt lényegi tapasztalatom még a műfajban. Egy anno darabokra tört feederből eszkábáltam össze egy négy részes rövid kis botot, egy régi orsóval, és az elmúlt nyáron ezzel jártam 1-2 alkalommal patakra, s néha jászozni a Dunára. Jó volt, mert így simán befért a táskámba, akármerre voltam, velem volt. Viszont nem volt túl érzékeny, nem volt túl feszes. Wobblerből is csak egy-két nagyon kezdetleges, barát által készített házi volt, meg a 450 forintos GoldStar Bug. Szóval könnyűpergetés volt, de UL semmiképp.
   A másik, amire kitérnék, az az UL fogalma nálam. Nem fedi az általánosan elfogadott normát, meghatározást.
A megkezdett történetem előtti napokon kaptam meg az első pergetőbotom. 5000 Ft volt orsóstól, rátekert zsinórostól. Gondolom, ez a hihetetlenül alacsony összeg sokmindenkinek adhat okot felhördülésre, de egyrészt nekem ez fedi le az elveim, másrészt azért rengeteg pénzem sem volt rá. Energo Team Skill III nevű bot volt egy 2000-es kis orsóval.

Hű társ mindenben...

Nem tökéletesen fedi le azt a dobósúly tartományt, melyet "ultralightként" emlegethetünk, de nagyon feszes kis bot, nagy megelégedéssel használom azóta is!
Fogtam már ugyanis igazi, 0-6 grammos pálcát is a kezemben ebben a témában, de nem tetszett. Szeretem, ha azért a bot nem dolgozza ki tökéletesen a hal minden mozdulatát, s a kezemben is érzem azt. Szeretem, ha a keményebb szájú halak is biztosan akadnak. Szeretem, ha nagyobb csalikhoz nem kell egy másik botot vinnem, ha épp "stílust váltok". Remekül érzem vele a legkisebb domikat, akár gébeket is, de az idei 45-50 süllőmből egyetlen egy szabadult csak el, gerincességének hála. Ha kedvem szottyan, úsztatni is tudok vele. Igazi mindenes!
Na de erről ennyit. Ezzel kezdtem, s ezzel fejeztem be 2015-öt.
   Történetem idején mohóan berendeltünk egy adag apró Relax gumit, és kis horgokat - melyek túl nagyok lettek. Otthon gondolkodtam kicsit, fogtam egy kisméretű hosszúkás füles horgot, meghajlítottam, hogy felfelé álljon a szem, és rácsíptettem egy darab ólmot. Arany akrilt festettem rá, és feketével egy kis szemet. Nem volt tökéletes, de tán megfelel majd... Később aztán szakállmentes horgok helyettesítésére egyszerűen gombostűket hajlítgattam meg, s sörétólmot csíptettem rá. A téli-kora tavaszi kevés sügeres, kisbalinos, snecis horgászataim javát ezzel űztem! Jól működtek, és a halnak sem esett tőlük baja.

Mint dédapáink... egyszerű, de jó!

De akkor még nem tartottam itt. Elmentünk a közeli holtágra, s fohászkodtunk, hogy tapasztalatlanságunk ellenére legalább egyetlen pikkelyessel összehozzon a sors. Én két centis zöld twisztert tűztem apró tákolmányomra, s azzal emelgettem a videókon látott módon. Egyértelműen sügér volt a célhal.
A víz fele be volt fagyva. Első beállón hiába próbálkoztunk, nem volt semmi. A második egy stég volt, emelgettem mindenhol, eldobni nemigen mertem a csalit, mert a növényzet még ilyen hidegben is csak kevés horgászható vízréteget hagyott felül. Azért igyekeztem keresni egy lyukat, találtam is egyet - igaz, ott meg egy bokor volt. Bedobtam, s lassan pöcögtettem magam felé, mikor a kristálytiszta vízben megvillant valami. Meg is jegyeztem társamnak meglepettségemben, hogy "van ott valami!". Bevágtam, s rövid kis küzdelem után kiemeltem életem első pergetett sügerét! Fülig ért a szám, ennél aztán nem is kívánhattam többet, idei első pecán, ismeretlen módszerrel, félig saját műcsalival pláne!

Kis csíkos bandita!

Ő egy későbbi horgászat alkalmával érkezett, már a saját készítésű, gombostű-jigre! :)

Hát több nem is jött aznap. Így zajlott az első horgászatom 2015-ben. Kezdésnek jó volt, de azért mindketten másra vártunk, főleg a domolykókat akartuk végre megkergetni. A számunkra akkor még ismeretlen patak azonban nagy volt egész télen, s mivel messze is folyik tőlünk, inkább megvártuk vele a márciust.
Úgy képzeltem, hogy addig pihentetem frissen vásárolt pálcám, azonban február második felében lakhelyemtől pár száz méterre egy hajó alatt összegyűltek a küszök. A snecizésben túl sok örömet önmagában nem lelek, úgy határoztam hát, hogy fogok párat műcsalival! Először kis twiszterekkel próbálkoztam, kevés eredménnyel. Sok volt a küsz, fogtam közülük véletlenszerűen, de tudtam, van ennél jobb. Ekkoriban nézegettem bőven a videókat, s találtam leírásokat a "tenkara" nevű módszerről, mely gyakorlatilag egy leegyszerűsített legyezés, egy hiperérzékeny, spiccbotszerű bottal. No, hát én megalkottam a parasztváltozatát.
Fogtam egy négyméteres spiccbotot, fűztem rá 20-as fluorocarbon zsinórt, a végére pedig egy kis horgot, melyre vagy kezdetleges, pirosas legyet kötöttem - na jó, inkább cérnacsomót -, vagy szakadt kis fehér twiszterből kicsíptem egy kis darabot, mely így a bordái miatt csontira hajazott. Lementem, és elkezdtem suhogtatni. 4-5-ször csak megérintettem vele a vizet, aztán a következőre rajtahagytam, hogy az addig magukat felidegesítő snecik elkaphassák a csalit.
A sikeressége minden várakozásomat felülmúlta. Jószerével minden bent hagyott cuccra akcióm volt, felét tudtam nagyjából megfogni. Nagyon élménydús pecák voltak, hisz így gyakorlatilag sokszor másodpercenként suhintottam egyet a hosszú bottal! Ennél sportosabb módszer snájdereink becserkészésére nem sok lehet. :)

Tökéletes akadás...

...a kis fehér álcsontira

Néha ők is beköszöntek...

Nőjetek nagyra!

   Néha melléktermékként megjelentek a kisebb balinok is, de a legérdekesebb anektdotám a szél apró hajtóihoz fűződik. Szürkült már, s bőszen suhogtattam. Egyszer aztán a szokásosnál picivel nagyobb ellenállás köszöntött. Nem volt túl meglepő, hisz beestek a suhanc balinok is néha. Mikor aztán megláttam, hangosan felnevettem, hisz a 14-es sneciző horgon egyszerre két küsz fityegett! Sajnos szakáll nélküli mivolta miatt gyorsan leverték magukat, így kép nem készülhetett, de egészen elképesztő látvány volt, lehet, hogy soha életemben nem látok ilyet!
   Azért természetesen néha a balinokat is űztem, még ha nem is túl gyakran.
Tán a harmadik horgászatom lehetett ott, s kicsit korán értem ki, társam még nem volt ott. Először wobikat és körforgókat húztam, de nem ragadozott az őn. Feltettem egy 2,5 centis kis csillogó zöld twisztert, s emelgettem minél lassabban, néha gyorsan húztam, mint nyáron... semmi. Végül feltettem egy ugyanakkora barna, kétfarkú gumit. Pöcögtettem végig a komp mentén, mikor egyszer csak ki akarta venni valami a kezemből. Márpedig az nincs jól, úgyhogy nem engedtem. A nézetkülönbség eredménye egy karikába hajló pálca, röviden felsíró fék lett, s új botom első rendesebb tesztje. Végül csak megszelídítettem a kiló körüli balint, és tarkón ragadtam. Megkértem egy arra járót, hogy készítsen pár fotót - szerencse, év elején még nem gondoltam blogra, nem dokumentáltam rendesen, ahogy az a későbbiekből ki fog derülni, vagy az ezt megelőző képekből már meg is történt -, majd visszaengedtem.

Februári szépség... :)

   Visszaemlékezéseim itt fejezném most be. Most veszem észre, hogy elég hosszúra nyúlt... igyekeztem úgy megírni, hogy benne legyen az év és módszerkezdeti próbálkozások szegényessége, egy kis "önismertető" és azért némi érdekesség, normális hal is. Remélem, valamelyest sikerült!

Húszperces történetek...

A múlt héten elég jó kis patakpecát tudhattam magam mögött, domival, süllővel, balinnal, jásszal, de mivel aznap írtam meg az aktuális bejegyzésem, inkább eltettem szűkösebb időkre. Majd valamikor sorra kerül. A héten - egy fél órás márnázástól eltekintve, melyet a zord idő, s túl kevésnek bizonyuló ruhám miatt hamar feladtam - kétszer bő negyed órát horgásztam. Egyszer szürkület körül UL cuccal a gébeket vettem üldözőbe, míg egyszer egyéb okok miatt patakom felé vitt az utam, és ennyi időm volt csupán arra, hogy megdobáljam a kedvenc helyem...

I. felvonás: a Duna csúf "sügerei".

   Hogy miért is hívtam hívatlan kis barna migránsunkat a Duna sügerének? Gyakorlatilag ugyanaz a tápláléka, ugyanolyan módszerrel fogható pergetve is. Csak persze rondább, nem őshonos, jóval kisebb kihívás, kisebbre nő, kisebb sportélmény. De ha kevés ideje van az embernek, remek szórakozást tudnak nyújtani.
   Egy vízi alkalmatosságon állva fogtam neki a műveletnek. Kérdezhetnénk, miért nem süllőztem, vagy csukáztam, de a helyi kompos - aki gyakorlatilag minden nap rájuk próbál, nem is keveset, és remek horgász! -, két hete fogott utoljára. Ehhez nekem sok kedvem nem volt, ezért döntöttem az akciódús peca mellett.
    8-as jigfejre 2 centis kis twisztert húztam, leengedtem a fenékre, és finoman pöcögtetni kezdtem. Videót is lőttem róla gyorsan! Bár a második videón, párom gébpergetésében tán jobban látszik a módszer. :))) Ez utóbbi még szeptember elején esett meg, mikor semmi pénzért nem volt hajlandó jönni egy normális hal sem hajnalban, így ehhez a mentőövhöz folyamodtunk. :)

De a jelenbe visszakanyarodva nem is váratott sokáig magára az első kis békafejű, irdatlan nagyokat tudnak ám odasózni a műcsalinknak, sokkal hevesebb a kapása, mint a sügéré! Rövid "fárasztás" után fogtam kézbe, s szabadítottam meg a horogtól.
  

Az eseménysor gyakran ismétlődött. Minden dobásra volt piszkálás, gondolom javarészt az apraja lehetett, nem akadtak meg. Azért így is jött jó pár darab. :) A naplementével együtt már szinte nem is voltak csúfak.
Szinte.

II. felvonás: Mit tud a kedves patakom 20 perc alatt?

   Sikerült elhagynom néhány holmim a minap, de a facebooknak és a szerencsének köszönhetően meglett. A megbeszélt helyre igyekeztem, hogy átvegyem, azonban érkezésem után volt még úgy 50 percem a találkáig. A patak úgy negyedóra járásnyira van, úgy döntöttem hát, hogy magammal viszem a pergetőbotom, pár gumihalat, aztán legrosszabb esetben sétáltam egyet.
   Nagyon csípős idő volt, ráadásul szürkület. Ahogy sejtettem, a patak az esőzés miatt nagy vízhozammal, sárosan száguldott medrében, de egy kiterebélyesedő gödörben csak lassan hömpölygött. Szélsebesen szétszedtem a botom, s feltettem egy frissen vett Savage Gear Cannibal Shad-et jó élénk színben.
   Bedobtam, belerántottam, hagytam visszahullani, majd újra és újra... egyszer csak odakoppintott valaki. Odavágtam, de semmi. Ki lehetsz? Újat dobtam, s pont ugyanott ismét odamaszatolt valami, de most már oda is ragadt. Meglepődve láttam, amint egy csodaszép sügér bukkan fel, vadul cikázva próbált szabadulni színes piercingjétől. Nem sokat sügereztem életemben, keveset is fogtam, eddig ez volt a legnagyobb, valamennyivel húsz centi felett lehetett. A kis mohó, hogy nekiment a 8 centis csalinak!

   Dobáltam tovább, de semmi. Nem is hittem benne, ez is csodaszámba ment. Volt még negyed órám. A következő 10 percben jó alaposan letapogattam gumimmal a gödröt és környékét, végül cserére szántam el magam. Ebből a fajta gumiból még egy színt rendeltem, a világossárgát, fluoreszkáló hatása miatt. Gondoltam ilyen sáros vízben pont jó választás lehet. Feltöltöttem a telefonommal, s magam elé lógattam. Furcsa látvány volt, ahogy világított a víz alatt, valahogy kételkedtem, hogy miért rontana neki egy ragadozó egy fluoreszkáló valaminek... bepottyantottam pár méterre egy akadó mellé, ahová eddig is már vagy hússzor dobtam. Hagytam volna lehullani, de nem ment. Rádobtam egy ágra? Belepöccintettem, mire vissza is rúgott a hal... Fejrázásaiból rögtön kiderült, ki a tettes. Kicsit kihasználta a nagy sodrást, vissza is tört párszor a fenékre, de végül csak szákomba tereltem a bő méretes süllőt. Olyan 35-6 centi körül lehetett, pataki szinten már egész jónak számít.
Lőttem pár fotót, majd visszaengedtem. Kettőt-hármat még dobtam, de aztán mennem kellett.

Csodás kis húsz perc volt. Az ilyen szerencsés horgászatokon látom, mennyire megéri megbecsülni a patak kincseit... Hosszútávon meghálálja azt. :)


Megesett: 2015.11.24.                                  Írta: Schmidt Bence

Életem márnájának története - apró extrákkal...

   Kuksolok a sötétben, semmi zavaró hang, csak a folyó, a természet neszei. Feszült várakozás, bármikor jöhet a márna. Mostanában főleg a kiló körüliek jönnek, őket várnám vacsoravendégnek. Természetesen én nem, csak ők vacsoráznának, a lánc nem folytatódik felfelé. Kis szél kerekedik, a gyenge fényekben látni, ahogy a pára csomókban szökik szét ezerfelé ijedtében. Felhúzom a kapucnim, s szorosabbra fonom magam köré a kabátom. Majd' megfagyok, lassan menni kéne, de nehezemre esik, hisz akármikor jöhet a várva várt hal, a ködös november ajándéka...

   Ilyenkor már minden hal ajándék. Valamiért nem is járnak már, csak 1-2 elvetemültebb sporttárs. Pedig a márna még ilyenkor is eszeget. Persze kicsit több szerencse, és jobb helyválasztás kell már hozzá. No meg az éjszaka.
   Szereztem potom pénzért egy fényképezőgépet, melyet gyakorlatilag nekem terveztek. Vízálló, hisz víz alatti felvételekre tervezték, ejtésre törhetetlen. Pont ez való az én kezembe, tán még én sem tudok kárt tenni benne. Ennek okán elhatároztam, hogy a héten 2-3-szor is kimegyek este, hátha kipróbálhatom. Nyilván nappal lenne az igazi, de akkor még meló van. Azért remélem, hogy majd arra is sor kerül a közeljövőben. :)
   Otthon szokás szerint bekevertem némi olcsó sajtos, csontis kaját, ami elég egy másfél órás pecához. Egyharmad zacskót. Nálam egy horgászat ennél többe sosem kerül. :) Bepakoltam a botjaim, s letekertem megszokott helyemre, reménykedve, hátha nem tűntek még el onnan.
   Jobboldali botomra sajtaromás csonti, míg a baloldalira sima került, mindkettőre 8-10 szem. A baloldalin patron, a jobboldali szemközti fényforrás előtt, így jól látható a spicc. A széket ilyenkor precízen beállítom, hogy a legjobbak legyenek a látási viszonyaim. Lecsüccsentem, s a szákomért nyúltam, hogy kinyissam. A szemközti fényforráshoz képest jól beállított pozícióm miatt a szemem sarkából láttam, ahogy belevág a jobboldali botomba a villám. Azonnal visszafordultam, s szememet a megmerevedett botomra szegeztem, hisz tudtam, hogy ez efféle kapások amolyan heves rávágások, és sokszor szokott lenni 1-2 másodperc szünet, míg elkezd bólogatni a bot. Most is így történt. Beemeltem.
   Az első pillanatok sokszor trükkösek lehűlt vízben. A hal csak súllyal forgolódott, ahogy az lenni szokott, lehetett akár nagyobb dévér, kisebb márna, nagyobb márna... ilyenkor csak tartom a botot és lazítok a féken... ha dévér, akkor szép lassan csökken a súly, és elindul kifelé a hal... De ez nem az volt. Egyszer csak elindult a nyers erő, durván rángatva törtetett befelé, sivított a fék. Túl sokat nem ment, megállt, de lehetett érezni az élő erőt. Percekig szinte csak egy helyben kevert, s mikor pár métert közelebb csaltam, már tört is ki újra. Nagyon sokáig tartott a huzavona. 10 perc is eltelt, mire elkezdett lassan kifelé jönni. Akkor is csak nagyon óvatosan húzhattam, kezemet végig a féken nyugtatva, akármelyik pillanatban érkezhetett egy rövid, de annál elemi erejűbb kitörés. Negyed óra biztos, hogy eltelt, mire a part közelébe ért, s először sejlett fel a lámpám fényében. Nem láttam, pontosan mekkora. Biztos, hogy szép, de hogy hármas, négyes, esetleg még nagyobb, nem tudtam. Mikor már kezdett veszteni az erejéből, s feljött a víztetőre, megdobbant a szívem, gyönyörű volt.
Végre felfeküdt, s belevezettem a szákba. Ez olyan szép Marci, hogy szinte már Márton. Jött is rögtön a kisebb probléma. Ilyen gyönyörű halat nem akartam letenni a homokba, de egyszerűen nem értem át a tarkóját, muszáj volt - rendszeresíteni fogok eztán valami rongyot. Készítettem egy-két fényképet, túl sokat nem akartam, önkioldósat sem, eleget volt szárazon. Megmértem... kereken 70 cm! Nem szoktam mérlegelni, de eddigi legnagyobbamat egy kedves sporttárs megmérte, 69 centi volt, és 4,2 kg. Ez annál jóval kövérebb, kifejezetten duci jószág volt, emiatt minden bizonnyal súlyosabb. bár ez csak otthon tudatosult bennem, a parton csak bő négyesre becsültem. De tán ütötte a négy és felet is. Kivételesen kicsit sajnáltam, hogy nincs mérlegem... :)

   Óvatosan megfogtam, s éltetőelemébe helyeztem. Nagyon elfáradt, minden erejét beleadta a szabadulásba. Kellett neki legalább egy bő perc, míg áramoltattam a kopoltyúján a vizet, s magához tért. Közben igyekeztem az elengedésről, és víz alatti videót készíteni, de még tanulni kell, és nem éjjelre tervezték. :) Azért felteszem. :) Talán jobban érzékelteti a méreteit, mint a kép.

   Végül csak elúszott, méltóságteljesen tűnt tova a titokzatos sötétségbe. Sokáig dobogott még a torkomban a szívem...

* * *

   Másnap is lejöttem. Addigra már kicsit tanulgattam az új gépet, ki szerettem volna próbálni. Az első óra azonban néma csendben telt el. Gondoltam egyet, s az egyik botomon a 100 grammos ólmot 130-asra cseréltem, hátha nyerek vele még pár métert a kevesebb görgés miatt. Próbálkozásom siker koronázta, ahogy beállt, már rángatózott is a pálca... megvan! El sem hittem, de a tegnapihoz hasonló erő húzott vissza a túloldalról. Hosszú percekig tartott a viaskodás ismét, mikor egyszer csak megkönnyebbült a szerelékem... kiakadt a horog. Ma ő győzött. Visszadobva ismét keveset kellett várnom, újabb márna, bár ez jóval kisebb volt, könnyebben jött, nem nagyon futkározott. És megint elment. Pedig ugyanazzal a horoggal voltam, mint eddig, tán a plusz súly miatt ül kevésbé a bevágás, ki tudja...
   A harmadik azonban már rendesen akadt. Ez sem volt nagy, de jó erőben volt. Tarkón ragadtam, szűk másfél kilóra taksáltam. Lőttem 1-2 képet, majd a víz alá helyezve munkába fogtam kis fényképezőm.

   Nem is sikerült olyan rosszul! Ezt követő bejegyzéseimben igyekszem majd tovább fejleszteni ezt a tudást, hogy minél látványosabb elemekkel kísérhessem majd írásaim. :) Lehet, hogy ez tavaszra tehető majd csak inkább, függ a márnák, s az időjárás, s kedves patakom kedvétől is, hátha egyszer végre lemegy majd.
   Más aznap már nem jött, nem is maradtam sokat. Ennyi volt hát életem legnagyobb márnájának története. :)

Megesett: 2015.11.2-3.                                   Írta: Schmidt Bence

Másfél óra éjjel a Dunán

   Nem szoktam éjjel kint lenni, általában meló után nincs is már erőm hozzá, meg valahogy annyira nem is vonz. Azonban így az utolsó viszonylagosan melegebb - fogalmazzunk úgy, hogy még nem vészesen hűvös - éjszakákon úgy döntöttem, kimegyek egyszer feederbotjaimmal.

 

   Otthon bekevertem fél kiló kukoricadarát tapadósra, fogtam egy doboz csontit, és elindultam. Sosem voltam híve a nagy "fenékkerítésnek", részemről inkább fogok kevesebb halat, mint kicsit többet, 10000 Ft-okat bent hagyva.
   A helyem környékét végig ülték, egy vidéki horgásztársaság népesítette be a környéket. Azonban az a rész, ahová menni akartam, épp szabad volt. Bedobtam, majd elhelyezkedtem kényelmesen, és vártam. A mélykék eget szemléletem épp, mikor egyszer csak villámszerű ütés a botomon. Aztán szünet. Aztán egy újabb. Kecsege tán - villant be reflexszerűen, s odavágtam neki. Épp a minap mesélte valaki, hogy idén elég sokat fogott már, és mindet éjjel... Szerencsére javul a vízminőség.
Halam igazolta a gondolatomat, függőlegesen kezdett felfelé szaladni, de azonnal meg is könnyebbült a szerelékem... elment. Sosem fogtam még kecsegét, nagyon örültem volna...
   Sebaj. Cucc vissza, másikat is felnéztem, semmi. Kicsit lejjebb dobtam az egyiket, s vártam. Végre! Rázkódni kezdett a világítópatron, be is dörgöltem hát neki. Jó súly pumpált a botomon, azonban hamar elemelkedett vízközé, és a fékem sem szólalt meg, könnyen felismerhető volt dévér uraság. Megszákoltam, megmértem, majd lefotóztam. 1,6 kiló, nem is rossz!

Egy gyors telefont megeresztettem, de otthon nem kellett a konyhára, így mehetett vissza.  Egyre hűvösebbre váltott az idő, már nem sokat akartam maradni, de volt még egy kis etetőanyagom, azt el akartam horgászni. 100 gramm körüli kosaraim újra megtöltve csobbantak. Szokás szerint egyik végszereléken sima csonti volt, a másikon "sajtosított". Az előző a tuningoltra jött.
   Mint ahogyan a következő is. Hasonló forgatókönyv, rázkódó botvég, s tompán, lapjával védekező hal. Szép lassan terelgettem, végül ő is a szákban kötött ki. Nagyobb volt, mint az előzős, 1,9 kiló.

Még egyszer visszadobtam, de lassan pakolni kezdtem, hiába a két réteg ruha, jócskán remegett már a kezem. Több jelentkező nem is akadt. Azért így is jó kis levezető volt, nap végére. Tán ma este is lenézek, holnap pedig végre eljutok kedvenc patakomra pergetni - már ha az időjárás is kegyes lesz hozzám. :)



Megesett: 2015.09.22                           Írta: Schmidt Bence