Fagyból a melegbe - Az utolsó szép napon

Most vettem csak észre, amint a képeim nézegetem, hogy egy cikkem elmaradt késő őszről, amelyet meg szerettem volna írni. Bepótlom hát ezt az adósságom.

   Számomra a november maga volt a csoda. A magam szintjén csodálatos halakat foghattam. A mostani történet a tavaszt idéző közel 20 fokos melegek idején esett meg, épp emiatt esik olyan jól visszaemlékezni rá így a fagyból, hóból.
   Leszálltam a vonatról, és öles léptekkel igyekeztem kedves patakom felé. Hagytam, hogy szétáradjon bennem a szabadságérzet. Sietségemet váratlan akadály szakította meg, a környék hatalmas birkanyája,  a három szamárral. Elsőbbséget adtam nekik előzékenyen, mire ők megálltak, s egyszerre mindegyik rám szegezte a tekintetét. Meg kell valljam, eléggé zavarba ejtő volt. :)

Szívmelengető látvány

Átható tekintetüket mindnyájan reám szegezték...

   Végül csak megérkeztem úticélomhoz. Reggel volt még, úgy gondoltam, a domik megvárnak, megnézzük, lapul-e tüsi a környéken. A víz önmaga koszos állapotához képest relatíve tiszta volt, így egy halas színű 6 centis manns gumihalat tűztem a 4 grammos jighorogra. Utolsó alkalommal is sikerült, most miért ne jönne?
   Hát jött is. Csak párat kellett emelnem a botommal, mire hatalmas koppanással vetődött rá a süllő. Heves fejrázásokkal tartotta magát a sodrásban, szép lassan már csak a víztetőn.

   Végül a szákomban kötött ki. A mostanában megszokott méretet kicsivel túllépő, pataki szinten szépnek mondható sárkány volt. Villámgyorsan útjára eresztettem 1-2 kép után, nehogy baja essen.

  Lelkesen dobáltam tovább, de ahogy az lenni szokott, csak egy volt itt. Váltottam hát. Akkor még nem volt Hornetem, így egy Tiny-t tettem fel. Ismét első dobásra érkezett a heves kapás leverte a fekete csalit egy gyönyörű domolykó. Komoly harc után tudtam csak kivenni, a szemközti bokorból kellett kiszedni. 34 centis volt, 70-80 deka lehetett. Micsoda kezdet!

   Lassan haladtam tovább. Vagyis lassan akartam lejárni a jó pályát, de mikor megpillantottam a szembe jövő két csapatot, gyorsítottam. Párszáz méterre hatodik embernek sok vagyok már. A még magányos részen sikerült elejtenem még egy fél kiló körüli példányt, egy jól sikerült dobással sikerült kicsalogatni egy szemközti törésből. Kivételesen erős volt, elég sokáig nem akart feljönni a felszínre, s kint is a lábam alatt lévő susnyásba menekült...

 

...de végül persze csak tarkón ragadtam. Azonnal visszaengedtem persze, már ha visszaengedésnek lehet azt nevezni, hogy domi koma a csúszós testével rándul egy nagyot a víz felett, és kiugrik a kezemből... :)

   A következő néhány dobás elég eseménytelenül zajlott, nem kizárt, hogy a part mellett sunyin szökni próbáló szürkemarhák, és a hangosan kiabálva utánuk rohanó pásztor miatt. Azok az ebadták nem tudták, meddig van nekik a határ...

   Ezután sok esélyem nem maradt, jöttek a többiek. Inkább kihagytam az egészet, még ha ez is messze a legjobb pálya, de utálok olyan helyen dobálni, ahol már ennyien elmentek előttem. Inkább elbóklásztam messze, kilométereket sétáltam, közben alig-alig dobva párat... Az első vendégem az új terepen egy egész pofás, 30 deka körüli jász lett volna, de jellegzetes felszíni csapkodása közben kipattant a horog a szájából. Legutóbb is így jártam, pont itt, velük úgy látszik, nincs szerencsém. De egy picúr társát azért sikerült lépre csalni, még ha nem is lehetett tisztán eldönteni, jászkeszeg, vagy balin volt-e...

Hosszúkás, de az úszói vörösesek, a szája kisebb, mint a baliné... talán összeívás...

Ezt követően egy darabig semmi, bár az a rész sekély, gyors, jellegtelen. Egy gödörhöz érkeztem, ahol egy nullás körforgót kezdtem el húzni, mire jött is egy kis ütés. A jelenet újra és újra megismétlődött, végül elkezdtem felszínen húzni, hogy lássam, kivel is van dolgom. Meglepve láttam, ahogy egyszerre több kis ezüst nyilacska támadja a csalit... hemzsegtek a kiszélesedett, visszaforgó vízben a kölyök balinok. Kis twiszterre váltottam, azzal végre sikerült elkapni egyet.

Egy az ezernyi suhanc közül...

   Különös volt, hisz erre a vízre nem igazán jellemző, pláne nem ilyen mennyiségben. No de haladtam tovább. Már meg sem lepett, hogy a következő visszaforgóban sem tudtam kapás nélkül kihúzni a műcsalim... végül egy 00-ás mepps hozta meg az áttörést. :)

   Sok időm már nem volt, sajna a tömegközlekedés megköti az ember kezét. Visszafelé akartam még dobálni kicsit domira a kedvenc helyemen, de annyian voltak, hogy inkább hagytam. Egy picit még próbálkoztam ott, ahol a jászom ment el, de már koppintásom sem volt.
   Ez az alkalom szerintem kiváló példa volt arra, hogy egy ilyen kis vízen is mennyi halfajba botolhat bele az ember, és nem feltétlenül csak a legkisebbekbe. Ezerarcú csodapatak az én kis vizem.


Megesett: 2015.11.19                         Írta: Schmidt Bence

A domikirály bűvöletében

   Horgásztársammal idén vetettük bele magunkat a patakozásba, s vele a domolykók horgászatába, sok szép emlékkel ajándékoztak már meg minket. Érkeztek sorra a 30-32 centis, bő félkilós egyedek is az igazán szépek azonban nem akartak jönni. Aztán egyszer nála megtört a jég, elejtett egy szűk negyven centi körülit. 1-2 hónapra rá nekem is összejött ugyanez a méret, tehát mindketten elmondhattuk, hogy legalább egy kiló körülit becsaptunk, amiről először álmodoztunk. De tudtuk, hogy ennél biztos van nagyobb is. A domikirály képe így továbbra is bennünk élt, s szinte legendát fűztünk már köré. Eltelt azonban a nyár - mely nagyrészt kimaradt -, eltelt a kora ősz, a november eleji tavasz is elillant, s már elkönyveltem magamban, hogy talán majd jövőre találkozhatok őfelségével. Persze aztán pont akkor, pont úgy jött, ahogy és amikor aztán soha nem vártam volna...

   A patakomról még csak egyetlen halat vittem eddig el, egy szép süllőt. Most határozott kérésre - karácsonyi hal - szintén ezt a fajt vettem üldözőbe, jó reményekkel is kecsegtetett a dolog, hisz itt az elmúlt három horgászatom közül mind sikerült méretes tüskéshátút elejtenem. Direkt az ő becserkészésükre készültem hát, főleg gumihalakkal. A domik majd megvárnak, legközelebb is itt lesznek...

Zord időben is szívmelengető látvány...

   Ködbe burkolózott szépséges kis patakom, mintha takargatná, védelmezné kincseit. Van is mit, van is miért. Sejtheti, hogy most kivételesen nem lennék olyan kegyes, mint mindig. Pirosra fagyott ujjakkal, de az e helyütt bennem mindig újraéledő csodától fűtve barangoltam, kerestem, kutattam ebfogú ragadozónkat. A kedvenc, biztos helyemet a végére tartogattam, ismert, majd ismeretlen utakon bóklásztam. Ez végül hibának bizonyult, mire odaértem, már több csapat is lehorgászta azt. De sebaj, ez a történet úgysem erről szól.
Tapogattam bőszen különféle gumikkal a szakadt partokat, gödröket, bokrokat, nádasok széleit, de semmi.
Egy meseszép helyre leltem, részben nád, részben bokor keretezte, melynek alig hozzáférhető gödrébe épp, hogy belógattam egy 2,5 centis kis gumihalat, már vitte is el egy kis balin.

Ködbe burkolózik a világ...

Mohó kis ifjonc

Ugyanitt második lógatásra alig kezdtem pöcögtetni a kis gumit, már rontott is neki egy egész szép kis csíkos. Nagyon örültem neki, azért ha nem domizik az ember, akkor nem olyan könnyű elkerülni a betlit.

Gyönyörű színek...

Csapó 1!

   Kicsit még vallattam a környéket, de nem adott semmit. Visszafelé is próbálgattam végig az akadókat, s volt egy, aminek valami okból különösen sok esélyt adtam, ezért jó alaposan körbedobáltam. Nagy gumikkal kezdtem, majd átváltottam a kis kopytókra. A legjobban bevált egy elég világos, fehér hasú, barna hátú darab, de nem érkezett rá semmi. Gondoltam, hátha a koszos víz ellenére valami sötétebb kell nekik, feltettem egy matt, barnás színűt, csillámokkal. Próbáltam minden irányban végigpöcögtetni a tartás mellett. Aztán egyszer csak az egyik emelés után éreztem, hogy nem hullik vissza a csali. Akkor szokott ez lenni, ha ráemeli az emberfia egy ágra. Azért régi reflex szerint beemeltem neki, mire az jó nagyot visszarúgott. Itt a süllő!
   Zzz-zzz-zzz... szólalt meg a fékem. Meghökkenve lazítottam rajta, s tartottam a lüktető botot, amint halam szaladt lefelé. Rohama azért gyorsan alábbhagyott, de még mindig nem mutatkozott. Szebb csuka? Aztán láttam egy fehéres, fakó villanást... A domikirály! Igen, ő lesz az! Aztán felfeküdt a vízre. Látszott, hogy nagyobb, mint a pár hete beállított saját rekordom. Pár pillanatra megcsodálhattam gyönyörű nagy pikkelyeit, majd vissza is tört a mélybe. Szép lassan azonban csak elcsendesült, s felfeküdt... nagy kő hullott le a szívemről, mikor végül a szákomba került, főleg, miután a kis horog azonnal kipattant a szájából!
   Remegő kézzel szedtem elő a centit, majd a fényképezőt. 44 centi!!! Ennél többet nem is kívánhattam volna egy ilyen nyirkos, télies napon. Nem méregettem, de másfél kiló lehet, hogy megvolt. Passz, nehéz megbecsülni. :) Készítettem egy-két képet...

Alig érem át...

Kezemben a legszebb domolykóm!

Nagy kezeim közt elvész, ezért tán itt látszik
legjobban a mérete, az arányai...

...aztán visszahelyeztem őfelségét a kastélyába...

...soká éljen a király! :)

Ennyi volt hát a meglepetés csodadomolykóm története. Tudom, hogy sokan fogtak ennél azért nagyobbat is, számomra azonban - eddig? - ő a legszebb. Aztán ki tudja, ha szerencsém van, tán majd összeakadok egyszer egy még nagyobbra nőtt uralkodóval. De ez a jövő zenéje.



Megesett: 2015.11.27.                       Írta: Schmidt Bence