Júliusi süllőinvázió a község szívében

   Néhány résszel ezelőtt írtam pár kölyöksüllőről, mint első elejtett példányokról könnyűpergetőként. Júniusban nem volt ideális a víz annyira, nem raboltak a tüskések, azonban néha leugrottam sötétben, és néztem, van-e pár rablás. De nemigen voltak aktívak, nem is próbálkoztam rájuk. Hanem július eleje környékén lement a víz - előző bejegyzésem is ekkorra datálható - és a hirtelen összeszűkült mederben a halak teljesen megbolydultak. Nagyon szép, 1-3 kilós dévéreket lehetett fogni sorban, márnát, csukát, de róluk később szól majd a fáma. És igen, megindultak a süllők is.

   Egyik ilyen esti felderítő sétám közben különös hangra lettem figyelmes egy olyan móló környékén, ahol soha nem horgászik senki, és én sem próbáltam még. Olyan volt, mintha ostorral verték volna a vizet. Sötét volt, s noha az utcai lámpák szolgáltattak némi fényt, nem láttam pontosan, mi zajlik ott. Talán kacsák... De azért kíváncsiságom nem hagyott nyugodni, lementem oda, s figyeltem. Emlékszem, elsőre nem is történt semmi, csak milliónyi küszt láttam, amint szinte verik a vizet. Aztán egyszer csak a mesterséges fényben csillogó víztükrön elindult sodrással szemben egy tolóhullám, nyomában csak úgy spricceltek szét a snájderek, s végül kaffantással zárult a mutatvány. Hohó, szóval itt vagytok! Nem is csoda, ilyen apróhal bőséget nemigen láttam még, terülj-terülj asztalkám volt ez a ragadozók számára. A ponton mindkét oldalán folyamatosan megismétlődött a jelenet. Látszott a rablásokon, hogy nem óriások, de azért biztosan méretesek. Akkoriban vettem meg az első komolyabb bolti wobblerem, egy jó helyi horgász javallatára egy SSR5-öst. Ezt tettem fel először. A kezemben papám régi süllőző pálcája volt, nem az UL botom - nem is tudom, miért.
   Macskaléptekkel lopakodtam be, nehogy megzörrenjen valami lánc, megdobbanjon holmi deszka. Finom dobással ejtettem rá a vízfelszínre a műcsalim, s lassan, pöcögtetve kezdtem húzni. Semmi. Újabb dobás, semmi. Egy ízben pedig jött megint a látványos tolóhullám, még szinte éreztem is, ahogy megsodorja a műhalat, de végül egy mellette lévő küszre vágott rá. Megpróbáltam az építmény mindkét oldalán, de nem érdekelte őket a dolog. Gondolkodóba estem. Talán a küszszínű csali nem túl ideális millió ugyanolyan közt, de színes wobblerem nem volt. Feltettem hát egy épp pár nappal korábban vásárolt 10 centi körüli sárga-fekete manns gumihalat. Eldobtam, de első dobásokra megint nem jött semmi, pedig a látványos, fröcsögős futások megint jelen voltak, de valahogy épp akkor, mikor a csalim messzebb volt, vagy épp, mikor kiemeltem. Gondoltam hát egyet, s csak úgy botvégről belógattam magam mellé, és emelgetni kezdtem a stéget tartó egyik vaskötél mellett. A féket viszonylag szorosra állítottam, hogy az akadás biztos legyen, de a visszaforgásgátlót kikapcsoltam, hogy a rövid póráz miatt azonnal tudjak engedni neki, ha kell. Szeretek nagyon így fárasztani, jobb a kontaktus a hallal, csak vigyázni kell, hogy a tekerő kéz mindig a fogantyún nyugodjon, különben az visszaforog, és halunk nem akad meg, plusz bogozhatjuk ki a csomót, amit a hibánkkal okozunk. :)
   Na de kibogozom inkább az írásomat most, s visszatérek a történtekhez. Szóval emelgetni kezdtem a gumit. Elég jól húzott a víz, nagy fejjel tudtam csak megcsinálni. Emeltem párat, mire jött a menetrendszerű tolóhullám. Akkorra már nagyon borzolta az idegem, hogy ennyire át tud verni. Néztem, merre szalad pontosan, s ott emelgettem, amerre tartott. Odaért, a kezemben pedig kétrét görnyedt a bot, s tekertem is visszafelé sebtiben a kart. Hamar megállt, s hamarosan a felszínen rázta a fejét az első éjszakai herceg. Olyan "kilóhúszas" lehetett. A húzós víz miatt csak nehezen tudtam szákba terelni, de csak meglett!

Az első...

Csináltam még egy közös fotót is, hátha nem lesz több... :)

  
   Megvan hát a trükk! Kíváncsi voltam, ez randalírozott-e csak, vagy voltak többen.
Voltak.
Bő fél év távlatából nem emlékszem pontosan a számokra, de első éjjel biztos, hogy nagyjából tíz darabot fogtam, 80 dekától bő másfél kilóig.  Minden alkalommal csak be kellett lógatni botvégről, és már jöttek is. Volt, hogy tényleg szó szerint csak be kellett lógatni, és már nem találtam a kontaktust, mert elmarta egy ebfogú. Egészen elképesztő élmény volt. Gondoltam, ilyen sem lesz több.

Alapvetően a C&R híve vagyok, egyetlen kivétel ez alól a süllő. Belőlük többször hazaviszek 1-2 darabot, most is így történt. Az első kettőt hazavittem, majd a könnyűpergetőmmel tértem vissza az élmény fokozásáért, a továbbiakat már azzal ejtettem el, s engedtem útjára.
   Másnap reménykedve mentem vissza. Ennek ellenére szinte el sem hittem, mikor megint pont ugyanúgy durrogtak az ebfogúak, mint előző nap. Megint fogtam néhányat, majd gondoltam, próbálgatom a gumijaimat, hadd legyen több is, amiben megbízhatok. A régi kedvenc fehéremet tűztem fel, de negyed órán át semmi, pedig még raboltak körülötte. Másokat is rátűztem, semmi. Na, vissza a sárga-fekete. Első lógatásra görbült a pálca. Elképesztő, mennyire finnyásak voltak a színre még ilyen nagy zabálás közepette is! Biztos ez volt az a kombináció, ami elég látványos volt nekik, de azért nem túl feltűnő, rikító, hogy gyanút keltsen.

Az a bizonyos sárga-fekete... a képen már teljesen szét van marva, de csak nem akartam leváltani...

   Ez a csoda 2-2,5 hétig tartott. Lassan azért lekoptak, a vége felé már "csak" 1-2-3 darabot tudtam fogni alkalmanként. Minden nap leugrottam este, 20-30 percnél sosem voltam tovább, mert az elején sokszor lelkiismeret furdalásom támadt, 5-6-10 egymás után kifogott hal után, a vége felé meg már csak alkonyatkor jöttek, utána leálltak. Kicsit utólag sajnálom, hogy nem készítettem több - jobb - képet, de sajnos nem tudtam, hogy blogot fogok írni. Azért remélem így is szemléltetik a leírtakat, s valamelyest átadják az élményt! Némely fotón igencsak sárkányosan pózolnak, barátnőm kifejezetten ijesztőnek titulálta őket. :)

   Ebben az időszakban legalább 40, de inkább valemelyest több süllőt sikerült fognom, amivel egy hónap alatt 10-et vertem a tavalyi összdarab számomra. :) Egészen döbbenetes élmény volt. Aztán persze lassan szétszéledtek, s nemsokára már ismét néma csend volt a móló körül. A Duna ismét felvette rejtelmes köpönyegét, s úgy tett, mintha ezek a csodás esték sosem történtek volna meg.


Megesett: 2015 júliusán                          Írta: Schmidt Bence

Visszaemlékezés az elmúlt évből - az első UL süllők

   Hogy ne mindig csak kedvenc patakomról szóljon a fáma - pedig aztán mindig tudnék partjai mentén megesett történeteket mesélni - kicsit kitekintek a Dunára. Mivel csónakkal nem rendelkezem, nekem a téli gumihalas időszak kimarad, így nagyon vártam már a tilalmi idő végét, mikor végre felpillantanak már a felszínre...

   Pár pillanatra visszamennék az időben a történet idejéhez képest, 2014-ig. Akkor kezdtem el ugyanis először süllőre horgászni. Csak felszínen húztam a magam által készített 4-11 centis küszformájú felszíni wobblereket, párszáz méterre lakhelyemtől, csak úgy a falu közepén. Papám öreg gerinces pergetőbotjával űztem őket, fogtam is nagyjából harminc méreteset, meg húsz méreten alulit. Sajna az öreg sárkányok nemigen járnak be a fénybe éjjel, így másfél kiló volt a határ, ameddig jöttek.
   A horgászhelyem most sem sokat változott, idő és energia hiányában csak lenézegettem esténként a stégekhez... viszont már nagyon kíváncsi voltam, vajon új - előző visszaemlékezésben taglalt, orsóstól 5000 Ft-ért vásárolt - könnyűpergetőm hogy bírja a kemény szájú süllőt. Mint később kiderült, tökéletesen, a nagyjából 50 halamból 1 fordult csak le a horogról. De ezt akkor még nem tudtam, alig vártam, hogy kipróbálhassam!
   Május 2-án battyogtam le először az utca végére szürkületkor. Feltettem a tavaly egyik legeredményesebb felszíni szürke kilenc centis házi wobblert. Sejtelmes kis loccsanások törték meg a kishalaktól forró vízfelszínt. Látszott a rablások méretén, hogy nem nagyok, de azért dobáltam, hátha vannak köztük szebbek is. Dobáltam befelé, de nem volt semmi, jellemzően nem ez szokott a jó lenni. Egy hajó által keltett burványló folyás part menti részére váltottam. Szép lassan, bele-bele pöccintve vontattam a küszutánzatot, a gyenge sodrás épp beremegtette annyira, hogy jól mozogjon. Már épp ki akartam volna emelni, mire leverte a csalit hangos spricceléssel valami. Meg is akadt, de nagy küzdelem nem volt, alig volt 20 centi felett a kis ifjonc. Mint egy mérges kutya, szájában hozta vissza a keresztbe álló fát, melynél alig volt kétszer nagyobb. :)

Jól látszik a mérete a csalihalhoz képest...

...de mégiscsak botavató :)

   Még egy ilyen kicsi jött, akit nem tudtam lefotózni, mert tönkrement a fényképező, majd a sötétség beálltával el is tűntek a mozgások. Mentem is haza, nekem a süllőzés egy 10-20-30 perces kikapcsolódást jelent esténként. :)
   Másnap már összejött egy normálisabb, szűk negyven centi körüli, felszínen húzott fehér twiszterre, azonban még nem pótoltam a fotómasinát. Május ötödikén közös pecát tartottunk ugyanitt társammal, aki nemrég kezdett el horgászni, és nem fogott még süllőt. Természetesen az egyik helyváltoztatáskor nekem durrantott oda a méret körüli tüsi, nem neki... pedig alig dobtam egy párat, meg is fogadtam, hogy egyáltalán nem suhintok, de nem bírtam a véremmel... Az elsőt mindig a legnehezebb elcsípni, főleg, ha a bolond társnak aznap nagyobb szerencséje van... :)

Társam elől elcsípett méret körüli...

  Egy-két apróságot, vagy szűk méretest elejtettem még a napokban, aztán jött egy nagyobb víz, így egy ideig nem próbálkoztam. Ez idő alatt megfogtam gumival életem első pataki süllőjét és harcsikáját, ez azonban majd külön cikk keretein kerül a blogomba, ugyanis egyik kedvenc horgásznapom lett a tavalyi évben. :)
   A víz lementével a szürkület ismét parton talált. A holdtölte utáni első nap volt, ami nálam mindig a legeredményesebb időszak! Teliholdkor nemigen jön fel vadászni a süllő, s tán emiatt nem jut elég táplálékhoz... aztán az első sötét éjszakán bepótolja. Ez az elméletem legalábbis. :)
   A szokásos helyemen kezdtem. A wobira nem volt rávágás, s mivel már besötétedett nagyjából, feltettem a tavalyi és idei favorit fehér twistert nagyon könnyű jigfejen, hogy fent tudjam húzni a víztetőn. Ezt egyébként úgy csinálom, hogy csípőfogóval lenyesem az ólomrész első, kicsit lefelé eső felét, ezáltal egyrészt könnyebb lesz, másrészt a fej eleje lapos lesz, s emiatt az ellenállás felfelé nyomja az egészet - mint egy fordított wobbler. Harmadrészt - amit már kihasználtam jó párszor - fenéken úgy lehet pöcögtetni, hogy végig felfelé áll a gumi, támadási célpontot adva a ragadozónak nyugalmi állapotban is! Tudom, vannak direkt erre kifejlesztett vasalófej-jigek - de így azért sokkal olcsóbb. :)
Na de visszakanyarodva a történet fő szálához, mivel nemigen voltak rablások, megpróbáltam ráállni a hajóra, s lassan pöcögtetni a mellette lévő betonrézsűn a gumit. Még tavaly ősszel jött be nagyon ez a módszer! A villanyfény által megvilágított vízben felülnézetből nagyon látványos, ahogy a süllő rámar, látott süllőkapás keveseknek adatik meg. :)
Most is ez történt, noha megint csak egy siheder lepett meg - a május leginkább róluk szólt még. Túl sokan voltak, a szebbek nem jutottak szóhoz. De attól még izgalmas volt, ahogy láttam, amint odasettenkedik, és elképesztő sebességgel vetődik rá, és tünteti el a gumit... rövid huzavona után a kezemben volt.

Látott süllőkölyök gumira... :)

   Fogtam még egyet, ezt felszínen vontatott twisterre, de még a fenti fotóknál is szörnyűbb a róla készült kép minősége, nem akartam feltenni. Itt ugyebár még messze nem gondolkodtam blogban...
   Aztán egy ideig nem jött semmi. Átbattyogtam a hajó ráfolyási részére, ahol befolyik alá a víz. Tavaly itt is sikeres voltam néha, talán a húzósabb víz miatt jellemzően már méret körüliek, vagy afölöttiek jöttek csak. Dobtam párat, de semmi. Úgy szoktam kiszámítani a dobást, hogy messze hajítok felfelé a hajótól, hogy ahogy oldalt sodorja a víz, épp nem menjen be alá, mire kiér. Egyik dobást aztán elvétettem, és már bent ott érkezett vízre a csali, ahol aláfolyik a víz. Szélsebesen kezdtem el kitekerni, nehogy elakadjak, mire aztán bumm! - érkezett az eddigi legvadabb süllőkapásom, majd kitépte a kezemből a botot. Mint egy balin a gyorsan vontatott ólomra! Megdöbbenve tartottam a kezemben a lüktető botot. Azért ez, hogy egy hajó ALATT szélsebesen tekert csalira vágjon rá a tüsi, teljesen meghazudtolt minden fizikai törvényt. Milyen érzékszervei lehetnek, te jó ég...
Szép lassan adta csak magát, nagyon gyorsan sodor itt a víz. Mikor aztán tarkón ragadtam, jött a következő meglepetés: alig láttam a gumit, olyan mélyre nyelte. Alig tudtam kiszedni. Milyen döbbenetes sebességű támadó mozdulat kellhet ahhoz, hogy ilyen körülmények közt még torokra is nyelje... Ez már normálisabb volt egy fokkal, közel kiló környéke lehetett.

A villámsüllő

   Hát, nagyjából így kezdődött az évem süllőileg, ezek voltak az első napjaim. Hozzá szeretném tenni, hogy UL bottal egész más élmény volt, mint előző évben a durunggal! Minden fejrázást érezni vele... Nagyon örültem, hogy ezt vettem meg, pedig féltem, hogy olcsó húsnak híg lesz a leve.
Nyár közepén aztán egy rövid időszakban rengeteg sárkányt sikerült fognom egy szerencsés helyfelfedezés okán, s azért normálisabb méretekből... de ez egy másik történet lesz. :)


Megesett: 2015 májusán                          Írta: Schmidt Bence

Húszperces történetek...

A múlt héten elég jó kis patakpecát tudhattam magam mögött, domival, süllővel, balinnal, jásszal, de mivel aznap írtam meg az aktuális bejegyzésem, inkább eltettem szűkösebb időkre. Majd valamikor sorra kerül. A héten - egy fél órás márnázástól eltekintve, melyet a zord idő, s túl kevésnek bizonyuló ruhám miatt hamar feladtam - kétszer bő negyed órát horgásztam. Egyszer szürkület körül UL cuccal a gébeket vettem üldözőbe, míg egyszer egyéb okok miatt patakom felé vitt az utam, és ennyi időm volt csupán arra, hogy megdobáljam a kedvenc helyem...

I. felvonás: a Duna csúf "sügerei".

   Hogy miért is hívtam hívatlan kis barna migránsunkat a Duna sügerének? Gyakorlatilag ugyanaz a tápláléka, ugyanolyan módszerrel fogható pergetve is. Csak persze rondább, nem őshonos, jóval kisebb kihívás, kisebbre nő, kisebb sportélmény. De ha kevés ideje van az embernek, remek szórakozást tudnak nyújtani.
   Egy vízi alkalmatosságon állva fogtam neki a műveletnek. Kérdezhetnénk, miért nem süllőztem, vagy csukáztam, de a helyi kompos - aki gyakorlatilag minden nap rájuk próbál, nem is keveset, és remek horgász! -, két hete fogott utoljára. Ehhez nekem sok kedvem nem volt, ezért döntöttem az akciódús peca mellett.
    8-as jigfejre 2 centis kis twisztert húztam, leengedtem a fenékre, és finoman pöcögtetni kezdtem. Videót is lőttem róla gyorsan! Bár a második videón, párom gébpergetésében tán jobban látszik a módszer. :))) Ez utóbbi még szeptember elején esett meg, mikor semmi pénzért nem volt hajlandó jönni egy normális hal sem hajnalban, így ehhez a mentőövhöz folyamodtunk. :)

De a jelenbe visszakanyarodva nem is váratott sokáig magára az első kis békafejű, irdatlan nagyokat tudnak ám odasózni a műcsalinknak, sokkal hevesebb a kapása, mint a sügéré! Rövid "fárasztás" után fogtam kézbe, s szabadítottam meg a horogtól.
  

Az eseménysor gyakran ismétlődött. Minden dobásra volt piszkálás, gondolom javarészt az apraja lehetett, nem akadtak meg. Azért így is jött jó pár darab. :) A naplementével együtt már szinte nem is voltak csúfak.
Szinte.

II. felvonás: Mit tud a kedves patakom 20 perc alatt?

   Sikerült elhagynom néhány holmim a minap, de a facebooknak és a szerencsének köszönhetően meglett. A megbeszélt helyre igyekeztem, hogy átvegyem, azonban érkezésem után volt még úgy 50 percem a találkáig. A patak úgy negyedóra járásnyira van, úgy döntöttem hát, hogy magammal viszem a pergetőbotom, pár gumihalat, aztán legrosszabb esetben sétáltam egyet.
   Nagyon csípős idő volt, ráadásul szürkület. Ahogy sejtettem, a patak az esőzés miatt nagy vízhozammal, sárosan száguldott medrében, de egy kiterebélyesedő gödörben csak lassan hömpölygött. Szélsebesen szétszedtem a botom, s feltettem egy frissen vett Savage Gear Cannibal Shad-et jó élénk színben.
   Bedobtam, belerántottam, hagytam visszahullani, majd újra és újra... egyszer csak odakoppintott valaki. Odavágtam, de semmi. Ki lehetsz? Újat dobtam, s pont ugyanott ismét odamaszatolt valami, de most már oda is ragadt. Meglepődve láttam, amint egy csodaszép sügér bukkan fel, vadul cikázva próbált szabadulni színes piercingjétől. Nem sokat sügereztem életemben, keveset is fogtam, eddig ez volt a legnagyobb, valamennyivel húsz centi felett lehetett. A kis mohó, hogy nekiment a 8 centis csalinak!

   Dobáltam tovább, de semmi. Nem is hittem benne, ez is csodaszámba ment. Volt még negyed órám. A következő 10 percben jó alaposan letapogattam gumimmal a gödröt és környékét, végül cserére szántam el magam. Ebből a fajta gumiból még egy színt rendeltem, a világossárgát, fluoreszkáló hatása miatt. Gondoltam ilyen sáros vízben pont jó választás lehet. Feltöltöttem a telefonommal, s magam elé lógattam. Furcsa látvány volt, ahogy világított a víz alatt, valahogy kételkedtem, hogy miért rontana neki egy ragadozó egy fluoreszkáló valaminek... bepottyantottam pár méterre egy akadó mellé, ahová eddig is már vagy hússzor dobtam. Hagytam volna lehullani, de nem ment. Rádobtam egy ágra? Belepöccintettem, mire vissza is rúgott a hal... Fejrázásaiból rögtön kiderült, ki a tettes. Kicsit kihasználta a nagy sodrást, vissza is tört párszor a fenékre, de végül csak szákomba tereltem a bő méretes süllőt. Olyan 35-6 centi körül lehetett, pataki szinten már egész jónak számít.
Lőttem pár fotót, majd visszaengedtem. Kettőt-hármat még dobtam, de aztán mennem kellett.

Csodás kis húsz perc volt. Az ilyen szerencsés horgászatokon látom, mennyire megéri megbecsülni a patak kincseit... Hosszútávon meghálálja azt. :)


Megesett: 2015.11.24.                                  Írta: Schmidt Bence