A domikirály bűvöletében

   Horgásztársammal idén vetettük bele magunkat a patakozásba, s vele a domolykók horgászatába, sok szép emlékkel ajándékoztak már meg minket. Érkeztek sorra a 30-32 centis, bő félkilós egyedek is az igazán szépek azonban nem akartak jönni. Aztán egyszer nála megtört a jég, elejtett egy szűk negyven centi körülit. 1-2 hónapra rá nekem is összejött ugyanez a méret, tehát mindketten elmondhattuk, hogy legalább egy kiló körülit becsaptunk, amiről először álmodoztunk. De tudtuk, hogy ennél biztos van nagyobb is. A domikirály képe így továbbra is bennünk élt, s szinte legendát fűztünk már köré. Eltelt azonban a nyár - mely nagyrészt kimaradt -, eltelt a kora ősz, a november eleji tavasz is elillant, s már elkönyveltem magamban, hogy talán majd jövőre találkozhatok őfelségével. Persze aztán pont akkor, pont úgy jött, ahogy és amikor aztán soha nem vártam volna...

   A patakomról még csak egyetlen halat vittem eddig el, egy szép süllőt. Most határozott kérésre - karácsonyi hal - szintén ezt a fajt vettem üldözőbe, jó reményekkel is kecsegtetett a dolog, hisz itt az elmúlt három horgászatom közül mind sikerült méretes tüskéshátút elejtenem. Direkt az ő becserkészésükre készültem hát, főleg gumihalakkal. A domik majd megvárnak, legközelebb is itt lesznek...

Zord időben is szívmelengető látvány...

   Ködbe burkolózott szépséges kis patakom, mintha takargatná, védelmezné kincseit. Van is mit, van is miért. Sejtheti, hogy most kivételesen nem lennék olyan kegyes, mint mindig. Pirosra fagyott ujjakkal, de az e helyütt bennem mindig újraéledő csodától fűtve barangoltam, kerestem, kutattam ebfogú ragadozónkat. A kedvenc, biztos helyemet a végére tartogattam, ismert, majd ismeretlen utakon bóklásztam. Ez végül hibának bizonyult, mire odaértem, már több csapat is lehorgászta azt. De sebaj, ez a történet úgysem erről szól.
Tapogattam bőszen különféle gumikkal a szakadt partokat, gödröket, bokrokat, nádasok széleit, de semmi.
Egy meseszép helyre leltem, részben nád, részben bokor keretezte, melynek alig hozzáférhető gödrébe épp, hogy belógattam egy 2,5 centis kis gumihalat, már vitte is el egy kis balin.

Ködbe burkolózik a világ...

Mohó kis ifjonc

Ugyanitt második lógatásra alig kezdtem pöcögtetni a kis gumit, már rontott is neki egy egész szép kis csíkos. Nagyon örültem neki, azért ha nem domizik az ember, akkor nem olyan könnyű elkerülni a betlit.

Gyönyörű színek...

Csapó 1!

   Kicsit még vallattam a környéket, de nem adott semmit. Visszafelé is próbálgattam végig az akadókat, s volt egy, aminek valami okból különösen sok esélyt adtam, ezért jó alaposan körbedobáltam. Nagy gumikkal kezdtem, majd átváltottam a kis kopytókra. A legjobban bevált egy elég világos, fehér hasú, barna hátú darab, de nem érkezett rá semmi. Gondoltam, hátha a koszos víz ellenére valami sötétebb kell nekik, feltettem egy matt, barnás színűt, csillámokkal. Próbáltam minden irányban végigpöcögtetni a tartás mellett. Aztán egyszer csak az egyik emelés után éreztem, hogy nem hullik vissza a csali. Akkor szokott ez lenni, ha ráemeli az emberfia egy ágra. Azért régi reflex szerint beemeltem neki, mire az jó nagyot visszarúgott. Itt a süllő!
   Zzz-zzz-zzz... szólalt meg a fékem. Meghökkenve lazítottam rajta, s tartottam a lüktető botot, amint halam szaladt lefelé. Rohama azért gyorsan alábbhagyott, de még mindig nem mutatkozott. Szebb csuka? Aztán láttam egy fehéres, fakó villanást... A domikirály! Igen, ő lesz az! Aztán felfeküdt a vízre. Látszott, hogy nagyobb, mint a pár hete beállított saját rekordom. Pár pillanatra megcsodálhattam gyönyörű nagy pikkelyeit, majd vissza is tört a mélybe. Szép lassan azonban csak elcsendesült, s felfeküdt... nagy kő hullott le a szívemről, mikor végül a szákomba került, főleg, miután a kis horog azonnal kipattant a szájából!
   Remegő kézzel szedtem elő a centit, majd a fényképezőt. 44 centi!!! Ennél többet nem is kívánhattam volna egy ilyen nyirkos, télies napon. Nem méregettem, de másfél kiló lehet, hogy megvolt. Passz, nehéz megbecsülni. :) Készítettem egy-két képet...

Alig érem át...

Kezemben a legszebb domolykóm!

Nagy kezeim közt elvész, ezért tán itt látszik
legjobban a mérete, az arányai...

...aztán visszahelyeztem őfelségét a kastélyába...

...soká éljen a király! :)

Ennyi volt hát a meglepetés csodadomolykóm története. Tudom, hogy sokan fogtak ennél azért nagyobbat is, számomra azonban - eddig? - ő a legszebb. Aztán ki tudja, ha szerencsém van, tán majd összeakadok egyszer egy még nagyobbra nőtt uralkodóval. De ez a jövő zenéje.



Megesett: 2015.11.27.                       Írta: Schmidt Bence