Nagy halak a kis patakon 4. - legjobb horgásznapom – keserű utóízzel

Megvan a megszokott metódusom, hogy melyik busszal megyek, és melyikkel jövök kedves patakomtól. Egyik nap úgy döntöttem, kicsit korábban megyek, megnézem, mi is a helyzet reggel. Az utolsó szeptemberi kánikulák egyike volt aznap. Az elmúlt alkalmak szép halai miatt bizakodva telepedtem le helyemre.

Nyáron nálam mellékszerepet kap a pergetés – imádok domizni, de a filozófiám, hogy azt egész évben lehet fogni, míg pontyot pl. csak rövid időintervallumban. Patakon főleg. Mégis a feederem bedobása előtt szokásom volt néhányat dobni kis wobikkal és nagyobb gumihallal, hogy hátha ott lapul valami, amíg nem zavarom el sok szereléssel. Az elmúlt alkalmakkor azonban nem volt ott semmi. A domikat nyár eleje óta a szakaszról teljesen elűzték az egyéb nagytestű halak, pontyok, csukák – megfigyeltem, hogy e halunk nehezen fér meg másokkal együtt, ha nagy mennyiségben van jelen a konkurencia. Nálunk legalábbis így van. Mindig megdobáltam kicsit a legjobb helyeket, de egész nyáron egy rávágásom sem volt. Tényleg, szó szerint egy darab sem volt szerintem a szakaszon.

Most sem ütötte le semmi a wobim, feltettem hát egy awaruna wobblert. Sokat hallottam róla, vettem egy kevés természetes színűt, hátha tiszta vízben használható valamire. Dobtam egy hosszút, és szép lassan pöcögtettem visszafelé. Semmi. Magam előtt emelgettem már csak úgy passzióbol, felugrasztottam, hogy lássam, hogy veret, és leengedtem fenékig. Az egyik felugrasztásnál nem jött. Mivel hirtelen mozdulatba kezdtem, bevágni nem kellett, s a helyi viszonyokhoz képest szép kékhátú bukkant fel, dühösen rázva a fejét. Gyorsan megszákoltam, amolyan 1,2-1,3-as lehetett. Süllőből itteni rekordom. No, már elégedett is voltam, gondoltam, ha semmi más nem jön, akkor is megvagyok mára.

Mivel sok időm volt, új helyeket próbálgattam. Megetettem több bokrot, nádast, és úgy terveztem, hogy 2-3-szor végigmegyek rajtuk, finom feederekkel cserkelve. Első körre nem volt semmi. Felmentem egyik kedvenc helyemre, ahol eddig a legtöbb pontyom fogtam. Egy bodri után akasztottam is egy szűk méretes tükröst, de még merítés előtt leverte magát a horogról. Nem baj, olyan 27-8 centit lehetett csak úgyis. Egy szebb kárász még beugrott ugyanitt.

Egy új helyemre ültem rá hosszabb időre. Bizonyos időnként ráetettem csemegekukoricával és felhősebb etetővel. Itt sekély volt a víz, alig fél méter, nádassal szegélyezve, nem is folyt. Egyik felszerelésen kis horog, csonti+kukorica, a másikon nagy horog, 3 szem kukorica lapult. Viszonylag sok várakozás és monoton etetés után lassan elindult a nagyobbik cuccom, s egyre gyorsabban görbült a víz felé. Halam nagyon furán jött felém, ellenállás nélkül, s csak akkor kezdett el futosgálni, mikor megpillantottam felsejlő hosszúkás testét, nagy pikkelyeit. Nagy domi? Furcsállottam, dobáltam itt, de nem ütötte le, meg amúgy sincsenek ők most itt. Aztán szép lassan ki tudtam venni fakó árnyalatait. Egy amúrkölyök küzdött a horgon! Fura stratégiája rögtön magyarázatot is talált így. Pár kör után meg is lett, amolyan kiló körüli jószág volt. Még sosem fogtam patakban, mindig tartogat pár meglepetést! :)

Járogattam tovább a helyeim, s két-három üres bokor után egy másik nádashoz ültem. Egy bot egy nád előtti gödörbe, egy meg csak úgy lejjebb, a nádas előtt elsodró vízbe került. Meglepetésemre utóbbi, jellegtelen helyen várakozó feederem spicce görbült be – akkor már mindkét boton nagy horog, 3 szem kukorica volt. A hal olyan elánnal kezdett lefelé futni, hogy vagy 10-15 métert utána kellett mennem. Sokáig nem jött fel. Nagyon meglepődtem, mikor egy szűk másfeles tükörponty nézett velem farkasszemet az első pipálásánál! Hihetetlenül hevesen küzdött, persze a nagy sodrás segítette. Harmadik nemeshalam is megvolt, nagyon örültem! :)

Visszafelé csak úgy passzióból dobtam párat egy hornettel, hátha ott lapul a domolykó. Egy pici bokorág mellett valami odakoppintott, s heves fejrázások közepette egy fél kiló körüli süllő küzdött a horgon. Délben, kánikulában, apró woblerre. Már meg sem lepődtem, étvágyuknál voltak aznap a halak!

Közben barátnőm is megérkezett. Az utolsó kört már vele cserkeltem végig. Egy kárászt fogott ő is kis UL bottal úsztatva egy bokor alatti állóvizű gödörben! :) Üresek voltak már a helyek, hiába barangoltam. De nem is bántam, ennyi halat kis patakon nem fogtam domolykón kívül. Még a kuriózum is megvolt, az amúr képében. De még csak tartogatott valamit a kis víz!

Ismét ahhoz a nádashoz érkeztem, ahol az első pontyom érkezett. Megint bedobtam az ott található kis gödörbe, és egyel lejjebb is. Valami miatt elfordultam, barátnőmmel beszéltem valamit, s mikor visszapillantottam, az a kép fogatott, hogy a fenti botom folyásnak felfelé bandukol a sáson, amire tettem. Sebtiben oda is pattantam, és még sikeresen megmentettem a botom a fürdőzés elől. Ismét egy tükörponty száguldozott a horgon, ezúttal folyásnak felfelé. Egy bokor ágai közt volt, mikor utolértem, de azért sikerült kiszednem onnan, s szűk fél perc alatt a hálóban landolt, párom merítette meg :). Érdekes, hogy kb. ugyanakkora volt, mint az első, azzal meg vagy 10 percig küzdöttem, és vagy 5-6 percig még csak nem is láttam feljönni. Ez meg pillanatok alatt megadta magát. Amolyan kiló és másfél kiló közt lehetett félúton.

Több hal aznap már nem jött. Bizonyára feltűnt, hogy képeket nem csatoltam elbeszélésemhez. A fényképezőgépemet sikeresen ott hagytam, és csak otthon vettem észre. Éjjel elmentünk még keresni, de nem akadtunk rá. Pedig azzal együtt szerintem szép kis beszámoló lehetett volna. :)

De így is csodálatos horgásznap volt, az egyik legjobb számomra. Ennél többet már nem nyújthat egy ilyen pici patak – gondoltam akkor, de szerencsére tévedtem. A következő alkalom még jobb lett, és onnan már végre képek is lesznek, párom által kölcsönadott gép jóvoltából! :)

Megesett: 2016.09.21.                       Írta: Schmidt Bence

Bejelentkezés mindenfélével - az elmúlt, kihagyott időszak összefoglalója.

Kedves Mindenki!

Elnézést, hogy most már régen nem írtam semmit, de jelenleg úgy alakul az életem, hogy nem sok időm marad horgászatra. A nyáron kicsit talán több lesz. :) Nem fogok hetente bejegyzést írni, mint azelőtt, de azért igyekszem majd minél folyamatosabban némi olvasnivalóval ellátni azokat, akiket érdekelnek a bejegyzéseim. :)

A legutóbbi bejegyzés óta eltelt 3 hónapban ötször voltam vízparton, leszámítva 1-1 pár perces dobálást. Ezekből mutatok egy-egy kis összefoglalót. Az elmaradásért cserébe ez elég hosszú lesz... :)

Az első egy meseszép kis csatornán esett meg. Egy kis sütnivaló vörösszárnyú reményében látogattam el oda. Nehezen volt horgászható, mert a hínár teljesen a tetejéig feljött, imitt-amott voltak csak foltok, ahol legalább vízközt fel lehetett kínálni a csalit. Mivel lassan áramlott, s a kis foltokból gyorsan kiért az úszó, így nagyon nehéz volt a peca. Apropó, úszó, a Mosoni horgász remek tollúszóját használtam, tökéletes volt úsztatni! :)
Szemben nagyon verte a nádat a ponty, de egyrészt valószínűleg ívtak, másrészt tilalom volt rájuk, harmadrészt amúgy is esélytelen lett volna, hisz fenéken nem lehetett próbálkozni. Vörösszárnyúzgattam hát, jöttek is szépen. Készítettem képeket, de valami úton-módon elvesztek a gépemen, fogalmam sincs, hogyan!
Közben találtam egy pár centis zugot, ahol majdnem fenékre lehetett tenni a csalit. Mivel tényleg csak néhány centiről volt szó, úsztatni nem lehetett, betettem egy finom feedert, s meglebegtettem a gilisztacsokrot rajta, hogy ne süllyedjen bele a dzsindzsába. Közben úsztattam tovább.
Igyekeztem megkeresni a legmélyebb pontot, ahol még nem akadok el, s ott eresztgettem lefelé az úszóm.
Egyszer csak vadul rángatózni kezdett a feederem spicce. A bevágás ült, egy szép kis dévérkeszeg bronzos vonalai tűntek fel a kristálytiszta vízben. Hohó, már nem jöttem hiába. :)

Kis dévér

A feedert visszaraktam, de nem nagyon akadt több érdeklődő. A kis vörösök viszont gyűltek szépen. Egyszer csak oldalazva eltűnt az úszó, és az előzőeknél jóval komolyabb ellenállásba ütköztem. Azt még nem mondtam, hogy könnyűpergetőmmel úsztattam, szóval élmény volt még a kis vörösök harca is. Azt hittem, ez is dévér lesz, de vöröses uszonyok csillantak fel, sötét, bronzos testtel. Jász! :) Örültem neki nagyon, amolyan 20-30 dekás forma lehetett. Háttérben a csodaszép ajándékúszó, amelyet nyáron igyekszem jobban kihasználni végre.

Jaszkó az ajándékkal!

Nem sokkal később egyik úsztatásra meglepetésemre még egy domit is fogtam! Csatornában nem túl gyakori.
Nagyjából ennyi volt a nap. Párommal voltunk még egyszer itt, de mint kiderült, egy nagy kotrás, és vele érkező oxigényhiány miatt bekövetkező halpusztulás idején. Párom kivarázsolt egy szép, aranyszínben pompázó kárászt spiccbottal, meg jött néhány kis karika, bodorka, de nagyon döglött volt a víz.

Két olyan patakon voltam egyszer, amelyek közül egyiket soha, másikat nagyon ritkán próbáltam csak meg.
Az első még március végén esett meg, teljesen ismeretlen vízre érkeztem. Gyönyörű, vadregényes terep fogadott, azonban, mint kiderült, a horgászható rész pont ezen tulajdonsága miatt igen rövid volt. Párszáz méter után a bokrok, ágak alagútszerűen fedték be a patakot, melyen lehetetlen volt így horgászni. A képeken jól látszik. :)

Egy híd ráfolyásánál azonban megleltem a számításom. Először egy nagyon pici kis domit sikerült becsapnom - no, gondoltam, itt ekkorák vannak.

Apróság az új vízról

1-1 koppintásom volt mindenfelé, de délben voltam, nem ettek annyira hevesen. Vittem magammal úsztatós cájgot is, s próbálgattam a gödröket... volt, ahonnan egy helyről 10-15 kárász is kijött! Igazi élménypeca volt.

Egy a rengetegből...

Már-már elkönyveltem, hogy ebből nem lesz több domifogás, csak csipkedték, hiába váltogattam a csalikat, a kis körforgókkal kezdve Bicska wobblerfaragó wobijain át bolti wobikig, csak csippentések voltak. Nem voltak étvágyuknál. Aztán elmenetel előtt nem sokkal elmebeteg ötlettől vezérelve bedobtam konkrétan a híd alá a 10 centis, húzó vízbe, a vaksötétbe, dübörgő autók alá Komáromi Ádám faragó kis wobiját. Alig tekertem kettőt, mire akkora rávágást kaptam a sötétből, hogy el sem hittem. Elhibázta. Még kettőt tekertem, és akkor már sikeresen leszedte. Rettenetesen húzott a víz, alig tudtam lassan felhúzni a könnyű kis pergetőmmel, de végül csak megfogtam a 32 centis, gyönyörű domit! Megkoronázta ezt a kellemes kis sétát. :)

Robogó autók, dübörgő híd... még, hogy óvatos! :)

A másik patakos eset már tilalom után történt. Nem eresztem ezt sem túl bő lére, majd a következőt, ha sikeresek leszünk párommal! Holnap megyünk is. :)
Egy kis patakon próbálkoztam, ahol csak nagy ritkán dobáltam még, és 20-22 centis domikat tudtam csak elcsábítani egy fotóra, szebb sosem mutatkozott. Nagyon nehezen lehetett a parthoz férni, elvadult, magas gaz volt mindenütt. A vízben is alig voltak tiszta helyek. Finom lendítésekkel pötyögtettem kis salmo hornetemet a bokrok alá, s a legtöbb helyről jött is 1-1 közepes méretű domi!

Egy a több hasonszőrű közül! Látni, hogy a kezem magasságáig nőtt a fű...

 Az egyik, kifejezetten széles és tiszta helynél azonban láttam egy komoly tolóhullámot, ami beiszkolt a bokor alá. No, azért csak megpróbálom. Bepöccintettem, besodortattam a bokor alá, és lassan, meg-megállítva elkezdtem tekerni... bumm! Húzott rendesen a beste, s a helyi viszonyokhoz képest egy szép fejest pillantottam meg. Ő volt az első ezen a vízen, aki ütötte a 30 centit, ráadásul különösen vaskos figura volt, így különösen értékes lett számomra!

Vaskos állat...

Itteni eddigi legszebb domim talpatnyi kis helyről!

Jött még pár, de ekkorák már nem. Élveztem viszont nagyon a milliónyi azúrszín szitakötő táncát...

Nem volt végre a szépségek sorának. Fura idő volt aznap, bármerre néztem, vastag esőfüggönyt láttam, csak ott nem esett épp. Az alkonyi fények talán épp ezért lettek ennyire parádésak, ilyen színeket még sosem láttam!

Photoshop nélkül...

Különös sugarak...

És végül a Duna... biztos mindenhol más, de itt senki nem fog semmit, még egy rablást sem hallani soha. Lenézegettem, meg beszélgettem pár emberrel, és még keszeget sem tudtak fogni. Senki. Amúgy sem volt időm, nem is erőltettem hát. Hanem aztán megjött a nagy német esőzés és vele az áradás... és végre megérkeztek legalább a balinok!
Leugrottam szokás szerint, s mikor wobblert akartam csatolni a karabinerbe, akkor láttam, hogy otthon hagytam a pergetős dobozom. Jajj... Egy 2,5 centis kis gumihal volt fent, meg a táskámban kiesve volt egy 6 centis halszínű manns gumi. 1-1 rablást lehetett hallani végre, így feltettem a manns-t, és elkezdtem szűrni a vizet nagy tempóban. Semmi. Következő helyem sekély volt, s fűzfa is volt kicsit messzebb bent. Dobáltam, mígnem egyszer épp a fűzfalevelektől egy centire érkezett vízbe a dobásom. Veszedelmes tempóban tekertem, már az elején volt mögötte egy burvány, s mikor majdnem a partra ért, akkor érte utol újra a villámkeszeg. Igyekezett szabadulni mindenfelé, de a maga kiló körüli méretével még sokat nem tudott vitézkedni, tarkón is ragadtam hát. Hohó, csoda történt!

Apró rossz kimenetele volt a dolognak, felakasztotta a gumi farkát a horogra kapás közben, és letépte. Maradt hát az egyetlen 2,5 centis világos kopyto.
Dobálóztam még mindenfelé, s már szürkült, mikor egy pici balin leverte egy stégnél. Már erősen színesedett az ég alja. Nemigen hittem benne, hogy ezt a kis gumit leveri egy szebb, pláne ilyen fényviszonyok közt, de azért dobáltam a stégek, hajók végét... és az egyiknél a legnagyobb tempójú betekerésem után újra odavágott egy szebbecske! Az elsőnek szinte ikertestvére volt a maga kiló körüli méretével.
Borzalmasan örültem nekik, rég fogtam már nagyon!

Apró kis gumira jött a második!

Nos, nagyjából ennyi történt az elmúlt időben. Ígéretemet igyekszem betartani, 1-2-3 hetente jelentkezem majd valamivel. Addig is köszönöm minden kedves olvasómnak a figyelmét, nagyon jól  esik, hogy ennyien olvastatok!!! Hétvégén igyekszünk párommal, hátha összeszedünk egy "olvasatravalót" a kis patakunkon, ha a kánikula és a viharok engedik. :) Most érkezett meg a páromnak rendelt Berkley Cherrywood 2-7 gramm dobósúlyú 170 centis bot, nagyon vagány, alig várjuk, hogy felavassuk! :)

Júliusi süllőinvázió a község szívében

   Néhány résszel ezelőtt írtam pár kölyöksüllőről, mint első elejtett példányokról könnyűpergetőként. Júniusban nem volt ideális a víz annyira, nem raboltak a tüskések, azonban néha leugrottam sötétben, és néztem, van-e pár rablás. De nemigen voltak aktívak, nem is próbálkoztam rájuk. Hanem július eleje környékén lement a víz - előző bejegyzésem is ekkorra datálható - és a hirtelen összeszűkült mederben a halak teljesen megbolydultak. Nagyon szép, 1-3 kilós dévéreket lehetett fogni sorban, márnát, csukát, de róluk később szól majd a fáma. És igen, megindultak a süllők is.

   Egyik ilyen esti felderítő sétám közben különös hangra lettem figyelmes egy olyan móló környékén, ahol soha nem horgászik senki, és én sem próbáltam még. Olyan volt, mintha ostorral verték volna a vizet. Sötét volt, s noha az utcai lámpák szolgáltattak némi fényt, nem láttam pontosan, mi zajlik ott. Talán kacsák... De azért kíváncsiságom nem hagyott nyugodni, lementem oda, s figyeltem. Emlékszem, elsőre nem is történt semmi, csak milliónyi küszt láttam, amint szinte verik a vizet. Aztán egyszer csak a mesterséges fényben csillogó víztükrön elindult sodrással szemben egy tolóhullám, nyomában csak úgy spricceltek szét a snájderek, s végül kaffantással zárult a mutatvány. Hohó, szóval itt vagytok! Nem is csoda, ilyen apróhal bőséget nemigen láttam még, terülj-terülj asztalkám volt ez a ragadozók számára. A ponton mindkét oldalán folyamatosan megismétlődött a jelenet. Látszott a rablásokon, hogy nem óriások, de azért biztosan méretesek. Akkoriban vettem meg az első komolyabb bolti wobblerem, egy jó helyi horgász javallatára egy SSR5-öst. Ezt tettem fel először. A kezemben papám régi süllőző pálcája volt, nem az UL botom - nem is tudom, miért.
   Macskaléptekkel lopakodtam be, nehogy megzörrenjen valami lánc, megdobbanjon holmi deszka. Finom dobással ejtettem rá a vízfelszínre a műcsalim, s lassan, pöcögtetve kezdtem húzni. Semmi. Újabb dobás, semmi. Egy ízben pedig jött megint a látványos tolóhullám, még szinte éreztem is, ahogy megsodorja a műhalat, de végül egy mellette lévő küszre vágott rá. Megpróbáltam az építmény mindkét oldalán, de nem érdekelte őket a dolog. Gondolkodóba estem. Talán a küszszínű csali nem túl ideális millió ugyanolyan közt, de színes wobblerem nem volt. Feltettem hát egy épp pár nappal korábban vásárolt 10 centi körüli sárga-fekete manns gumihalat. Eldobtam, de első dobásokra megint nem jött semmi, pedig a látványos, fröcsögős futások megint jelen voltak, de valahogy épp akkor, mikor a csalim messzebb volt, vagy épp, mikor kiemeltem. Gondoltam hát egyet, s csak úgy botvégről belógattam magam mellé, és emelgetni kezdtem a stéget tartó egyik vaskötél mellett. A féket viszonylag szorosra állítottam, hogy az akadás biztos legyen, de a visszaforgásgátlót kikapcsoltam, hogy a rövid póráz miatt azonnal tudjak engedni neki, ha kell. Szeretek nagyon így fárasztani, jobb a kontaktus a hallal, csak vigyázni kell, hogy a tekerő kéz mindig a fogantyún nyugodjon, különben az visszaforog, és halunk nem akad meg, plusz bogozhatjuk ki a csomót, amit a hibánkkal okozunk. :)
   Na de kibogozom inkább az írásomat most, s visszatérek a történtekhez. Szóval emelgetni kezdtem a gumit. Elég jól húzott a víz, nagy fejjel tudtam csak megcsinálni. Emeltem párat, mire jött a menetrendszerű tolóhullám. Akkorra már nagyon borzolta az idegem, hogy ennyire át tud verni. Néztem, merre szalad pontosan, s ott emelgettem, amerre tartott. Odaért, a kezemben pedig kétrét görnyedt a bot, s tekertem is visszafelé sebtiben a kart. Hamar megállt, s hamarosan a felszínen rázta a fejét az első éjszakai herceg. Olyan "kilóhúszas" lehetett. A húzós víz miatt csak nehezen tudtam szákba terelni, de csak meglett!

Az első...

Csináltam még egy közös fotót is, hátha nem lesz több... :)

  
   Megvan hát a trükk! Kíváncsi voltam, ez randalírozott-e csak, vagy voltak többen.
Voltak.
Bő fél év távlatából nem emlékszem pontosan a számokra, de első éjjel biztos, hogy nagyjából tíz darabot fogtam, 80 dekától bő másfél kilóig.  Minden alkalommal csak be kellett lógatni botvégről, és már jöttek is. Volt, hogy tényleg szó szerint csak be kellett lógatni, és már nem találtam a kontaktust, mert elmarta egy ebfogú. Egészen elképesztő élmény volt. Gondoltam, ilyen sem lesz több.

Alapvetően a C&R híve vagyok, egyetlen kivétel ez alól a süllő. Belőlük többször hazaviszek 1-2 darabot, most is így történt. Az első kettőt hazavittem, majd a könnyűpergetőmmel tértem vissza az élmény fokozásáért, a továbbiakat már azzal ejtettem el, s engedtem útjára.
   Másnap reménykedve mentem vissza. Ennek ellenére szinte el sem hittem, mikor megint pont ugyanúgy durrogtak az ebfogúak, mint előző nap. Megint fogtam néhányat, majd gondoltam, próbálgatom a gumijaimat, hadd legyen több is, amiben megbízhatok. A régi kedvenc fehéremet tűztem fel, de negyed órán át semmi, pedig még raboltak körülötte. Másokat is rátűztem, semmi. Na, vissza a sárga-fekete. Első lógatásra görbült a pálca. Elképesztő, mennyire finnyásak voltak a színre még ilyen nagy zabálás közepette is! Biztos ez volt az a kombináció, ami elég látványos volt nekik, de azért nem túl feltűnő, rikító, hogy gyanút keltsen.

Az a bizonyos sárga-fekete... a képen már teljesen szét van marva, de csak nem akartam leváltani...

   Ez a csoda 2-2,5 hétig tartott. Lassan azért lekoptak, a vége felé már "csak" 1-2-3 darabot tudtam fogni alkalmanként. Minden nap leugrottam este, 20-30 percnél sosem voltam tovább, mert az elején sokszor lelkiismeret furdalásom támadt, 5-6-10 egymás után kifogott hal után, a vége felé meg már csak alkonyatkor jöttek, utána leálltak. Kicsit utólag sajnálom, hogy nem készítettem több - jobb - képet, de sajnos nem tudtam, hogy blogot fogok írni. Azért remélem így is szemléltetik a leírtakat, s valamelyest átadják az élményt! Némely fotón igencsak sárkányosan pózolnak, barátnőm kifejezetten ijesztőnek titulálta őket. :)

   Ebben az időszakban legalább 40, de inkább valemelyest több süllőt sikerült fognom, amivel egy hónap alatt 10-et vertem a tavalyi összdarab számomra. :) Egészen döbbenetes élmény volt. Aztán persze lassan szétszéledtek, s nemsokára már ismét néma csend volt a móló körül. A Duna ismét felvette rejtelmes köpönyegét, s úgy tett, mintha ezek a csodás esték sosem történtek volna meg.


Megesett: 2015 júliusán                          Írta: Schmidt Bence

Visszaemlékezés az elmúlt évből - az első UL süllők

   Hogy ne mindig csak kedvenc patakomról szóljon a fáma - pedig aztán mindig tudnék partjai mentén megesett történeteket mesélni - kicsit kitekintek a Dunára. Mivel csónakkal nem rendelkezem, nekem a téli gumihalas időszak kimarad, így nagyon vártam már a tilalmi idő végét, mikor végre felpillantanak már a felszínre...

   Pár pillanatra visszamennék az időben a történet idejéhez képest, 2014-ig. Akkor kezdtem el ugyanis először süllőre horgászni. Csak felszínen húztam a magam által készített 4-11 centis küszformájú felszíni wobblereket, párszáz méterre lakhelyemtől, csak úgy a falu közepén. Papám öreg gerinces pergetőbotjával űztem őket, fogtam is nagyjából harminc méreteset, meg húsz méreten alulit. Sajna az öreg sárkányok nemigen járnak be a fénybe éjjel, így másfél kiló volt a határ, ameddig jöttek.
   A horgászhelyem most sem sokat változott, idő és energia hiányában csak lenézegettem esténként a stégekhez... viszont már nagyon kíváncsi voltam, vajon új - előző visszaemlékezésben taglalt, orsóstól 5000 Ft-ért vásárolt - könnyűpergetőm hogy bírja a kemény szájú süllőt. Mint később kiderült, tökéletesen, a nagyjából 50 halamból 1 fordult csak le a horogról. De ezt akkor még nem tudtam, alig vártam, hogy kipróbálhassam!
   Május 2-án battyogtam le először az utca végére szürkületkor. Feltettem a tavaly egyik legeredményesebb felszíni szürke kilenc centis házi wobblert. Sejtelmes kis loccsanások törték meg a kishalaktól forró vízfelszínt. Látszott a rablások méretén, hogy nem nagyok, de azért dobáltam, hátha vannak köztük szebbek is. Dobáltam befelé, de nem volt semmi, jellemzően nem ez szokott a jó lenni. Egy hajó által keltett burványló folyás part menti részére váltottam. Szép lassan, bele-bele pöccintve vontattam a küszutánzatot, a gyenge sodrás épp beremegtette annyira, hogy jól mozogjon. Már épp ki akartam volna emelni, mire leverte a csalit hangos spricceléssel valami. Meg is akadt, de nagy küzdelem nem volt, alig volt 20 centi felett a kis ifjonc. Mint egy mérges kutya, szájában hozta vissza a keresztbe álló fát, melynél alig volt kétszer nagyobb. :)

Jól látszik a mérete a csalihalhoz képest...

...de mégiscsak botavató :)

   Még egy ilyen kicsi jött, akit nem tudtam lefotózni, mert tönkrement a fényképező, majd a sötétség beálltával el is tűntek a mozgások. Mentem is haza, nekem a süllőzés egy 10-20-30 perces kikapcsolódást jelent esténként. :)
   Másnap már összejött egy normálisabb, szűk negyven centi körüli, felszínen húzott fehér twiszterre, azonban még nem pótoltam a fotómasinát. Május ötödikén közös pecát tartottunk ugyanitt társammal, aki nemrég kezdett el horgászni, és nem fogott még süllőt. Természetesen az egyik helyváltoztatáskor nekem durrantott oda a méret körüli tüsi, nem neki... pedig alig dobtam egy párat, meg is fogadtam, hogy egyáltalán nem suhintok, de nem bírtam a véremmel... Az elsőt mindig a legnehezebb elcsípni, főleg, ha a bolond társnak aznap nagyobb szerencséje van... :)

Társam elől elcsípett méret körüli...

  Egy-két apróságot, vagy szűk méretest elejtettem még a napokban, aztán jött egy nagyobb víz, így egy ideig nem próbálkoztam. Ez idő alatt megfogtam gumival életem első pataki süllőjét és harcsikáját, ez azonban majd külön cikk keretein kerül a blogomba, ugyanis egyik kedvenc horgásznapom lett a tavalyi évben. :)
   A víz lementével a szürkület ismét parton talált. A holdtölte utáni első nap volt, ami nálam mindig a legeredményesebb időszak! Teliholdkor nemigen jön fel vadászni a süllő, s tán emiatt nem jut elég táplálékhoz... aztán az első sötét éjszakán bepótolja. Ez az elméletem legalábbis. :)
   A szokásos helyemen kezdtem. A wobira nem volt rávágás, s mivel már besötétedett nagyjából, feltettem a tavalyi és idei favorit fehér twistert nagyon könnyű jigfejen, hogy fent tudjam húzni a víztetőn. Ezt egyébként úgy csinálom, hogy csípőfogóval lenyesem az ólomrész első, kicsit lefelé eső felét, ezáltal egyrészt könnyebb lesz, másrészt a fej eleje lapos lesz, s emiatt az ellenállás felfelé nyomja az egészet - mint egy fordított wobbler. Harmadrészt - amit már kihasználtam jó párszor - fenéken úgy lehet pöcögtetni, hogy végig felfelé áll a gumi, támadási célpontot adva a ragadozónak nyugalmi állapotban is! Tudom, vannak direkt erre kifejlesztett vasalófej-jigek - de így azért sokkal olcsóbb. :)
Na de visszakanyarodva a történet fő szálához, mivel nemigen voltak rablások, megpróbáltam ráállni a hajóra, s lassan pöcögtetni a mellette lévő betonrézsűn a gumit. Még tavaly ősszel jött be nagyon ez a módszer! A villanyfény által megvilágított vízben felülnézetből nagyon látványos, ahogy a süllő rámar, látott süllőkapás keveseknek adatik meg. :)
Most is ez történt, noha megint csak egy siheder lepett meg - a május leginkább róluk szólt még. Túl sokan voltak, a szebbek nem jutottak szóhoz. De attól még izgalmas volt, ahogy láttam, amint odasettenkedik, és elképesztő sebességgel vetődik rá, és tünteti el a gumit... rövid huzavona után a kezemben volt.

Látott süllőkölyök gumira... :)

   Fogtam még egyet, ezt felszínen vontatott twisterre, de még a fenti fotóknál is szörnyűbb a róla készült kép minősége, nem akartam feltenni. Itt ugyebár még messze nem gondolkodtam blogban...
   Aztán egy ideig nem jött semmi. Átbattyogtam a hajó ráfolyási részére, ahol befolyik alá a víz. Tavaly itt is sikeres voltam néha, talán a húzósabb víz miatt jellemzően már méret körüliek, vagy afölöttiek jöttek csak. Dobtam párat, de semmi. Úgy szoktam kiszámítani a dobást, hogy messze hajítok felfelé a hajótól, hogy ahogy oldalt sodorja a víz, épp nem menjen be alá, mire kiér. Egyik dobást aztán elvétettem, és már bent ott érkezett vízre a csali, ahol aláfolyik a víz. Szélsebesen kezdtem el kitekerni, nehogy elakadjak, mire aztán bumm! - érkezett az eddigi legvadabb süllőkapásom, majd kitépte a kezemből a botot. Mint egy balin a gyorsan vontatott ólomra! Megdöbbenve tartottam a kezemben a lüktető botot. Azért ez, hogy egy hajó ALATT szélsebesen tekert csalira vágjon rá a tüsi, teljesen meghazudtolt minden fizikai törvényt. Milyen érzékszervei lehetnek, te jó ég...
Szép lassan adta csak magát, nagyon gyorsan sodor itt a víz. Mikor aztán tarkón ragadtam, jött a következő meglepetés: alig láttam a gumit, olyan mélyre nyelte. Alig tudtam kiszedni. Milyen döbbenetes sebességű támadó mozdulat kellhet ahhoz, hogy ilyen körülmények közt még torokra is nyelje... Ez már normálisabb volt egy fokkal, közel kiló környéke lehetett.

A villámsüllő

   Hát, nagyjából így kezdődött az évem süllőileg, ezek voltak az első napjaim. Hozzá szeretném tenni, hogy UL bottal egész más élmény volt, mint előző évben a durunggal! Minden fejrázást érezni vele... Nagyon örültem, hogy ezt vettem meg, pedig féltem, hogy olcsó húsnak híg lesz a leve.
Nyár közepén aztán egy rövid időszakban rengeteg sárkányt sikerült fognom egy szerencsés helyfelfedezés okán, s azért normálisabb méretekből... de ez egy másik történet lesz. :)


Megesett: 2015 májusán                          Írta: Schmidt Bence

Visszaemlékezés az elmúlt évből - 2015 kezdete

   Ez év augusztusában indítottam el a blogom. Ezt néha túl késeinek érzem, sok történet van, amit szívesen vetnék papírra. Természetesen ez a blog frissességének és lényegének a rovására menne, így alapvetően kerülni fogom. Nagyjából kialakult egy ütemezésem a bejegyzések megjelenésében, heti rendszerességgel adok egyet ki a kezeimből. Ezt nagyjából szeretném megtartani, hisz tudom, hogy sok horgász - köztük jómagam is - télen csak "szobapecázik", keresgél az írások, videók közt, felidézve a jobb időket. Főleg azok, akik környékén nincsen jó téli víz, vagy ideje nincs rá, vagy egyszerűen csak ilyen hidegben már nem viszi rá a lélek hobbijának űzésére. Nálam szép időben, hosszú nappalok során még csak-csak összejön ez a heti egy írás, de ilyenkor már csak szabadság útján tudok eljutni valahová - szerintem ez szinte mindig kedvenc patakom lesz. Az pedig nincs közel, s nem is szeretnék mindig ugyanarról írni, úgy döntöttem hát, hogy ha visszább nem is megyek, 2015-ből előveszek 1-1 emléket.

   Minden bizonnyal sokan vagyunk úgy, ahogy bevezetőmben is említettem. Nem jutunk ki télen a vízre, és bizony pár hét, esetleg hónap után már nem tudunk megülni a hátsó fertályunkon. Így volt ez velem is. Akkoriban hozott össze a sors apukám munkatársával, akivel végül jópár alkalommal jutottunk ki főleg a Dunára, s kedvenc patakunkra. Akkor azonban még mindez a jövő zenéje volt. Hetek óta próbáltunk összehozni valamit, s végül egy közeli holtágon lyukadtunk ki. A Duna nagy volt, a patak úgyszintén - akkor még ráadásul nem is igen ismertük - és úgy voltunk, hogy csak egyetlen halat fogjunk legalább... Szerencsére kettőnk nézete nagyon hasonló ilyen téren, egyikőnk sem a nagyvadra vágyik, hanem egy kis kikapcsolódásra, egy kis élményre. Én vetettem neki fel az UL gondolatát, mely végül meghatározta az évünk.
   Itt kitérnék egy kicsit, több okból is. Egyrészt azzal kapcsolatban, hogy hiába én vetettem fel, nem volt lényegi tapasztalatom még a műfajban. Egy anno darabokra tört feederből eszkábáltam össze egy négy részes rövid kis botot, egy régi orsóval, és az elmúlt nyáron ezzel jártam 1-2 alkalommal patakra, s néha jászozni a Dunára. Jó volt, mert így simán befért a táskámba, akármerre voltam, velem volt. Viszont nem volt túl érzékeny, nem volt túl feszes. Wobblerből is csak egy-két nagyon kezdetleges, barát által készített házi volt, meg a 450 forintos GoldStar Bug. Szóval könnyűpergetés volt, de UL semmiképp.
   A másik, amire kitérnék, az az UL fogalma nálam. Nem fedi az általánosan elfogadott normát, meghatározást.
A megkezdett történetem előtti napokon kaptam meg az első pergetőbotom. 5000 Ft volt orsóstól, rátekert zsinórostól. Gondolom, ez a hihetetlenül alacsony összeg sokmindenkinek adhat okot felhördülésre, de egyrészt nekem ez fedi le az elveim, másrészt azért rengeteg pénzem sem volt rá. Energo Team Skill III nevű bot volt egy 2000-es kis orsóval.

Hű társ mindenben...

Nem tökéletesen fedi le azt a dobósúly tartományt, melyet "ultralightként" emlegethetünk, de nagyon feszes kis bot, nagy megelégedéssel használom azóta is!
Fogtam már ugyanis igazi, 0-6 grammos pálcát is a kezemben ebben a témában, de nem tetszett. Szeretem, ha azért a bot nem dolgozza ki tökéletesen a hal minden mozdulatát, s a kezemben is érzem azt. Szeretem, ha a keményebb szájú halak is biztosan akadnak. Szeretem, ha nagyobb csalikhoz nem kell egy másik botot vinnem, ha épp "stílust váltok". Remekül érzem vele a legkisebb domikat, akár gébeket is, de az idei 45-50 süllőmből egyetlen egy szabadult csak el, gerincességének hála. Ha kedvem szottyan, úsztatni is tudok vele. Igazi mindenes!
Na de erről ennyit. Ezzel kezdtem, s ezzel fejeztem be 2015-öt.
   Történetem idején mohóan berendeltünk egy adag apró Relax gumit, és kis horgokat - melyek túl nagyok lettek. Otthon gondolkodtam kicsit, fogtam egy kisméretű hosszúkás füles horgot, meghajlítottam, hogy felfelé álljon a szem, és rácsíptettem egy darab ólmot. Arany akrilt festettem rá, és feketével egy kis szemet. Nem volt tökéletes, de tán megfelel majd... Később aztán szakállmentes horgok helyettesítésére egyszerűen gombostűket hajlítgattam meg, s sörétólmot csíptettem rá. A téli-kora tavaszi kevés sügeres, kisbalinos, snecis horgászataim javát ezzel űztem! Jól működtek, és a halnak sem esett tőlük baja.

Mint dédapáink... egyszerű, de jó!

De akkor még nem tartottam itt. Elmentünk a közeli holtágra, s fohászkodtunk, hogy tapasztalatlanságunk ellenére legalább egyetlen pikkelyessel összehozzon a sors. Én két centis zöld twisztert tűztem apró tákolmányomra, s azzal emelgettem a videókon látott módon. Egyértelműen sügér volt a célhal.
A víz fele be volt fagyva. Első beállón hiába próbálkoztunk, nem volt semmi. A második egy stég volt, emelgettem mindenhol, eldobni nemigen mertem a csalit, mert a növényzet még ilyen hidegben is csak kevés horgászható vízréteget hagyott felül. Azért igyekeztem keresni egy lyukat, találtam is egyet - igaz, ott meg egy bokor volt. Bedobtam, s lassan pöcögtettem magam felé, mikor a kristálytiszta vízben megvillant valami. Meg is jegyeztem társamnak meglepettségemben, hogy "van ott valami!". Bevágtam, s rövid kis küzdelem után kiemeltem életem első pergetett sügerét! Fülig ért a szám, ennél aztán nem is kívánhattam többet, idei első pecán, ismeretlen módszerrel, félig saját műcsalival pláne!

Kis csíkos bandita!

Ő egy későbbi horgászat alkalmával érkezett, már a saját készítésű, gombostű-jigre! :)

Hát több nem is jött aznap. Így zajlott az első horgászatom 2015-ben. Kezdésnek jó volt, de azért mindketten másra vártunk, főleg a domolykókat akartuk végre megkergetni. A számunkra akkor még ismeretlen patak azonban nagy volt egész télen, s mivel messze is folyik tőlünk, inkább megvártuk vele a márciust.
Úgy képzeltem, hogy addig pihentetem frissen vásárolt pálcám, azonban február második felében lakhelyemtől pár száz méterre egy hajó alatt összegyűltek a küszök. A snecizésben túl sok örömet önmagában nem lelek, úgy határoztam hát, hogy fogok párat műcsalival! Először kis twiszterekkel próbálkoztam, kevés eredménnyel. Sok volt a küsz, fogtam közülük véletlenszerűen, de tudtam, van ennél jobb. Ekkoriban nézegettem bőven a videókat, s találtam leírásokat a "tenkara" nevű módszerről, mely gyakorlatilag egy leegyszerűsített legyezés, egy hiperérzékeny, spiccbotszerű bottal. No, hát én megalkottam a parasztváltozatát.
Fogtam egy négyméteres spiccbotot, fűztem rá 20-as fluorocarbon zsinórt, a végére pedig egy kis horgot, melyre vagy kezdetleges, pirosas legyet kötöttem - na jó, inkább cérnacsomót -, vagy szakadt kis fehér twiszterből kicsíptem egy kis darabot, mely így a bordái miatt csontira hajazott. Lementem, és elkezdtem suhogtatni. 4-5-ször csak megérintettem vele a vizet, aztán a következőre rajtahagytam, hogy az addig magukat felidegesítő snecik elkaphassák a csalit.
A sikeressége minden várakozásomat felülmúlta. Jószerével minden bent hagyott cuccra akcióm volt, felét tudtam nagyjából megfogni. Nagyon élménydús pecák voltak, hisz így gyakorlatilag sokszor másodpercenként suhintottam egyet a hosszú bottal! Ennél sportosabb módszer snájdereink becserkészésére nem sok lehet. :)

Tökéletes akadás...

...a kis fehér álcsontira

Néha ők is beköszöntek...

Nőjetek nagyra!

   Néha melléktermékként megjelentek a kisebb balinok is, de a legérdekesebb anektdotám a szél apró hajtóihoz fűződik. Szürkült már, s bőszen suhogtattam. Egyszer aztán a szokásosnál picivel nagyobb ellenállás köszöntött. Nem volt túl meglepő, hisz beestek a suhanc balinok is néha. Mikor aztán megláttam, hangosan felnevettem, hisz a 14-es sneciző horgon egyszerre két küsz fityegett! Sajnos szakáll nélküli mivolta miatt gyorsan leverték magukat, így kép nem készülhetett, de egészen elképesztő látvány volt, lehet, hogy soha életemben nem látok ilyet!
   Azért természetesen néha a balinokat is űztem, még ha nem is túl gyakran.
Tán a harmadik horgászatom lehetett ott, s kicsit korán értem ki, társam még nem volt ott. Először wobikat és körforgókat húztam, de nem ragadozott az őn. Feltettem egy 2,5 centis kis csillogó zöld twisztert, s emelgettem minél lassabban, néha gyorsan húztam, mint nyáron... semmi. Végül feltettem egy ugyanakkora barna, kétfarkú gumit. Pöcögtettem végig a komp mentén, mikor egyszer csak ki akarta venni valami a kezemből. Márpedig az nincs jól, úgyhogy nem engedtem. A nézetkülönbség eredménye egy karikába hajló pálca, röviden felsíró fék lett, s új botom első rendesebb tesztje. Végül csak megszelídítettem a kiló körüli balint, és tarkón ragadtam. Megkértem egy arra járót, hogy készítsen pár fotót - szerencse, év elején még nem gondoltam blogra, nem dokumentáltam rendesen, ahogy az a későbbiekből ki fog derülni, vagy az ezt megelőző képekből már meg is történt -, majd visszaengedtem.

Februári szépség... :)

   Visszaemlékezéseim itt fejezném most be. Most veszem észre, hogy elég hosszúra nyúlt... igyekeztem úgy megírni, hogy benne legyen az év és módszerkezdeti próbálkozások szegényessége, egy kis "önismertető" és azért némi érdekesség, normális hal is. Remélem, valamelyest sikerült!

A domikirály bűvöletében

   Horgásztársammal idén vetettük bele magunkat a patakozásba, s vele a domolykók horgászatába, sok szép emlékkel ajándékoztak már meg minket. Érkeztek sorra a 30-32 centis, bő félkilós egyedek is az igazán szépek azonban nem akartak jönni. Aztán egyszer nála megtört a jég, elejtett egy szűk negyven centi körülit. 1-2 hónapra rá nekem is összejött ugyanez a méret, tehát mindketten elmondhattuk, hogy legalább egy kiló körülit becsaptunk, amiről először álmodoztunk. De tudtuk, hogy ennél biztos van nagyobb is. A domikirály képe így továbbra is bennünk élt, s szinte legendát fűztünk már köré. Eltelt azonban a nyár - mely nagyrészt kimaradt -, eltelt a kora ősz, a november eleji tavasz is elillant, s már elkönyveltem magamban, hogy talán majd jövőre találkozhatok őfelségével. Persze aztán pont akkor, pont úgy jött, ahogy és amikor aztán soha nem vártam volna...

   A patakomról még csak egyetlen halat vittem eddig el, egy szép süllőt. Most határozott kérésre - karácsonyi hal - szintén ezt a fajt vettem üldözőbe, jó reményekkel is kecsegtetett a dolog, hisz itt az elmúlt három horgászatom közül mind sikerült méretes tüskéshátút elejtenem. Direkt az ő becserkészésükre készültem hát, főleg gumihalakkal. A domik majd megvárnak, legközelebb is itt lesznek...

Zord időben is szívmelengető látvány...

   Ködbe burkolózott szépséges kis patakom, mintha takargatná, védelmezné kincseit. Van is mit, van is miért. Sejtheti, hogy most kivételesen nem lennék olyan kegyes, mint mindig. Pirosra fagyott ujjakkal, de az e helyütt bennem mindig újraéledő csodától fűtve barangoltam, kerestem, kutattam ebfogú ragadozónkat. A kedvenc, biztos helyemet a végére tartogattam, ismert, majd ismeretlen utakon bóklásztam. Ez végül hibának bizonyult, mire odaértem, már több csapat is lehorgászta azt. De sebaj, ez a történet úgysem erről szól.
Tapogattam bőszen különféle gumikkal a szakadt partokat, gödröket, bokrokat, nádasok széleit, de semmi.
Egy meseszép helyre leltem, részben nád, részben bokor keretezte, melynek alig hozzáférhető gödrébe épp, hogy belógattam egy 2,5 centis kis gumihalat, már vitte is el egy kis balin.

Ködbe burkolózik a világ...

Mohó kis ifjonc

Ugyanitt második lógatásra alig kezdtem pöcögtetni a kis gumit, már rontott is neki egy egész szép kis csíkos. Nagyon örültem neki, azért ha nem domizik az ember, akkor nem olyan könnyű elkerülni a betlit.

Gyönyörű színek...

Csapó 1!

   Kicsit még vallattam a környéket, de nem adott semmit. Visszafelé is próbálgattam végig az akadókat, s volt egy, aminek valami okból különösen sok esélyt adtam, ezért jó alaposan körbedobáltam. Nagy gumikkal kezdtem, majd átváltottam a kis kopytókra. A legjobban bevált egy elég világos, fehér hasú, barna hátú darab, de nem érkezett rá semmi. Gondoltam, hátha a koszos víz ellenére valami sötétebb kell nekik, feltettem egy matt, barnás színűt, csillámokkal. Próbáltam minden irányban végigpöcögtetni a tartás mellett. Aztán egyszer csak az egyik emelés után éreztem, hogy nem hullik vissza a csali. Akkor szokott ez lenni, ha ráemeli az emberfia egy ágra. Azért régi reflex szerint beemeltem neki, mire az jó nagyot visszarúgott. Itt a süllő!
   Zzz-zzz-zzz... szólalt meg a fékem. Meghökkenve lazítottam rajta, s tartottam a lüktető botot, amint halam szaladt lefelé. Rohama azért gyorsan alábbhagyott, de még mindig nem mutatkozott. Szebb csuka? Aztán láttam egy fehéres, fakó villanást... A domikirály! Igen, ő lesz az! Aztán felfeküdt a vízre. Látszott, hogy nagyobb, mint a pár hete beállított saját rekordom. Pár pillanatra megcsodálhattam gyönyörű nagy pikkelyeit, majd vissza is tört a mélybe. Szép lassan azonban csak elcsendesült, s felfeküdt... nagy kő hullott le a szívemről, mikor végül a szákomba került, főleg, miután a kis horog azonnal kipattant a szájából!
   Remegő kézzel szedtem elő a centit, majd a fényképezőt. 44 centi!!! Ennél többet nem is kívánhattam volna egy ilyen nyirkos, télies napon. Nem méregettem, de másfél kiló lehet, hogy megvolt. Passz, nehéz megbecsülni. :) Készítettem egy-két képet...

Alig érem át...

Kezemben a legszebb domolykóm!

Nagy kezeim közt elvész, ezért tán itt látszik
legjobban a mérete, az arányai...

...aztán visszahelyeztem őfelségét a kastélyába...

...soká éljen a király! :)

Ennyi volt hát a meglepetés csodadomolykóm története. Tudom, hogy sokan fogtak ennél azért nagyobbat is, számomra azonban - eddig? - ő a legszebb. Aztán ki tudja, ha szerencsém van, tán majd összeakadok egyszer egy még nagyobbra nőtt uralkodóval. De ez a jövő zenéje.



Megesett: 2015.11.27.                       Írta: Schmidt Bence