Halas ajándékok - ajándék halak

Közeleg a Karácsony. Van olyan szerencsém, hogy két helyről is kaptam pár apróságot, s mindkettőjüktől még az ünnepek előtt, így szerdai patakos kiruccanásomon kipróbálhattam őket. Kedves párom két kis Salmo Hornettel ajándékozott meg, melyek már nagyon-nagyon hiányoztak az arzenálomból. Ez az első domivadász szezonom, nem volt még igazi téli wobim, csak felszíniek.  Épp emiatt nagyon örültem neki.
Az elmúlt évben viszonylag keveset fordítottam úszós horgászatra, amin a következő évben változtatok majd, ehhez segített hozzá újdonsült barátom, a szintén - de még milyen! - blogíró Mosoni Horgász. A kézzel készített, több méretben és formában kapott úszói - melyek közül néhány igazi libatoll - biztos hozzásegítenek majd melegebb időkben pár kellemes élményhez!
Na de egy szó, mint száz, ezeket szerettem volna kipróbálni. Tél van, a vizek hidegek, három hete voltam utoljára horgászni, nem tudtam, patakom hogy áll épp, de bíztam benne, hogy tán egy kósza halat csak megcsípek...

Azok a bizonyos karácsonyi meglepetések... :)

Barátnőm ajándéka...

...s amivel Mosoni horgász barátom ajándékozott meg!

   No de térjünk kicsit rá a pecára. A rövid vonatozás számomra összekötődött valami egészen felemelő érzéssel. Két helyre megyek vele ugyanis: páromhoz, vagy a patakra. Fülemben Ludovico Einaudi In un'altra vita című muzsikája szól mindig - első 4-5 patakos, kezdeti felfedező pecám képes összefoglalóját ebben a videóban nézhetitek meg, ha érdekel, s alatta ez szól -, így hangolódom, akármelyikhez is vezet épp utam.

   Egy kisebb, kedvenc patakomba beletorkolló vízfolyás mellett visz az utam mindig, melyben tavasszal fogtam pár domit, de már régóta semmit, s egy ideje már rá se próbáltam, mivel halastavakon folyik át, s azokat még az októberi nagy esők óta eresztik, nagy a sebessége. Jóval keskenyebb, s valamivel változatosabb a folyása, mint azé, ahová járok, s a vize is jóval tisztább. Most kicsit konszolidáltabban csordogált medrében, úgy határoztam hát, hogy pár percben rápróbálok.

Dús növényzettel keretezett kis víz...

Változatos mederrel

   Nemigen bíztam a sikerben, inkább csak meg szerettem volna nézni az ajándék wobblerek mozgását, s próbálgatni az általam faragottakat. Rikítóbb színűeket kértem, mert ahová inkább járok, annak mindig nagyon zavaros a vize. Az itteni tisztaság miatt inkább a sötétebbiket tettem fel, elhúztam magam előtt, tetszett. És még hozzáadódik az a plusz, hogy kitől kaptam... jajj, csak be ne szakítsam jó sokáig... :)
   Egye fene, ha már itt vagyok, dobálok egy kicsit. Tudni kell, hogy nyáron ez a víz gyakorlatilag horgászhatatlan, s van, hogy a meder közepén is fent van a sás, akár még ilyenkor is. Az első pár dobással valamit kopogtattam, így a víz átlátszósága miatt lopakodva kémleltem olyan hely után, ahol mélyebbnek tűnik, s nem burványlik a teteje, hogy legalább 30-40 centi vízrétekben táncoltathassam kis HP színkódú 2,5 centis ajándék Hornetem. Találtam is egy ilyen szakaszt, de semmi. Mosolyogva emlékeztem vissza, hogy itt láttam legutóbb egy vidrát, amit kimászik a partra, majd mire elő akartam venni a gépemet, megijedt, és visszaugrott. Tovább álltam, megdobáltam egy bokor környékét, de semmi. Haladtam tovább, már nem is szándékoztam többet dobni, de találtam egy olyan szakaszt, mely elég mélynek tűnt ránézésre, és nem is húzott veszettül. Eldobtam a túlsó sásfal mellé, egész finoman remegtetve lassan tekerni kezdtem, mire valami odacsippentett. Jesszus, ez hal!
Annyira váratlanul ért, hogy be sem vágtam. Szerencsére jól akadt így is, s némi forgolódás után megadta magát az aranyszínű domolykó.

Gyönyörű színekben tündököl. Érdemes összehasonlítani a következő képekkel,
mennyire más a színe, mint a koszosabb vízben fogottnak...

   Hogy milyen is a vízminőségbeli különbség? Itt egy fotó a torkolatról. Mert a milliárdosok megtehetik, hogy belőle locsolják a földjeiket...

   Na vissza a fő vonalhoz. Dobtam még párat, de sokat nem akartam itt időzni - pedig lehet, hogy kellett volna! - mert azért a nagyobb patakban több a potenciál, méretben és fajban is. Bandukoltam hát tovább, s az egyik kanyar után már a felkelő nap fogadott.

   Jól estek melengető sugarai a didergős reggelen. Innentől aztán egyre jobban lekívánkozott rólam a dupla öltözet... Végül elértem a kedvenc helyemig. Dobáltam mindennel, gumiztam, wobblereztem, semmi. Haladtam tovább, semmi. Azaz nem igaz, csak hal nem volt. Más bőven... :)

9 órától délig hajítottam bőszen mindent, amit csak tudtam, de egy árva csippentésem sem volt. Ismertem egy kis lyukat, ahol szokott állni néhány kárász és bodorka. Mindig viszek magammal egy úszós cuccal felszerelt létrát, ki tudja alapon, meg egy doboz gilisztát. Természetesen az egyik legkisebb ajándék úszóval volt szerelve, azt lógattam egy bokor ágai közé. Nem is kellett sokat várni, már oldalazott is, egy pici kárász kívánta meg a gilisztát.

Kárász ifjonc

   Nem sokkal később megérkezett az ikertesó is. Kis szünet után aztán egy másik kis lyukhoz mentem, ahol egy nagyjából 10x10 centis kis lyuk áll a rendelkezésre, ott kell tartogatni az úszóst a lassú áramlatban. Apró bodrikra leltem itt, belőlük fogtam ki hármat. Szebbek szoktak itt lapulni, de rengeteg friss pikkely volt a parton, mostanában szedhettek ki elég sokat, és pucolhatták meg.

Ez a méret érdeklődött

   Tán tavasszal majd belefutok olyan halba, mely eleget tesz barátom jókívánságának, s el is meríti a gyönyörű pedzőket. 1 órám volt már csak a buszom érkezéséig, abbahagytam az úszózást, elindultam visszafelé, s közben dobáltam. Olyan helyre értem, ahol már voltam, s nem is szokott olyan jó lenni, mikor az egyik dobásnál az élénkebb, GT színű kis Hornetre kaptam egy kis csippentést. Hohó! Dobtam is vissza azonnal. Gyorsan beletekertem, hadd vibráljon, majd megállítottam, s csak pöcögtettem a sodrásban, éppen hogy csak tekerve a kart. Egyszer csak megszűnt a remegés a kezemben, be is vágtam a megtolós kapásnak. El sem hittem, egy egész jó kis domi futkározott a zsinórom végén! Beleállt a nagyon erős sodrásba, alig tudtam magamhoz húzni, de végül csak megszákoltam. Alulról súrolhatta a 30 centit.

Kukucs!

Érdemes megnézni a színét. Fakó, szinte fehér az elsőhöz képest. Azért természetesen így is nagyon szép! :)

   Juhé! Már kezdtem beletörődni, hogy életemben először nem fogok itt domolykót. Hirtelen sokkal fürgébben ugráltam a soron következő beállókhoz, s a meder közepén húzott, feneket kopogtató kis ajándék wobbler segítségével a víz megajándékozott még egy, előzőnél azért szerényebb méretű fejessel.

Búcsúdomi

   Ő volt a nap utolsó hala, alig volt már pár dobásra időm ezután. Kellemes kis téli kiruccanás volt - még ha igencsak melós is -, boldog voltam, hogy mindkét ajándékomat hallal avathattam fel.
Igazi ünnepi peca volt.

Boldog Karácsonyt minden kedves olvasómnak! :)



Megesett: 2015.12.22.                                     Írta: Schmidt Bence

A domikirály bűvöletében

   Horgásztársammal idén vetettük bele magunkat a patakozásba, s vele a domolykók horgászatába, sok szép emlékkel ajándékoztak már meg minket. Érkeztek sorra a 30-32 centis, bő félkilós egyedek is az igazán szépek azonban nem akartak jönni. Aztán egyszer nála megtört a jég, elejtett egy szűk negyven centi körülit. 1-2 hónapra rá nekem is összejött ugyanez a méret, tehát mindketten elmondhattuk, hogy legalább egy kiló körülit becsaptunk, amiről először álmodoztunk. De tudtuk, hogy ennél biztos van nagyobb is. A domikirály képe így továbbra is bennünk élt, s szinte legendát fűztünk már köré. Eltelt azonban a nyár - mely nagyrészt kimaradt -, eltelt a kora ősz, a november eleji tavasz is elillant, s már elkönyveltem magamban, hogy talán majd jövőre találkozhatok őfelségével. Persze aztán pont akkor, pont úgy jött, ahogy és amikor aztán soha nem vártam volna...

   A patakomról még csak egyetlen halat vittem eddig el, egy szép süllőt. Most határozott kérésre - karácsonyi hal - szintén ezt a fajt vettem üldözőbe, jó reményekkel is kecsegtetett a dolog, hisz itt az elmúlt három horgászatom közül mind sikerült méretes tüskéshátút elejtenem. Direkt az ő becserkészésükre készültem hát, főleg gumihalakkal. A domik majd megvárnak, legközelebb is itt lesznek...

Zord időben is szívmelengető látvány...

   Ködbe burkolózott szépséges kis patakom, mintha takargatná, védelmezné kincseit. Van is mit, van is miért. Sejtheti, hogy most kivételesen nem lennék olyan kegyes, mint mindig. Pirosra fagyott ujjakkal, de az e helyütt bennem mindig újraéledő csodától fűtve barangoltam, kerestem, kutattam ebfogú ragadozónkat. A kedvenc, biztos helyemet a végére tartogattam, ismert, majd ismeretlen utakon bóklásztam. Ez végül hibának bizonyult, mire odaértem, már több csapat is lehorgászta azt. De sebaj, ez a történet úgysem erről szól.
Tapogattam bőszen különféle gumikkal a szakadt partokat, gödröket, bokrokat, nádasok széleit, de semmi.
Egy meseszép helyre leltem, részben nád, részben bokor keretezte, melynek alig hozzáférhető gödrébe épp, hogy belógattam egy 2,5 centis kis gumihalat, már vitte is el egy kis balin.

Ködbe burkolózik a világ...

Mohó kis ifjonc

Ugyanitt második lógatásra alig kezdtem pöcögtetni a kis gumit, már rontott is neki egy egész szép kis csíkos. Nagyon örültem neki, azért ha nem domizik az ember, akkor nem olyan könnyű elkerülni a betlit.

Gyönyörű színek...

Csapó 1!

   Kicsit még vallattam a környéket, de nem adott semmit. Visszafelé is próbálgattam végig az akadókat, s volt egy, aminek valami okból különösen sok esélyt adtam, ezért jó alaposan körbedobáltam. Nagy gumikkal kezdtem, majd átváltottam a kis kopytókra. A legjobban bevált egy elég világos, fehér hasú, barna hátú darab, de nem érkezett rá semmi. Gondoltam, hátha a koszos víz ellenére valami sötétebb kell nekik, feltettem egy matt, barnás színűt, csillámokkal. Próbáltam minden irányban végigpöcögtetni a tartás mellett. Aztán egyszer csak az egyik emelés után éreztem, hogy nem hullik vissza a csali. Akkor szokott ez lenni, ha ráemeli az emberfia egy ágra. Azért régi reflex szerint beemeltem neki, mire az jó nagyot visszarúgott. Itt a süllő!
   Zzz-zzz-zzz... szólalt meg a fékem. Meghökkenve lazítottam rajta, s tartottam a lüktető botot, amint halam szaladt lefelé. Rohama azért gyorsan alábbhagyott, de még mindig nem mutatkozott. Szebb csuka? Aztán láttam egy fehéres, fakó villanást... A domikirály! Igen, ő lesz az! Aztán felfeküdt a vízre. Látszott, hogy nagyobb, mint a pár hete beállított saját rekordom. Pár pillanatra megcsodálhattam gyönyörű nagy pikkelyeit, majd vissza is tört a mélybe. Szép lassan azonban csak elcsendesült, s felfeküdt... nagy kő hullott le a szívemről, mikor végül a szákomba került, főleg, miután a kis horog azonnal kipattant a szájából!
   Remegő kézzel szedtem elő a centit, majd a fényképezőt. 44 centi!!! Ennél többet nem is kívánhattam volna egy ilyen nyirkos, télies napon. Nem méregettem, de másfél kiló lehet, hogy megvolt. Passz, nehéz megbecsülni. :) Készítettem egy-két képet...

Alig érem át...

Kezemben a legszebb domolykóm!

Nagy kezeim közt elvész, ezért tán itt látszik
legjobban a mérete, az arányai...

...aztán visszahelyeztem őfelségét a kastélyába...

...soká éljen a király! :)

Ennyi volt hát a meglepetés csodadomolykóm története. Tudom, hogy sokan fogtak ennél azért nagyobbat is, számomra azonban - eddig? - ő a legszebb. Aztán ki tudja, ha szerencsém van, tán majd összeakadok egyszer egy még nagyobbra nőtt uralkodóval. De ez a jövő zenéje.



Megesett: 2015.11.27.                       Írta: Schmidt Bence

Horgászetika - szubjektív szösszenetek

    Úgy gondoltam, ideje színesítenem írásaim egy olyan bejegyzéssel, mely nem konkrét horgászatról, hanem a halak és emberek kapcsolatáról szól. Mivel a saját véleményemet írom le, biztos akadnak, akik nem értenek egyet a mondandómmal, de hát mindenki más, így is van rendjén. Mindent a teljesség igénye nélkül írok le.

  
   Két fő témára bontottam a mondandóm. Először egy lerágott csonttal kezdenék. Nem is fogom ezt túlzottan részletezni, hisz mindenki által ezerszer látott és olvasott problémák. Leginkább a társadalom kevéssé kulturált részére vonatkoznak.
   Szerencsére a fiatalabb generáció már javuló tendenciát mutat. Több a hallal szembeni tiszteletteljes bánásmód, függetlenül attól, hogy épp elviszi, vagy épp visszaengedi-e a zsákmányát. De még mindig rengeteg olyan emberrel találkozom például a patakon, akik a domolykót bodorkának hazudják, és a nap végére velük telik meg a szák. Nemhogy nem tartják be a darab- és méretkorlátozást, még csak engedélyt sem váltanak ki. Pedig ha akár csak havonta egyszer végigmennének ellenőrzésre jogosult csapatok, már egész más lenne a helyzet...
Megesett tavasszal egy olyan eset, hogy kollégámmal pergettünk. Lebattyog az öreg, bedobja az úszósát, és úgy adja a szerencséje, hogy le sem teszi a botot, már viszi a ponty. Volt vagy 20-22 centi. Szákba tette, mire pörölni kezdünk vele.
Rendőrséggel való fenyegetőzéshez kellett eljutni, mire visszadobta a zsákmányt. Mikor mondtuk, hogy biztos még engedélye sincs, azt mondta, hogy tévedünk, és nála van az 1800 Ft-os engedély.
Csakhogy a bökkenő az, hogy már több éve nem az említett összegért lehet azt kiváltani, hanem 2000 Ft-ért (2000! Egy évre! Egy nap alatt vissza lehet fogni, miért nem lehet megvenni...?).
De ez még a jobbik eset. Ismert bandák mennek végig rajta kosarazva, zsákszámra viszik el a halat.
   A Dunán, és persze gondolom majdnem minden más vízen természetesen ugyanaz a helyzet, csak oda mostanában keveset jártam. De mindenki ismeri szerintem például azt a szitut, mikor májusi-júniusi áradásokban megtelnek bizonyos helyek kis harcsákkal, és módszeresen kifogják őket mind. A szintén mohó süllőkkel, csukákkal a helyzet ugyanaz. És ezzel még az is maga ellen tesz, aki ezt a zsákmányt kifogja. Ha megmaradnának, sokkal nagyobb halbőség lenne mindenhol, jóval nagyobb átlagsúllyal... De erről több szót nem szeretnék ejteni, hisz tényleg eléggé lerágott csont. Így is jobban elmerültem ebben a részben, mint terveztem.
   Jöjjön a második rész: a "kulturált hülyeség". Annak is az első része az elvek problémája. Lassan kifejezett táborokra bomlik a horgásztársadalom. Van, aki azt veti meg,  aki hazaviszi a halat, mások azt, aki megfogja, és visszaengedi. Vannak, akik szidják a "kockatavas" horgászokat, vannak, akiknek csak ez jutott, mert nem élnek természetes víz közelében, és szidják a kockatavas horgászokat szidó horgászokat. Végül vannak azok, akik szidják, azokat, akik szidják a... na, inkább nem írom végig. Vannak, akik utálják a modern vívmányokat, mint a halradar, hallisztes bojlik, pelletek, etetőhajók, és sorolhatnánk a végtelenségig. Aztán vannak, akik erre esküsznek, mert bizony vannak helyek, ahol elengedhetetlenek a sikerhez. Vannak, akik kisebb halakkal is jól érzik magukat horgászat közben, míg  vannak, akiknek a gigászok elejtése a céljuk. Vannak, akik szerint a tiszteletteljes bánásmód szinte csak halbölcsőben-matracon lehetséges, kaptam már olyan választ egyik leghíresebb-leghírhedtebb horgászunktól, hogy nem jó az egyik képem, fűbe nem fektethetjük a halat, mert az etikátlan. Hát, biztos jó az a védőeszköz, és aki tudja, használja, de elnézést, én egy könnyűpergetéses barangolásra, például semmiképp sem tudok ilyet magammal vinni, és gondolom más sem. És néha muszáj letenni, előfordul, hogy a tarkófogás valamely okból - pl. veszélyesen kiálló hármashorog - nem lehetséges. A magam részéről mondjuk gondolkodom valami kis megoldáson, valami apróra összecsukható, házilag összeszerkesztett mini-matracon. Aztán vannak, akik mondjuk sügérre szeretnek horgászni, és vannak, akik például pontyra. Előbbi az utóbbi célpontjait zsírpacninak titulálja, fordítva meg apróhalnak, amire értelmetlen horgászni.
És még véletlenül sem lehetne tiszteletben tartani a másikat... Nyilván itt csak a szabályok keretein belül horgászókról esett szó. Vízpartokon, és "szájhorgászat" (különböző fórumokban felcsattanó viták) esetén is előbukkannak ezek a különbségek.
   Lássuk a kulturált hülyeség második, számomra magasabb fokát. Azt, amely központilag, törvénybe fogva pusztít. Lássunk egy-két viszonylag friss szabályt. Például az ezüstkárászét. Mint tudjuk, nem szabad visszaengedni... Igen, rettenetes bűnt követtek el azzal, hogy emberek keze által betelepültek a vizeinkbe, hogy szintén emberek nevelték, telepítették, s terjesztették szét minden vízben, hogy aztán tájidegennek minősítsék, és halomra lehessen gyilkolni. Pedig ugyanúgy joga van az élethez, mint bármi/bárki másnak. Más a szememben például a géb esete, mely úgy tolakodott ide, na, ő valóban egy nemkívánatos hívatlan vendég. Mint ahogy az emberek, s fejlettebb állatok körében is így van, ez ellen védekezni úgymond természetes jogunk. Nekem személy szerint ezzel nincs bajom. Kárásszal, amurral, busával annál inkább. Nem tehetnek róla, hogy idehozták őket... Képzeljük el, ahogy elvisznek minket valami új helyre, mert hogy ott így mindenkinek jó. Aztán egyszer csak úgy gondolják, hogy mégsem, és lemészárolnak minket. Mégis mennyire igazságos ez? Szerintem az ilyen esetekben csak úgy tud jól eljárni az adott  horgász, ha igyekszik betartani a szabályokat, de ha van, amely ellenkezik az erkölcsi értékekkel, akkor legalább elgondolkodik, mit is tegyen. Ha kell otthon, nyilván elviszi a példának okán említett kárászt, de csak azért ne visz el sokadik alkalommal is tíz kilót, mert a szabály nem engedi a visszaengedést, és neki amúgy nem is kellene. Biztos sokan vannak így, nem csak én!
Ilyen esetekben természetesen nem mi engedjük azt vissza, hanem rajtunk kívül álló dolgok történnek. Kiszakad a szák, kiugrik a kezünkből, vagy ahogy hárommal ezelőtti cikkemben írtam: "Nem sokat kellett várnom, hamar elkezdett bukdácsolni, az apró horgon felkínált három szem csontit egy apró kárász kívánta meg. Ekkor furcsa események sorozata történt. Megcsúsztam, a hal kiugrott a kezemből, egyenesen egy gém szájába, aki igyekezett átrepülni vele a patak felett, de nem tarthatta jól, így ezüstkárászunk visszazuhant a vízbe. Ez a hiteles történet. Még szerencse, ugyanis visszaengedni már nem szabad... " Nálam bármily hihetetlen, de rendszeresen megesnek hasonló történések.
   Aztán itt vannak a kormoránok. Én sem szeretem, ha ott vannak a kedvelt helyeimen. Valóban elég sok kárt okoznak a halállományban, sokat megesznek. No, azért töredékét annak, mint az emberek, de tényleg sokat. És emiatt bizonyos helyeken és időben akár vadászatot is engedélyezik rájuk, mert "kárt okoz a horgászturizmusban".
Hát igen. Szégyellje is magát az a szerencsétlen állat, aki azért fog halat, hogy életben maradjon, s ezzel kicsit rontja "szerencsétlen" emberek helyzetét, akik hobbiból, esetleg némi táplálék-kiegészítés miatt horgásznak rájuk.
   Szóval a fent leírtak azok a hirtelen eszembe villanó esetek, amikor bizony szinte szégyellem, hogy horgász vagyok...
   Mivel mindez teljesen szubjektív volt, remélem, senki nem veszi támadásnak! Legalábbis senki, aki a szabályok szerint jár el. Ezt a blogot pedig tudomásom szerint javarészt ilyenek olvassák. :) Onnantól kezdve meg, hogy ez teljesül, mindenki horgászata történjen a saját erkölcsi és etikai mércéje szerint, az általa kedvelt helyen, általa kedvelt időben, általa kedvelt módszerrel és általa kedvelt halra horgászva. De azért szerintem amennyire lehet, és hobbink természete okozta paradoxona engedi, tiszteljük a zsákmányunk, s minden más élőlényt is, függetlenül attól, hogy a táplálékláncban felette állunk!


2015.12.03.                                              Írta: Schmidt Bence
  
  

Húszperces történetek...

A múlt héten elég jó kis patakpecát tudhattam magam mögött, domival, süllővel, balinnal, jásszal, de mivel aznap írtam meg az aktuális bejegyzésem, inkább eltettem szűkösebb időkre. Majd valamikor sorra kerül. A héten - egy fél órás márnázástól eltekintve, melyet a zord idő, s túl kevésnek bizonyuló ruhám miatt hamar feladtam - kétszer bő negyed órát horgásztam. Egyszer szürkület körül UL cuccal a gébeket vettem üldözőbe, míg egyszer egyéb okok miatt patakom felé vitt az utam, és ennyi időm volt csupán arra, hogy megdobáljam a kedvenc helyem...

I. felvonás: a Duna csúf "sügerei".

   Hogy miért is hívtam hívatlan kis barna migránsunkat a Duna sügerének? Gyakorlatilag ugyanaz a tápláléka, ugyanolyan módszerrel fogható pergetve is. Csak persze rondább, nem őshonos, jóval kisebb kihívás, kisebbre nő, kisebb sportélmény. De ha kevés ideje van az embernek, remek szórakozást tudnak nyújtani.
   Egy vízi alkalmatosságon állva fogtam neki a műveletnek. Kérdezhetnénk, miért nem süllőztem, vagy csukáztam, de a helyi kompos - aki gyakorlatilag minden nap rájuk próbál, nem is keveset, és remek horgász! -, két hete fogott utoljára. Ehhez nekem sok kedvem nem volt, ezért döntöttem az akciódús peca mellett.
    8-as jigfejre 2 centis kis twisztert húztam, leengedtem a fenékre, és finoman pöcögtetni kezdtem. Videót is lőttem róla gyorsan! Bár a második videón, párom gébpergetésében tán jobban látszik a módszer. :))) Ez utóbbi még szeptember elején esett meg, mikor semmi pénzért nem volt hajlandó jönni egy normális hal sem hajnalban, így ehhez a mentőövhöz folyamodtunk. :)

De a jelenbe visszakanyarodva nem is váratott sokáig magára az első kis békafejű, irdatlan nagyokat tudnak ám odasózni a műcsalinknak, sokkal hevesebb a kapása, mint a sügéré! Rövid "fárasztás" után fogtam kézbe, s szabadítottam meg a horogtól.
  

Az eseménysor gyakran ismétlődött. Minden dobásra volt piszkálás, gondolom javarészt az apraja lehetett, nem akadtak meg. Azért így is jött jó pár darab. :) A naplementével együtt már szinte nem is voltak csúfak.
Szinte.

II. felvonás: Mit tud a kedves patakom 20 perc alatt?

   Sikerült elhagynom néhány holmim a minap, de a facebooknak és a szerencsének köszönhetően meglett. A megbeszélt helyre igyekeztem, hogy átvegyem, azonban érkezésem után volt még úgy 50 percem a találkáig. A patak úgy negyedóra járásnyira van, úgy döntöttem hát, hogy magammal viszem a pergetőbotom, pár gumihalat, aztán legrosszabb esetben sétáltam egyet.
   Nagyon csípős idő volt, ráadásul szürkület. Ahogy sejtettem, a patak az esőzés miatt nagy vízhozammal, sárosan száguldott medrében, de egy kiterebélyesedő gödörben csak lassan hömpölygött. Szélsebesen szétszedtem a botom, s feltettem egy frissen vett Savage Gear Cannibal Shad-et jó élénk színben.
   Bedobtam, belerántottam, hagytam visszahullani, majd újra és újra... egyszer csak odakoppintott valaki. Odavágtam, de semmi. Ki lehetsz? Újat dobtam, s pont ugyanott ismét odamaszatolt valami, de most már oda is ragadt. Meglepődve láttam, amint egy csodaszép sügér bukkan fel, vadul cikázva próbált szabadulni színes piercingjétől. Nem sokat sügereztem életemben, keveset is fogtam, eddig ez volt a legnagyobb, valamennyivel húsz centi felett lehetett. A kis mohó, hogy nekiment a 8 centis csalinak!

   Dobáltam tovább, de semmi. Nem is hittem benne, ez is csodaszámba ment. Volt még negyed órám. A következő 10 percben jó alaposan letapogattam gumimmal a gödröt és környékét, végül cserére szántam el magam. Ebből a fajta gumiból még egy színt rendeltem, a világossárgát, fluoreszkáló hatása miatt. Gondoltam ilyen sáros vízben pont jó választás lehet. Feltöltöttem a telefonommal, s magam elé lógattam. Furcsa látvány volt, ahogy világított a víz alatt, valahogy kételkedtem, hogy miért rontana neki egy ragadozó egy fluoreszkáló valaminek... bepottyantottam pár méterre egy akadó mellé, ahová eddig is már vagy hússzor dobtam. Hagytam volna lehullani, de nem ment. Rádobtam egy ágra? Belepöccintettem, mire vissza is rúgott a hal... Fejrázásaiból rögtön kiderült, ki a tettes. Kicsit kihasználta a nagy sodrást, vissza is tört párszor a fenékre, de végül csak szákomba tereltem a bő méretes süllőt. Olyan 35-6 centi körül lehetett, pataki szinten már egész jónak számít.
Lőttem pár fotót, majd visszaengedtem. Kettőt-hármat még dobtam, de aztán mennem kellett.

Csodás kis húsz perc volt. Az ilyen szerencsés horgászatokon látom, mennyire megéri megbecsülni a patak kincseit... Hosszútávon meghálálja azt. :)


Megesett: 2015.11.24.                                  Írta: Schmidt Bence

Márnadömping

   Általában egy, esetleg két márnát szoktam fogni éjjelente. Talán lehetne többet, több idő és pénz ráfordításával, de nekem ennyi bőven elég. A minap viszont viszonylag szerencsésen belehúztam a közepébe, s nagyon szép halakat sikerült fognom kedvenc helyemen...

   Későn értem le, fél 8 felé járhatott az idő, mikor botjaim már beélesítve várták a jelentkezőket. A horgon sajtaromás csonticsokor volt rövid előkén, 130-as kosaraimban sajtos-csontis etető. Kb. 20 dekányit kevertem be a horgászatomra.
   Kicsit hűvösebb volt az elmúlt heteknél. Csodaszép volt az Újhold, abban a fázisában dagadt épp, amikor nem csak a vékony kis "kifli" látszik, hanem mellette a teljes egésze is. Ennek egyébként komoly jelentősége van... Mindenkinek megvannak a dolgai, melyekben hisz, van, aki leginkább a légnyomást figyeli - biztos hasznos az is! -, van aki hőmérsékletet, én legjobban a Hold fázisait lesem. Mikor vékony "d" betűt formáz, akkor mindig több kapásom van, mint egyébként. Hogy mi az oka, nem tudom... de újra és újra bizonyítást nyer. Emiatt aznap is bíztam 1-2 bajszos jelentkezésében.
   Az első negyed óra telt csak eseménytelenül, s épp újra akartam dobni, mikor rándult egyet a botom, s utána fél másodpercnyi kihagyás után rángatózni kezdett. Be is vágtam, s a szokásos kezdeti meglepett forgolódás után fel is sírt a fék. Fülig ért a szám, szép márna volt a horgomon! Magasra tartott bottal fárasztottam, hisz - noha nem jellemző - akad 1-2 ág a mederben, amit néha megtalálnak. Szép lassan terelgettem, mikor valami megérintette a lábam.
   Odakaptam a tekintetem. Hohó, a másik bot lengedezik, azon is márna van! Odahúztam üggyel-bajjal, szerencsére az első már fáradni kezdett, így meg tudtam oldani, hogy azt bal kézzel tartottam. A másikon kilazítottam teljesen a féket, s kissé gyorsabban, kapkodva fárasztottam az elsőként jelentkező, már fáradó harcost. Végül megszákoltam az 55-60 centi körüli, tán szűk hármas csodaszép márnát. Egy pillanatig elgondolkoztam a fotón, vagy közös terítéken a következővel, de belegondoltam, hogy a másik is legalább tíz perces fárasztás lesz, így inkább búcsút intettem neki. Majd őt.
   Kézbe kaptam a jobboldali botom, szorítottam a féken, s csodák csodájára megtaláltam a kontaktust. Hosszú fárasztás következett, az előző testvére is lehetett volna, ismét combos marcit szákolhattam! Nagy nehezen megörökítettem - a vaku gyakran gyengélkedik -, megmértem, majd útjára engedtem az 57 centis márnát.

Szusszantam egyet, nem minden nap van az ember mindkét botján szép márna. Viccből még gondoltam is arra, hogy tán nem kéne mindkettő visszadobni, hátha van még, de azért csak így tettem.
Nem kellett volna.
Az előző jelenet szinte hajszálpontosan megismétlődött. Rángatózó bot, márna, fáraszt, másik boton is kapás, bevágás, fékkiengedés - első márna kiteker - ez valamivel kisebb volt, de így is szép, kettes körüli jószág - gyorsan vissza, másik bot megfog, kontaktuskeresés, kiteker, fotó, mérés, vissza. 62 centi, biztosan meghaladta a három kilót. :) Egy vízalatti portrét is megejtettem vele, valahogy így érezhet egy csonti, ha ránéz őkelme... :)

El sem hittem, mi van itt. Kisebb márnákkal egyszer volt már hasonló, de ekkorákkal még nem. :) Innentől csak egy botot vetettem be, nem akartam több burleszk jelenetet.
A dömping azonban csendesedett. Indulás előtt még beköszönt egy újabb hármas forma, természetesen ő is mehetett haza fényképezkedés után. :)

   Lassan hazaindultam, 9 óra is elmúlt már. 5 márnát sikerült másfél óra alatt partra terelnem, nagyjából két kilótól szűk három és félig. Ennyit még sosem fogtam egyszerre. Tehát újabb rekord, újabb csodás, novemberi rekord... Köszönöm, Duna!


Megesett: 2015.11.16.                        Írta: Schmidt Bence