Már napok óta terveztem, hogy elmegyek kedves kis patakom egy nemrégiben felfedezett, kihalt, s emiatt nagyon bőkezűen adakozó részére. Az időjárás azonban kicsit közbeszólt, s az eső, viharok ígéretének árnyékában nem mertem megkockáztatni az átszállást, így csak a közeli, mindenki által látogatott – és rabolt szakaszra mertem elzarándokolni.
Az ottani legjobb hely szerencsére szabad volt. Pergetni és úsztatni és szándékoztam, így kezdésnek beszórtam fél kiló etetőt pár maroknyi csemegekukoricával. Majd pergetőbotot ragadtam, hogy míg az ki nem fejti a hatását, cserkeljek kicsit.
A mostanában e helyütt szokásos forgatókönyv szerint semmi mozgás, szedés, rablás, halra utaló jel. Sokfős kosarazó bandák tevékenykednek erre éjjelente, valamint mindenki ide szokott járni, így messze elmarad a lejjebbi, de akár a fentebbi, sekélyebb, keskenyebb szakaszoktól is. De hát most ez van, én egy halnak is tudnék örülni!
Egy ember alkotta tereptárgy ráfolyási részéhez értem. Hornetem halkan feküdt a vízre egy szemközti bokor előtt. Bele-bele böccintve kezdtem lassan sodortatni, vontatni, mire csak megtört a jég belevágott a villám, s már nyargalászott is le-fel hirtelen irányváltásokkal egy egész szép kis buksifejű. Szűken verte a harmincas határt. Valahogy ez az a szám a horgászberkekben, amely felett az ember szemében a siheder domolykóból felnőtt válik, s már szép zsákmánynak számít. Természetesen egy gyors fotó után elnyelte őt a sodró, koszos víz.
Apropó. Ez a víz nem véletlenül koszos MINDIG. Néhány kilométerrel feljebb egy (magát) milliárdos kiskirály(nak képzelő egyén) lakik, aki mezőgazdasági tevékenységéhez e patak vizét használja, amely szerintem undorító. Feltételezem, megvan neki az engedélye – bár ki tudja – de akkor is. Nagyon komoly élettereket tesz tönkre, rengeteg ivadékot, ikrát, vegetációt, s a fauna széles skáláját pusztítja el. Kár érte. A patakot még soha nem láttam tisztának, a legkisebb, beállt vízállásánál sem…
No, de legalább megvan az a hal, amiért jöttem. Visszamentem, s úsztattam kicsit. Érkezett egy szép bodorka, majd néma csend.
Aztán egy óra kitartó várakozás után egyszer csak úgy tűnt el az úszó, hogy a bot hajlani kezdett a kezemben, mire bevágtam. A víz méreteihez képest nagyon komoly erő rúgott vissza, s emelkedett meglepetésében vízfelszínre. Aztán a bő másfeles aranyhasú nagy vágtába kezdett, elkerülte a nádast, amely mellett úsztatgattam, s elindult felfelé. Egy bokorból kiszedtem, majd újra egyből. Tükörpontyom lassan elfáradni látszott. Már nyújtottam a szákom a víz felé, mikor hirtelen megkönnyebbült a felszerelés… lemaradt... naná, ahogy az lenni szokott, a legszebb hal mindig. :)
Csöpörögni kezdett az eső. Kitartottam még, mert még nem volt járatom visszafelé. Szerencsére azonban kitartott az alig szemetelős idő, így el nem áztam. Dobtam párat domira, de mivel sok cuccom volt, nem tudtam igazán rájuk próbálni, mert röghöz voltam kötve. Gondoltam, megnézem a tüskéshátúakat, fogtam már kiló felettit is belőlük itt.
Először élénkebb színű gumikkal próbálkoztam, bejártam egy százméteres szakaszt, de semmi. Majd végül visszatérve hirtelen ötlettől vezérelve az etetés helyén döcögtettem végig egy tompa, kishalas színű 5 centis mann’s halacskát. Tán a másodszor lógattam be, s emelgettem csak úgy szinte botvégről, mikor elnehezedett a botom, s be is vágtam neki azonnal. Hevesen rázta a fejét, süllő volt, még ha nem is nagy. A fél kilót sem érte el, de azért örültem neki. : ) Fotó után persze gyorsan távozott, őt aztán pláne nem szabad sokáig szárazon tartani.
Lassan mennem kellett. Fogtam ugyan ma is halat, s nem maradt szárazon a kezem – nekem ez már elég – de maradt persze bennem hiányérzet, hisz ilyen szép kisvízi pontyhoz még nem volt szerencsém. De mit lehet tenni… majd megpróbálom újra a napokban. : )
Az ősz ugyan már erősen a nyakunkon van, s némelyik fa levele már reszketve hullik alá, de azért én még remélem elég sokáig tudok majd járni szeretett kis patakomra. :)
Megesett: 2015.09.24. Írta: Schmidt Bence
