Rendhagyó bejegyzés - Horgászat párom szemszögéből

Sziasztok! Viki vagyok, Bence párja, és én írom most nektek ezt a rendhagyó bejegyzést, amit akár szülinapi különkiadásnak is nevezhetnénk. 

Ugyan az a bizonyos szülinap március 30-án volt, ez a horgászat a szülinapi szerda előtti hétvégén esett meg. Bence szülinapi ajándékként kérte, hogy menjünk el együtt imádott patakjára, én pedig örömmel csatlakoztam hozzá. Azért azt tudni kell rólam, hogy nem vagyok horgász, sosem jutna eszembe magamtól a horgászat. De őszintén imádok Bencével horgászni. Pedig nem túl barátnőkímélően teszi. Nem épp az a típus, aki belógat két botot a vízbe, aztán ül az árnyékban. Életemben nem gyalogoltam annyit, mint vele egy patakparton... De minden pillanatát élvezem a közös pecáknak. Imádok természetben lenni (főleg Vele), a csörgedező patakot hallgatni, élvezni, hogy olyan helyekre sétálunk, ahol a természetet ember ritkán háborgatja. És imádok olyat csinálni a Szerelmemmel, amit ő ennyire imád. Imádom a lelkesedését, ahogy teljesen átszellemül, és gyermeki örömmel látja viszont a természetet minden alkalommal, nagyon szeretek osztozni a szenvedélyében. 

A mi természeti-szerelmi idillünk

10 óra körül indultunk el busszal, egy óra múlva már a patakparton voltunk. Először az útnál próbáltunk dobálni, inkább kisebb, mint nagyobb sikerrel. Én is megpróbálkoztam a dologgal, és ahogy az lenni szokott, a dobásaim 90%-a a fűben landolt. De tovább igyekeztem töretlen lelkesedéssel, Bencét nyüstölve, hogy vajon mit csinálok rosszul...:) A pergetés nem vált ott be, látszólag nem voltak éhesek a halak, ezért megpróbálkoztunk az úsztatással egy álló résznél. Ott egyszerűbb volt próbálkoznom, hiszen a nagy dobásra itt nem volt szükség, és próbálkozásomat (fél)siker koronázta. Sikerült kiemelnem a vízből egy kis bodorkát, aki megkönnyítette a halvisszaengedős horgászok dolgát, és magától visszaugrott a patakba. Ezután apukámmal való találkozás miatt nagyjából másfél órára megszakadt a peca, de aztán újra belevetettük magunkat. 

A nagy ho-ho-ho...

Bence kedvenc helye felé vettük az irányt, ahova azzal az eltökélt szándékkal mentünk, hogy én fogjak kárászt és keszeget. Jó sokat sétáltunk, majd megérkeztünk a környék legmélyebb pontjához (közel 2 m). Kedvesem belógatta a botot, itt tartottunk egy rövid ebéd- és ölelkezésszünetet. Amíg én az ebédemet fejeztem be, Bence már elkezdett úsztatni, és fogott egy szűk 10 deka körüli kárászt. Ezután megkaptam a (staféta)botot. Egyszer csak mozogni véltem látni az úszót, bevágtam, és meglepetésemre egy kárász lógott a csalin. Majd megismétlődött a folyamat, és egy karikakeszeget sikerült kiemelnem. Bence kérésére ide kell írnom, hogy az a bizonyos úszó, amit használtunk, a Mosoni Horgásztól kapott úszó volt. Még az amatőrnek is bevált. :) 

Az általam fogott kárász Bence által tartva - hiszen én csak a boton keresztül fogom meg a halat... :)

Szerelmem fő terve pedig a domolykó fogatása volt velem, hiszen az a kedvence. Nekiláttunk hát ennek is. Dobálgattunk a kis színes, tőlem kapott Salmo Hornettel, ám nagy érdeklődés nem igazán mutatkozott. Egyszer-kétszer éreztem, hogy valami megszaglássza a wobit, egyszer még tisztán látszott is a talán rajtam gúnyolódó domolykó, de nem győztem meg, hogy érdemes ráharapni a csalira. Ekkor merült fel bennünk a gondolat, hogy ilyen tiszta víznél, gyönyörű napos időben nem lehet holmi tarka-barka, neonszínű  műhallal megtéveszteni az okos domit, ezért átváltottunk Komáromi Ádám sötét színű faragványára. Ezzel már sikerült akasztani, de azon a helyen nem hittek már nekünk a domolykók. Elindultunk tovább, még egy helyen sikerült akasztani egyet, de őt sem sikerült kifogni. Egy harmadik helyen kellett próbálkoznom, mire végre éreztem a kapást, a határozott húzást, és a végén meglett a hőn áhított 22-23 centis domi.

Első pergetett domolykóm

Visszafelé sétálva Bence dobált, fogott még egy hasonló méretűt, és egy fél kiló körüli példányt is. 

Na jó, az igazi nagy ho-ho-ho...

Azért Ő sem bírta ki egy kis peca nélkül

Egy szebbecske is megvolt azért

A buszmegállóhoz indulva még egy csodás élményben volt részem. Láttunk elsuhanni egy gyönyörű, elképesztően élénk kék színű valamit, amint azt később Bencétől megtudtam, egy jégmadarat. A buszmegállóban már nem tudtam nem leülni a földre, hiszen a rövid ebédszüneten kívül végig gyalogoltunk. De jól eső fáradtság volt. Minden alkalommal az, mikor a természetben Szerelmemmel töltött nap után fáradok el valami olyanban, amit ő ennyire élvez. Lesz még sok ilyen, együtt pecálós nap. :) 

Megesett: 2016.03.27.              Írta: Kiss Viktória (horgászatos információt szolgáltatta: Schmidt Bence)

A domikirály bűvöletében – újratöltve.

Harmadszor látogattam el idén szeretett vizemre. Talán kezdhetne egyhangú lenni a színhely, de számomra több okból sem az – s remélem, kedves olvasóim sem érzik majd így! Mire a végére ért, egy csoda lett az a nap.

Kedves vizemet más oldalról közelítettem meg, mint eddig. Otthon egy kis sütnivalót ígértem, így egy doboz gilisztával, s néhány úsztatós szerkóval egészítettem ki könnyű oldaltáskám – a Mosoni Horgásztól kapott dugókkal felszerelve azokat. Pergetni egyáltalán nem is terveztem. A szokásosnál is nagyobb volt a víz, így mindenképp a bokrok mögötti visszaforgókat céloztam meg. Néhány bodrira, és pár kárászra számítottam. Az első bokor mögött mély vizet találtam, a helyiek által is sűrűn látogatott a hely. Nem is véletlenül. Már első dobásra kis kárász akadt a horogra.

Nem volt egyedül. Mikor rájöttem, hogy nem fenéken vannak, inkább vízközt, a kapások száma drasztikusan megnőtt. Kezdetben egészen aprók jöttek – karika, bodorka, kárász – majd mikor már kezdtek odaférni, 1-1 tenyeres karcsi is beköszönt már. Egy csodás sügér is elmarta egy ízben a lehulló gilisztát, így a teríték kezdett igencsak színes képet mutatni!

A kispatakos peca egyetlen hátránya, hogy egy gödörből gyorsan ki lehet fogni, ami ott lakik. Fél óra elteltével már néma csend volt, úszóm meg sem moccant sokáig. Váltásra adtam a fejem, tovább mentem. A jobb helyek ekkorra már foglaltak voltak, így jellegtelen kis visszaforgókban sétáltattam a csinos kis pedzőt. Meglepetésemre első helyen egy kis jász rántotta hirtelen víz alá azt, tovább tarkítva a palettát. Egy apró dévér is beköszönt. Így haladgattam tovább, majd minden bokor mögött lakott egy kárász, vagy bodorka. 1-1 tenyeres is volt köztük. Imádom a cserkelős úszós horgászatot! Majdnem olyan mozgékony, mint a pergetés.

A sütnivaló mennyiség lassan összegyűlt, s indultam visszafelé, ahol a legjobb helyet még útba szerettem volna ejteni.

Itt is ültek azonban. Mivel ezen a környéken nemigen volt úsztatható pálya, úgy gondolta, hogy a maradék kis időben mégiscsak megúsztatom a Barátnőmtől kapott kis Horneteket!
Mivel a víz nagyon koszos volt, a világosabbikat tettem fel, hadd rikítson. Népszerű helyen dobáltam  párat, de semmi. Dél múlt már, nem épp a legjobb kapásidőszak, nem is bíztam a dologban. Egy viszonylag sekély részhez érkeztem. Hátha kirajzottak már ide a kisebb domcsik! A mederben lassan kopogtattam a feneket a Hornettel, mikor…
Bummmmm. Zzzzz-zzzzz-zzzzzz… még észbe sem kaptam, a rávágással kapásból lehúzott vagy tíz métert valami. Csak tartottam a lüktető, bólogató pálcát, és hitetlenkedve meredtem a hatalmas burványokra. Bár sekély volt a víz, halam nagyon sokáig nem mutatta magát, és jó néhányszor nekiiramodott minden irányban. Egyértelműen csukára gondoltam, melyből bár keveset fogtam, volt köztük szűk kettes, az már tud így védekezni egy könnyű pálcán. Aztán felbukkant egy számomra, mondhatni kezdő pergető számára értelmezhetetlen méretű buksi fej. Nem azért értelmezhetetlen, mert mások ne fogtak volna már ennél jóval nagyobbakat is, hanem mert egyrészt azonnal láttam, hogy ez életem hala, plusz aznap tényleg alig dobtam néhányat, egy totálisan átlagos helyen. Nyúltam a szákért, de nem találtam. Basszus, az előző helyen hagytam! Remegő kézzel próbáltam a part menti lassú vízbe terelgetni tekintélyes méretű ellenfelemet. Nem volt egyszerű művelet, s a kiemelése sem, szájszéles akadás volt, így elég veszélyesnek is tűnt. Szerencsére sikerült elsőre biztos fogást találnom – alig értem át a tarkóját a feléig! -, és kiemeltem életem legnagyobb fejes domolykóját!

Megvaaaagy!

Gyorsan fotóztam, igyekeztem minél jobb állapotban visszahelyezni oda, ahová tartozik. Egy közös fotót azért muszáj volt készítenem. :)

46 cm!

Nagy az öröm, életem legnagyobb domija! :)

Végül persze visszaengedtem. Látszott rajta a fáradtság, de hamarosan újult erőre kapva elillant – s újra azzá vált, amely találkozásunk előtt volt számomra: a kis patak titokzatos domikirályává.

Egy színes kis peca

Múlt heti sikeres nagy domolykós pecámon felbuzdulva újra ellátogattam kedvenc kis vizemre. 

A tervem kettős volt. Egyrészt remekül szórakozni a természetben, másrészről előző hétről két elmaradásom is volt. Egyik a rejtélyes kisebb patak, melyen a múltkori alkalommal több, mint húsz halam lógott meg, és egyetlen egyet sem tudtam megfogni. Másrészről pedig a múltkori cikkemben említettem, hogy két helyről is kaptam házi készítésű fahalacskákat, melyek közül egyiket próbáltam csak ki. Most ki szerettem volna próbálni a Komáromi Ádám által faragott kis remekműveket is. Tömegközlekedésről leszállva a kis patak mellett indultam el, immáron kis, vékonyhúsú horoggal felvértezett kis Salmo Hornetemmel, melyet még barátnőmtől kaptam. Ebben bízok ebben az időszakban a legjobban. Úgy gondoltam, hogy megint csak nehézkesen tudom majd átverni az itteni rafinált halakat (nem tudom, itt miért ennyire kitanultak, a másik vízen gyakorlatilag alig van rontott kapás). Azonban hatalmas meglepetésemre már az első dobások egyikére a kis vízhez képest egy hatalmas rávágást kaptam, amit sikerült is egy gyönyörű domolykóra váltanom. Alig maradt el a harminc centitől, ilyen szép példányt ezen a kis vízen még nem fogtam. 

Gyönyörű aranyszínben pompázó domi

Nagyon nem is erőltettem tovább ezt a vízfolyást, mert leginkább csak a múltkori csorbát akartam kiküszöbölni, azonban egy beállónál itt ritka kincsnek számító gyönyörű sügérbe botlottam, mely már látszott, hogy az íváshoz készülődött. Duci hasával együtt óvatosan visszahelyeztem a vízbe, hadd sokasodjon. :) 

A patak színes ékköve

Több babér ezen a vízen nem termett már. Kedves, nagyobbacska patakomhoz kiérve úgy döntöttem, hogy ha már az egyik elmaradásomat bepótoltam, megpróbálkozom a másikkal is. Az általában legjobb helynek bizonyuló kiugrónál a Hornet helyébe Ádám elképesztően hevesen verető kis wobblerét kapcsoltam. A koszosan áramló, áradó víz miatt kellett néhány dobás, míg az ott lakó gyönyörű domolykó észrevette a csábító falatot... De végül észrevette. Heves küzdelem alakult ki, a múltkori alkalommal megszokott harminc centi fölötti domik egyike volt ő is. A halkímélő, egyágú horog remekül ült, így végül ő is a szákba került. Gyors fotók után természetesen ő is visszakerült éltetőelemébe.

Wobbleravató

Az ezután következő szakaszon emberekbe botlottam, így jó hosszú sétát tettem, s közben egy helyen megálltam kárászozni is. Néhány darab kifogása után tovább hajtott a vadászösztön, ismeretlen részeken próbáltam legalább még egy domolykót becserkészni. 

Egy kiszélesedett medencében a felszínen némi szedegetést láttam. Először megpróbáltam wobblerrel becserkészni az aprónak látszó felszíni ragadozót, azonban ez nem sikerült. Látszólagos mérete miatt egy 00-ás körforgót tettem fel, aminek hamar meg is lett az eredménye egy ifjonc kis balin képében. 

Mohó ifjonc

Sok időm már nem volt, így annyira nem bíztam a dologban, de egy szépen gondozott, füves, egyenletesen folyó részen az időközben visszacserélt Hornetre téli önmagát meghazudtoló erővel dörgölt oda kedvenc buksifejűm. Ő volt aznap a búcsúhal, visszaengedése után el is indultam haza. 

Még egy gyönyörű példány

Természetesen, ahogy látszik is, ő is ott lubickol még azóta is. 

Annyi halat ugyan nem fogtam, mint a múltkor, de azért most is jöttek szépek, a házi faragványt is volt érkezésem kipróbálni, és sokszínű zsákmányt sikerült elejtenem. Azaz egy átlagos nap szeretett patakom mentén. :) 

Ui: Bár nem szokásom, de előre vetíteném következő cikkemet, váratlan rekordhalat sikerült fognom. De erről majd legközelebb... :) 

Megesett: 2016.03.03.              Írta: Schmidt Bence

Vissza a jelenbe - nagy domik a patakból, avagy egy csúfos betli javítása

A télen gyakorlatilag szüneteltettem a pecát. Karácsonykor voltam párommal, meg januárban egyszer, mindkétszer patakon, 1-2 domit, pár bodorkát fogtam. Februárban két hete mentem el egyszer, s az eredmény egy csúfos betli lett, pedig vagy 10 rávágásom volt. Egy éve horgászom itt, azóta nem volt ilyen. El is keseredtem kicsit, de elhatároztam, hogy kiköszörülöm a csorbát, és fogok párat kedvenc halaim, a domik közül!

   Rá egy hétre jött össze ez az időpont. Azért terveztem pont akkorra, mert az időjárás szép időt jósolt, s munkámmal is addigra terveztem végezni. Azonban mindkettő bekevert. Aznapra már esőt mondtak, nem is keveset, és a melómmal sem végeztem. De nem érdekelt... aznap reggel meghajtottam a dolgot, befejeztem mindent, s épp akkora még odaértem a buszhoz, mikor az már el akart indulni.
   Leszálláskor meglepő dologgal szembesültem: szállingózott a hó. Na, jó napot választottam... elindultam hosszú utamon patakom felé. A hó lassan esőbe váltott, s szemerkélni kezdett. Még épp azzal a sebességgel, hogy hamarabb szárad meg a ruhán a csepp, mint hogy az elázna, nem is akadályozta nagyon a horgászatot. Egy piciny patakon kezdtem, ahol úgy nézett ki, folytatódik a múltkori pechszériám. Több, mint 20 rávágásig jutottam el, és egyetlen egy sem lett meg. Nem hittem a szememnek, kezemnek. Kis Salmo Hornet volt a nyerő, másra nem kaptak, s gondoltam, hátha túl nagy rajta a horog, vagy megkopott... kétszer cseréltem le rajta, egyre kisebbekre. De semmi. Aztán egy ottani mértékhez képest hatalmas, jó háromnegyed kilósnak tűnő jószág megakadt, ám belefutott a sűrű zsombékba, ott a horgot leakasztotta, ő meg távozott. Elegem lett. Irány a nagyobb patak.
Nem is csalódtam. Első beálló, a kapocsban világos Salmo Hornet, melyet kedves Páromtól kaptam karácsonyra. A legelső dobásra irdatlan erejű rávágás érkezett, s a halam vadul pumpált, nem akart feljönni először. Még a túloldali bokrosba is majdnem belement, alig tudtam visszatartani. Szépséges buksifej bukkant elő, majd gazdája a szákban landolt. Csodaszép példány volt, 37 centis, nem lehetett messze a kilótól, de tán még meg is ütötte azt!

Vele tört meg a jég... :)

 

   Végre, megtört a jég! Rettenetesen örültem, egyrészt a pechszéria végének, másrészt annak, hogy ilyen szép példányt sikerült elejtenem. Tovább mentem. A következő beállónál jó darabig nem jött semmi. Főleg a partszéleket dobtam, ahogy ilyenkor illik, de miután nem jött semmi, a meder közepén húztam el egyszer, szinte kopogtatva azt. Erre érkezett egy közepes domi, ami jobb napokon még a szép kategóriában van, de ma szinte picinek nézett ki az előző, és a soron következő szép példányok közül. 26-7 centi lehetett. Ő is elképesztő erőben volt. Szinte jobban védekeztek, mint nyáron!

Egyre jobban bíztam a napban és a csaliban. Ennek ellenére váltásra adtam a fejem. Nemrég említettem, hogy kaptam néhány csodaszép kis ajándék wobblert egy ügyes kezű wobbler faragótól, akit a peca.hu oldalról ismerhettek Bicska néven, illetve a Mosoni Horgász egyik cikkjéből!
Vettem ezen kívül gyönyörű két wobblert egy másik készítőtől, Komáromi Ádámtól is. Úgy gondoltam, most az egyikét próbálom meg, aztán legközelebb a másikét, így most az ajándékra esett a választás. Egy mélyenjáró darázzsal próbálkoztam elsőre, mert a halak azért még eléggé lent vannak. De nem érkezett semmi - persze ezek a tesztek jobbak tavasztól, mikor már sokat lehet fogni. Nemsoká egy beszakadt partrészhez érkeztem, mely a víz alá szakadt, s így ott sekély volt a víz. Ezzel s Hornettel nem volt horgászható, feltettem hát egy felszínit. Mivel ez nem éppen erre az időszakra tervezett csali, az ott lakó domi csak a sokadik dobásra vette észre - de észrevette. A fék felsírt, a rávágástól felkeveredett a sár a vízben, olyan heves volt. Ez is alig adta magát, akárcsak az első. Nem is volt sokkal kisebb, 34 centinek mértem, miután a szákba csusszant. Szinte ugráltam már az örömtől, mint egy kisgyerek. Őt inkább még fekve fotóztam, elég szájszéles, s emiatt veszélyes lett az akadás, de a wobival együtt akartam lekapni. :)

Az ajándék wobbler avatója. :)

   Ezt követően jó darabig kapás nélkül szántotta a vizet a felszíni wobi. Azért ebben a jéghideg vízben még több bizodalmam volt a mélyretörőkben, főleg, hogy kedves Páromtól kaptam őket. :)
Visszaakasztottam a jól bevált Hornetet. De azért elégedetten nyugtáztam, hogy tavasszal, nyáron, kicsit tán tisztább vízben milyen remek csali lesz ez... milyen nagy váltás ez nekem! Tavaly az első fél évet olcsó Goldstar Bugokkal horgásztam végig, most meg ajándékok-házi wobblerkészítők jóvoltából van mindenem, ami kell.
   A következő két beállónál nem történt semmi. Már épp azon gondolkodtam, hogy ha ezután nem is jönne domi, akkor is remek nap volt, remek halakkal... de nem így történt. Újra a meder közepén húzott wobira durrantott rá egy mesés domolykó, mellyel ismét legalább egy percet hadakoztam.
35 centi! De gyönyörű halakba nyúltam bele, szerencsés voltam, aznap ők ettek főleg.

   Ezen a szakaszon nem volt már érdeklődő. Az eső viszont nagyon eleredt. Egy másik szakaszra tértem volna át, de menedékbe kellett húzódnom, nagyon esett. Márpedig nem akartam még hazamenni, úgyhogy ki kellett találnom valamit. Volt esernyőm, de hát pergetni azzal sem lehet. Aztán hirtelen ötletem támadt. Kiszedtem a táskámból az ernyőt, és bedugtam a pulcsim és a kabátom közé a hátamon. Mivel hátizsákod hordok, az megadta a kellő stabilitást. Örömmel konstatáltam, hogy elkészült a szerkezet, mellyel a nagy esőben is járhatok-kelhetek, dobálhatok, és egyáltalán nem ázok el!  Hogy esetleg kicsit furán néztem ki benne? Kit érdekel... :)

Találmányom alatt megbújva :) Reméltem, megúszom szárazon...

   Ki is használtam alaposan. Haladtam tovább, de a kedvenc részemen nem tartózkodott éhes lakos. Hamarosan egy olyan szakaszhoz értem, mely alapvetően teljesen jellegtelen, nem szokott halat adni. Most azonban az egyik beállónál ismét felverte a sarat egy nagy rávágással a partszélen egy nagy domi. Egészen a fű mellett vezetett Hornetre. Hihetetlen vehemenciával küzdött ő is, alig akart feljönni. Természetesen verte a 30 centit. Innentől már nem méregettem őket, saccra 31-2 lehetett.

Újabb gyönyörűség...

Ezen az általában gyengén muzsikáló helyen aztán beindult az üzlet. A következő két beálló első dobásokra halat adott! Mindkettő legalább 30 centi volt, és a parttól pár centire húzott wobit ették meg.

És csak jöttek...

... és mentek...

... és megint csak jöttek...

Közben lassan elállt az eső, a nagy része elment, hol kisütött erőtlenül a Nap, hol kicsit szemerkélt az eső. A következő helynél már annyira bíztam a dologban, hogy letettem a kamerát, hogy rögzítsek egy kis akciót. :) Pont balfékeskedtem kicsit(leugrott a dobról a zsinór, kicsit összekeveredett), így inkább csak a rávágás pillanatától láthatjátok a dolgot. :)

Természetesen ő is egy jó harmincas volt. Ezután már kevés időm volt a buszig, néhány helyet megpróbáltam, de halat nem adtak már. De nem bántam.
Boldogan mentem haza, sikerült helyretennem a múltkori hihetetlen betlit, és szép élményekkel gazdagodtam ismét.
Azóta még egyszer eljutottam ide, színesebb zsákmányt sikerült elejtenem. De erről majd legközelebb... :)

Megesett: 2016.02.25.                            Írta: Schmidt Bence

Júliusi süllőinvázió a község szívében

   Néhány résszel ezelőtt írtam pár kölyöksüllőről, mint első elejtett példányokról könnyűpergetőként. Júniusban nem volt ideális a víz annyira, nem raboltak a tüskések, azonban néha leugrottam sötétben, és néztem, van-e pár rablás. De nemigen voltak aktívak, nem is próbálkoztam rájuk. Hanem július eleje környékén lement a víz - előző bejegyzésem is ekkorra datálható - és a hirtelen összeszűkült mederben a halak teljesen megbolydultak. Nagyon szép, 1-3 kilós dévéreket lehetett fogni sorban, márnát, csukát, de róluk később szól majd a fáma. És igen, megindultak a süllők is.

   Egyik ilyen esti felderítő sétám közben különös hangra lettem figyelmes egy olyan móló környékén, ahol soha nem horgászik senki, és én sem próbáltam még. Olyan volt, mintha ostorral verték volna a vizet. Sötét volt, s noha az utcai lámpák szolgáltattak némi fényt, nem láttam pontosan, mi zajlik ott. Talán kacsák... De azért kíváncsiságom nem hagyott nyugodni, lementem oda, s figyeltem. Emlékszem, elsőre nem is történt semmi, csak milliónyi küszt láttam, amint szinte verik a vizet. Aztán egyszer csak a mesterséges fényben csillogó víztükrön elindult sodrással szemben egy tolóhullám, nyomában csak úgy spricceltek szét a snájderek, s végül kaffantással zárult a mutatvány. Hohó, szóval itt vagytok! Nem is csoda, ilyen apróhal bőséget nemigen láttam még, terülj-terülj asztalkám volt ez a ragadozók számára. A ponton mindkét oldalán folyamatosan megismétlődött a jelenet. Látszott a rablásokon, hogy nem óriások, de azért biztosan méretesek. Akkoriban vettem meg az első komolyabb bolti wobblerem, egy jó helyi horgász javallatára egy SSR5-öst. Ezt tettem fel először. A kezemben papám régi süllőző pálcája volt, nem az UL botom - nem is tudom, miért.
   Macskaléptekkel lopakodtam be, nehogy megzörrenjen valami lánc, megdobbanjon holmi deszka. Finom dobással ejtettem rá a vízfelszínre a műcsalim, s lassan, pöcögtetve kezdtem húzni. Semmi. Újabb dobás, semmi. Egy ízben pedig jött megint a látványos tolóhullám, még szinte éreztem is, ahogy megsodorja a műhalat, de végül egy mellette lévő küszre vágott rá. Megpróbáltam az építmény mindkét oldalán, de nem érdekelte őket a dolog. Gondolkodóba estem. Talán a küszszínű csali nem túl ideális millió ugyanolyan közt, de színes wobblerem nem volt. Feltettem hát egy épp pár nappal korábban vásárolt 10 centi körüli sárga-fekete manns gumihalat. Eldobtam, de első dobásokra megint nem jött semmi, pedig a látványos, fröcsögős futások megint jelen voltak, de valahogy épp akkor, mikor a csalim messzebb volt, vagy épp, mikor kiemeltem. Gondoltam hát egyet, s csak úgy botvégről belógattam magam mellé, és emelgetni kezdtem a stéget tartó egyik vaskötél mellett. A féket viszonylag szorosra állítottam, hogy az akadás biztos legyen, de a visszaforgásgátlót kikapcsoltam, hogy a rövid póráz miatt azonnal tudjak engedni neki, ha kell. Szeretek nagyon így fárasztani, jobb a kontaktus a hallal, csak vigyázni kell, hogy a tekerő kéz mindig a fogantyún nyugodjon, különben az visszaforog, és halunk nem akad meg, plusz bogozhatjuk ki a csomót, amit a hibánkkal okozunk. :)
   Na de kibogozom inkább az írásomat most, s visszatérek a történtekhez. Szóval emelgetni kezdtem a gumit. Elég jól húzott a víz, nagy fejjel tudtam csak megcsinálni. Emeltem párat, mire jött a menetrendszerű tolóhullám. Akkorra már nagyon borzolta az idegem, hogy ennyire át tud verni. Néztem, merre szalad pontosan, s ott emelgettem, amerre tartott. Odaért, a kezemben pedig kétrét görnyedt a bot, s tekertem is visszafelé sebtiben a kart. Hamar megállt, s hamarosan a felszínen rázta a fejét az első éjszakai herceg. Olyan "kilóhúszas" lehetett. A húzós víz miatt csak nehezen tudtam szákba terelni, de csak meglett!

Az első...

Csináltam még egy közös fotót is, hátha nem lesz több... :)

  
   Megvan hát a trükk! Kíváncsi voltam, ez randalírozott-e csak, vagy voltak többen.
Voltak.
Bő fél év távlatából nem emlékszem pontosan a számokra, de első éjjel biztos, hogy nagyjából tíz darabot fogtam, 80 dekától bő másfél kilóig.  Minden alkalommal csak be kellett lógatni botvégről, és már jöttek is. Volt, hogy tényleg szó szerint csak be kellett lógatni, és már nem találtam a kontaktust, mert elmarta egy ebfogú. Egészen elképesztő élmény volt. Gondoltam, ilyen sem lesz több.

Alapvetően a C&R híve vagyok, egyetlen kivétel ez alól a süllő. Belőlük többször hazaviszek 1-2 darabot, most is így történt. Az első kettőt hazavittem, majd a könnyűpergetőmmel tértem vissza az élmény fokozásáért, a továbbiakat már azzal ejtettem el, s engedtem útjára.
   Másnap reménykedve mentem vissza. Ennek ellenére szinte el sem hittem, mikor megint pont ugyanúgy durrogtak az ebfogúak, mint előző nap. Megint fogtam néhányat, majd gondoltam, próbálgatom a gumijaimat, hadd legyen több is, amiben megbízhatok. A régi kedvenc fehéremet tűztem fel, de negyed órán át semmi, pedig még raboltak körülötte. Másokat is rátűztem, semmi. Na, vissza a sárga-fekete. Első lógatásra görbült a pálca. Elképesztő, mennyire finnyásak voltak a színre még ilyen nagy zabálás közepette is! Biztos ez volt az a kombináció, ami elég látványos volt nekik, de azért nem túl feltűnő, rikító, hogy gyanút keltsen.

Az a bizonyos sárga-fekete... a képen már teljesen szét van marva, de csak nem akartam leváltani...

   Ez a csoda 2-2,5 hétig tartott. Lassan azért lekoptak, a vége felé már "csak" 1-2-3 darabot tudtam fogni alkalmanként. Minden nap leugrottam este, 20-30 percnél sosem voltam tovább, mert az elején sokszor lelkiismeret furdalásom támadt, 5-6-10 egymás után kifogott hal után, a vége felé meg már csak alkonyatkor jöttek, utána leálltak. Kicsit utólag sajnálom, hogy nem készítettem több - jobb - képet, de sajnos nem tudtam, hogy blogot fogok írni. Azért remélem így is szemléltetik a leírtakat, s valamelyest átadják az élményt! Némely fotón igencsak sárkányosan pózolnak, barátnőm kifejezetten ijesztőnek titulálta őket. :)

   Ebben az időszakban legalább 40, de inkább valemelyest több süllőt sikerült fognom, amivel egy hónap alatt 10-et vertem a tavalyi összdarab számomra. :) Egészen döbbenetes élmény volt. Aztán persze lassan szétszéledtek, s nemsokára már ismét néma csend volt a móló körül. A Duna ismét felvette rejtelmes köpönyegét, s úgy tett, mintha ezek a csodás esték sosem történtek volna meg.


Megesett: 2015 júliusán                          Írta: Schmidt Bence