Júliusi süllőinvázió a község szívében

   Néhány résszel ezelőtt írtam pár kölyöksüllőről, mint első elejtett példányokról könnyűpergetőként. Júniusban nem volt ideális a víz annyira, nem raboltak a tüskések, azonban néha leugrottam sötétben, és néztem, van-e pár rablás. De nemigen voltak aktívak, nem is próbálkoztam rájuk. Hanem július eleje környékén lement a víz - előző bejegyzésem is ekkorra datálható - és a hirtelen összeszűkült mederben a halak teljesen megbolydultak. Nagyon szép, 1-3 kilós dévéreket lehetett fogni sorban, márnát, csukát, de róluk később szól majd a fáma. És igen, megindultak a süllők is.

   Egyik ilyen esti felderítő sétám közben különös hangra lettem figyelmes egy olyan móló környékén, ahol soha nem horgászik senki, és én sem próbáltam még. Olyan volt, mintha ostorral verték volna a vizet. Sötét volt, s noha az utcai lámpák szolgáltattak némi fényt, nem láttam pontosan, mi zajlik ott. Talán kacsák... De azért kíváncsiságom nem hagyott nyugodni, lementem oda, s figyeltem. Emlékszem, elsőre nem is történt semmi, csak milliónyi küszt láttam, amint szinte verik a vizet. Aztán egyszer csak a mesterséges fényben csillogó víztükrön elindult sodrással szemben egy tolóhullám, nyomában csak úgy spricceltek szét a snájderek, s végül kaffantással zárult a mutatvány. Hohó, szóval itt vagytok! Nem is csoda, ilyen apróhal bőséget nemigen láttam még, terülj-terülj asztalkám volt ez a ragadozók számára. A ponton mindkét oldalán folyamatosan megismétlődött a jelenet. Látszott a rablásokon, hogy nem óriások, de azért biztosan méretesek. Akkoriban vettem meg az első komolyabb bolti wobblerem, egy jó helyi horgász javallatára egy SSR5-öst. Ezt tettem fel először. A kezemben papám régi süllőző pálcája volt, nem az UL botom - nem is tudom, miért.
   Macskaléptekkel lopakodtam be, nehogy megzörrenjen valami lánc, megdobbanjon holmi deszka. Finom dobással ejtettem rá a vízfelszínre a műcsalim, s lassan, pöcögtetve kezdtem húzni. Semmi. Újabb dobás, semmi. Egy ízben pedig jött megint a látványos tolóhullám, még szinte éreztem is, ahogy megsodorja a műhalat, de végül egy mellette lévő küszre vágott rá. Megpróbáltam az építmény mindkét oldalán, de nem érdekelte őket a dolog. Gondolkodóba estem. Talán a küszszínű csali nem túl ideális millió ugyanolyan közt, de színes wobblerem nem volt. Feltettem hát egy épp pár nappal korábban vásárolt 10 centi körüli sárga-fekete manns gumihalat. Eldobtam, de első dobásokra megint nem jött semmi, pedig a látványos, fröcsögős futások megint jelen voltak, de valahogy épp akkor, mikor a csalim messzebb volt, vagy épp, mikor kiemeltem. Gondoltam hát egyet, s csak úgy botvégről belógattam magam mellé, és emelgetni kezdtem a stéget tartó egyik vaskötél mellett. A féket viszonylag szorosra állítottam, hogy az akadás biztos legyen, de a visszaforgásgátlót kikapcsoltam, hogy a rövid póráz miatt azonnal tudjak engedni neki, ha kell. Szeretek nagyon így fárasztani, jobb a kontaktus a hallal, csak vigyázni kell, hogy a tekerő kéz mindig a fogantyún nyugodjon, különben az visszaforog, és halunk nem akad meg, plusz bogozhatjuk ki a csomót, amit a hibánkkal okozunk. :)
   Na de kibogozom inkább az írásomat most, s visszatérek a történtekhez. Szóval emelgetni kezdtem a gumit. Elég jól húzott a víz, nagy fejjel tudtam csak megcsinálni. Emeltem párat, mire jött a menetrendszerű tolóhullám. Akkorra már nagyon borzolta az idegem, hogy ennyire át tud verni. Néztem, merre szalad pontosan, s ott emelgettem, amerre tartott. Odaért, a kezemben pedig kétrét görnyedt a bot, s tekertem is visszafelé sebtiben a kart. Hamar megállt, s hamarosan a felszínen rázta a fejét az első éjszakai herceg. Olyan "kilóhúszas" lehetett. A húzós víz miatt csak nehezen tudtam szákba terelni, de csak meglett!

Az első...

Csináltam még egy közös fotót is, hátha nem lesz több... :)

  
   Megvan hát a trükk! Kíváncsi voltam, ez randalírozott-e csak, vagy voltak többen.
Voltak.
Bő fél év távlatából nem emlékszem pontosan a számokra, de első éjjel biztos, hogy nagyjából tíz darabot fogtam, 80 dekától bő másfél kilóig.  Minden alkalommal csak be kellett lógatni botvégről, és már jöttek is. Volt, hogy tényleg szó szerint csak be kellett lógatni, és már nem találtam a kontaktust, mert elmarta egy ebfogú. Egészen elképesztő élmény volt. Gondoltam, ilyen sem lesz több.

Alapvetően a C&R híve vagyok, egyetlen kivétel ez alól a süllő. Belőlük többször hazaviszek 1-2 darabot, most is így történt. Az első kettőt hazavittem, majd a könnyűpergetőmmel tértem vissza az élmény fokozásáért, a továbbiakat már azzal ejtettem el, s engedtem útjára.
   Másnap reménykedve mentem vissza. Ennek ellenére szinte el sem hittem, mikor megint pont ugyanúgy durrogtak az ebfogúak, mint előző nap. Megint fogtam néhányat, majd gondoltam, próbálgatom a gumijaimat, hadd legyen több is, amiben megbízhatok. A régi kedvenc fehéremet tűztem fel, de negyed órán át semmi, pedig még raboltak körülötte. Másokat is rátűztem, semmi. Na, vissza a sárga-fekete. Első lógatásra görbült a pálca. Elképesztő, mennyire finnyásak voltak a színre még ilyen nagy zabálás közepette is! Biztos ez volt az a kombináció, ami elég látványos volt nekik, de azért nem túl feltűnő, rikító, hogy gyanút keltsen.

Az a bizonyos sárga-fekete... a képen már teljesen szét van marva, de csak nem akartam leváltani...

   Ez a csoda 2-2,5 hétig tartott. Lassan azért lekoptak, a vége felé már "csak" 1-2-3 darabot tudtam fogni alkalmanként. Minden nap leugrottam este, 20-30 percnél sosem voltam tovább, mert az elején sokszor lelkiismeret furdalásom támadt, 5-6-10 egymás után kifogott hal után, a vége felé meg már csak alkonyatkor jöttek, utána leálltak. Kicsit utólag sajnálom, hogy nem készítettem több - jobb - képet, de sajnos nem tudtam, hogy blogot fogok írni. Azért remélem így is szemléltetik a leírtakat, s valamelyest átadják az élményt! Némely fotón igencsak sárkányosan pózolnak, barátnőm kifejezetten ijesztőnek titulálta őket. :)

   Ebben az időszakban legalább 40, de inkább valemelyest több süllőt sikerült fognom, amivel egy hónap alatt 10-et vertem a tavalyi összdarab számomra. :) Egészen döbbenetes élmény volt. Aztán persze lassan szétszéledtek, s nemsokára már ismét néma csend volt a móló körül. A Duna ismét felvette rejtelmes köpönyegét, s úgy tett, mintha ezek a csodás esték sosem történtek volna meg.


Megesett: 2015 júliusán                          Írta: Schmidt Bence

Fagyból a melegbe - Az utolsó szép napon

Most vettem csak észre, amint a képeim nézegetem, hogy egy cikkem elmaradt késő őszről, amelyet meg szerettem volna írni. Bepótlom hát ezt az adósságom.

   Számomra a november maga volt a csoda. A magam szintjén csodálatos halakat foghattam. A mostani történet a tavaszt idéző közel 20 fokos melegek idején esett meg, épp emiatt esik olyan jól visszaemlékezni rá így a fagyból, hóból.
   Leszálltam a vonatról, és öles léptekkel igyekeztem kedves patakom felé. Hagytam, hogy szétáradjon bennem a szabadságérzet. Sietségemet váratlan akadály szakította meg, a környék hatalmas birkanyája,  a három szamárral. Elsőbbséget adtam nekik előzékenyen, mire ők megálltak, s egyszerre mindegyik rám szegezte a tekintetét. Meg kell valljam, eléggé zavarba ejtő volt. :)

Szívmelengető látvány

Átható tekintetüket mindnyájan reám szegezték...

   Végül csak megérkeztem úticélomhoz. Reggel volt még, úgy gondoltam, a domik megvárnak, megnézzük, lapul-e tüsi a környéken. A víz önmaga koszos állapotához képest relatíve tiszta volt, így egy halas színű 6 centis manns gumihalat tűztem a 4 grammos jighorogra. Utolsó alkalommal is sikerült, most miért ne jönne?
   Hát jött is. Csak párat kellett emelnem a botommal, mire hatalmas koppanással vetődött rá a süllő. Heves fejrázásokkal tartotta magát a sodrásban, szép lassan már csak a víztetőn.

   Végül a szákomban kötött ki. A mostanában megszokott méretet kicsivel túllépő, pataki szinten szépnek mondható sárkány volt. Villámgyorsan útjára eresztettem 1-2 kép után, nehogy baja essen.

  Lelkesen dobáltam tovább, de ahogy az lenni szokott, csak egy volt itt. Váltottam hát. Akkor még nem volt Hornetem, így egy Tiny-t tettem fel. Ismét első dobásra érkezett a heves kapás leverte a fekete csalit egy gyönyörű domolykó. Komoly harc után tudtam csak kivenni, a szemközti bokorból kellett kiszedni. 34 centis volt, 70-80 deka lehetett. Micsoda kezdet!

   Lassan haladtam tovább. Vagyis lassan akartam lejárni a jó pályát, de mikor megpillantottam a szembe jövő két csapatot, gyorsítottam. Párszáz méterre hatodik embernek sok vagyok már. A még magányos részen sikerült elejtenem még egy fél kiló körüli példányt, egy jól sikerült dobással sikerült kicsalogatni egy szemközti törésből. Kivételesen erős volt, elég sokáig nem akart feljönni a felszínre, s kint is a lábam alatt lévő susnyásba menekült...

 

...de végül persze csak tarkón ragadtam. Azonnal visszaengedtem persze, már ha visszaengedésnek lehet azt nevezni, hogy domi koma a csúszós testével rándul egy nagyot a víz felett, és kiugrik a kezemből... :)

   A következő néhány dobás elég eseménytelenül zajlott, nem kizárt, hogy a part mellett sunyin szökni próbáló szürkemarhák, és a hangosan kiabálva utánuk rohanó pásztor miatt. Azok az ebadták nem tudták, meddig van nekik a határ...

   Ezután sok esélyem nem maradt, jöttek a többiek. Inkább kihagytam az egészet, még ha ez is messze a legjobb pálya, de utálok olyan helyen dobálni, ahol már ennyien elmentek előttem. Inkább elbóklásztam messze, kilométereket sétáltam, közben alig-alig dobva párat... Az első vendégem az új terepen egy egész pofás, 30 deka körüli jász lett volna, de jellegzetes felszíni csapkodása közben kipattant a horog a szájából. Legutóbb is így jártam, pont itt, velük úgy látszik, nincs szerencsém. De egy picúr társát azért sikerült lépre csalni, még ha nem is lehetett tisztán eldönteni, jászkeszeg, vagy balin volt-e...

Hosszúkás, de az úszói vörösesek, a szája kisebb, mint a baliné... talán összeívás...

Ezt követően egy darabig semmi, bár az a rész sekély, gyors, jellegtelen. Egy gödörhöz érkeztem, ahol egy nullás körforgót kezdtem el húzni, mire jött is egy kis ütés. A jelenet újra és újra megismétlődött, végül elkezdtem felszínen húzni, hogy lássam, kivel is van dolgom. Meglepve láttam, ahogy egyszerre több kis ezüst nyilacska támadja a csalit... hemzsegtek a kiszélesedett, visszaforgó vízben a kölyök balinok. Kis twiszterre váltottam, azzal végre sikerült elkapni egyet.

Egy az ezernyi suhanc közül...

   Különös volt, hisz erre a vízre nem igazán jellemző, pláne nem ilyen mennyiségben. No de haladtam tovább. Már meg sem lepett, hogy a következő visszaforgóban sem tudtam kapás nélkül kihúzni a műcsalim... végül egy 00-ás mepps hozta meg az áttörést. :)

   Sok időm már nem volt, sajna a tömegközlekedés megköti az ember kezét. Visszafelé akartam még dobálni kicsit domira a kedvenc helyemen, de annyian voltak, hogy inkább hagytam. Egy picit még próbálkoztam ott, ahol a jászom ment el, de már koppintásom sem volt.
   Ez az alkalom szerintem kiváló példa volt arra, hogy egy ilyen kis vízen is mennyi halfajba botolhat bele az ember, és nem feltétlenül csak a legkisebbekbe. Ezerarcú csodapatak az én kis vizem.


Megesett: 2015.11.19                         Írta: Schmidt Bence

Visszaemlékezés az elmúlt évből - 2015 kezdete

   Ez év augusztusában indítottam el a blogom. Ezt néha túl késeinek érzem, sok történet van, amit szívesen vetnék papírra. Természetesen ez a blog frissességének és lényegének a rovására menne, így alapvetően kerülni fogom. Nagyjából kialakult egy ütemezésem a bejegyzések megjelenésében, heti rendszerességgel adok egyet ki a kezeimből. Ezt nagyjából szeretném megtartani, hisz tudom, hogy sok horgász - köztük jómagam is - télen csak "szobapecázik", keresgél az írások, videók közt, felidézve a jobb időket. Főleg azok, akik környékén nincsen jó téli víz, vagy ideje nincs rá, vagy egyszerűen csak ilyen hidegben már nem viszi rá a lélek hobbijának űzésére. Nálam szép időben, hosszú nappalok során még csak-csak összejön ez a heti egy írás, de ilyenkor már csak szabadság útján tudok eljutni valahová - szerintem ez szinte mindig kedvenc patakom lesz. Az pedig nincs közel, s nem is szeretnék mindig ugyanarról írni, úgy döntöttem hát, hogy ha visszább nem is megyek, 2015-ből előveszek 1-1 emléket.

   Minden bizonnyal sokan vagyunk úgy, ahogy bevezetőmben is említettem. Nem jutunk ki télen a vízre, és bizony pár hét, esetleg hónap után már nem tudunk megülni a hátsó fertályunkon. Így volt ez velem is. Akkoriban hozott össze a sors apukám munkatársával, akivel végül jópár alkalommal jutottunk ki főleg a Dunára, s kedvenc patakunkra. Akkor azonban még mindez a jövő zenéje volt. Hetek óta próbáltunk összehozni valamit, s végül egy közeli holtágon lyukadtunk ki. A Duna nagy volt, a patak úgyszintén - akkor még ráadásul nem is igen ismertük - és úgy voltunk, hogy csak egyetlen halat fogjunk legalább... Szerencsére kettőnk nézete nagyon hasonló ilyen téren, egyikőnk sem a nagyvadra vágyik, hanem egy kis kikapcsolódásra, egy kis élményre. Én vetettem neki fel az UL gondolatát, mely végül meghatározta az évünk.
   Itt kitérnék egy kicsit, több okból is. Egyrészt azzal kapcsolatban, hogy hiába én vetettem fel, nem volt lényegi tapasztalatom még a műfajban. Egy anno darabokra tört feederből eszkábáltam össze egy négy részes rövid kis botot, egy régi orsóval, és az elmúlt nyáron ezzel jártam 1-2 alkalommal patakra, s néha jászozni a Dunára. Jó volt, mert így simán befért a táskámba, akármerre voltam, velem volt. Viszont nem volt túl érzékeny, nem volt túl feszes. Wobblerből is csak egy-két nagyon kezdetleges, barát által készített házi volt, meg a 450 forintos GoldStar Bug. Szóval könnyűpergetés volt, de UL semmiképp.
   A másik, amire kitérnék, az az UL fogalma nálam. Nem fedi az általánosan elfogadott normát, meghatározást.
A megkezdett történetem előtti napokon kaptam meg az első pergetőbotom. 5000 Ft volt orsóstól, rátekert zsinórostól. Gondolom, ez a hihetetlenül alacsony összeg sokmindenkinek adhat okot felhördülésre, de egyrészt nekem ez fedi le az elveim, másrészt azért rengeteg pénzem sem volt rá. Energo Team Skill III nevű bot volt egy 2000-es kis orsóval.

Hű társ mindenben...

Nem tökéletesen fedi le azt a dobósúly tartományt, melyet "ultralightként" emlegethetünk, de nagyon feszes kis bot, nagy megelégedéssel használom azóta is!
Fogtam már ugyanis igazi, 0-6 grammos pálcát is a kezemben ebben a témában, de nem tetszett. Szeretem, ha azért a bot nem dolgozza ki tökéletesen a hal minden mozdulatát, s a kezemben is érzem azt. Szeretem, ha a keményebb szájú halak is biztosan akadnak. Szeretem, ha nagyobb csalikhoz nem kell egy másik botot vinnem, ha épp "stílust váltok". Remekül érzem vele a legkisebb domikat, akár gébeket is, de az idei 45-50 süllőmből egyetlen egy szabadult csak el, gerincességének hála. Ha kedvem szottyan, úsztatni is tudok vele. Igazi mindenes!
Na de erről ennyit. Ezzel kezdtem, s ezzel fejeztem be 2015-öt.
   Történetem idején mohóan berendeltünk egy adag apró Relax gumit, és kis horgokat - melyek túl nagyok lettek. Otthon gondolkodtam kicsit, fogtam egy kisméretű hosszúkás füles horgot, meghajlítottam, hogy felfelé álljon a szem, és rácsíptettem egy darab ólmot. Arany akrilt festettem rá, és feketével egy kis szemet. Nem volt tökéletes, de tán megfelel majd... Később aztán szakállmentes horgok helyettesítésére egyszerűen gombostűket hajlítgattam meg, s sörétólmot csíptettem rá. A téli-kora tavaszi kevés sügeres, kisbalinos, snecis horgászataim javát ezzel űztem! Jól működtek, és a halnak sem esett tőlük baja.

Mint dédapáink... egyszerű, de jó!

De akkor még nem tartottam itt. Elmentünk a közeli holtágra, s fohászkodtunk, hogy tapasztalatlanságunk ellenére legalább egyetlen pikkelyessel összehozzon a sors. Én két centis zöld twisztert tűztem apró tákolmányomra, s azzal emelgettem a videókon látott módon. Egyértelműen sügér volt a célhal.
A víz fele be volt fagyva. Első beállón hiába próbálkoztunk, nem volt semmi. A második egy stég volt, emelgettem mindenhol, eldobni nemigen mertem a csalit, mert a növényzet még ilyen hidegben is csak kevés horgászható vízréteget hagyott felül. Azért igyekeztem keresni egy lyukat, találtam is egyet - igaz, ott meg egy bokor volt. Bedobtam, s lassan pöcögtettem magam felé, mikor a kristálytiszta vízben megvillant valami. Meg is jegyeztem társamnak meglepettségemben, hogy "van ott valami!". Bevágtam, s rövid kis küzdelem után kiemeltem életem első pergetett sügerét! Fülig ért a szám, ennél aztán nem is kívánhattam többet, idei első pecán, ismeretlen módszerrel, félig saját műcsalival pláne!

Kis csíkos bandita!

Ő egy későbbi horgászat alkalmával érkezett, már a saját készítésű, gombostű-jigre! :)

Hát több nem is jött aznap. Így zajlott az első horgászatom 2015-ben. Kezdésnek jó volt, de azért mindketten másra vártunk, főleg a domolykókat akartuk végre megkergetni. A számunkra akkor még ismeretlen patak azonban nagy volt egész télen, s mivel messze is folyik tőlünk, inkább megvártuk vele a márciust.
Úgy képzeltem, hogy addig pihentetem frissen vásárolt pálcám, azonban február második felében lakhelyemtől pár száz méterre egy hajó alatt összegyűltek a küszök. A snecizésben túl sok örömet önmagában nem lelek, úgy határoztam hát, hogy fogok párat műcsalival! Először kis twiszterekkel próbálkoztam, kevés eredménnyel. Sok volt a küsz, fogtam közülük véletlenszerűen, de tudtam, van ennél jobb. Ekkoriban nézegettem bőven a videókat, s találtam leírásokat a "tenkara" nevű módszerről, mely gyakorlatilag egy leegyszerűsített legyezés, egy hiperérzékeny, spiccbotszerű bottal. No, hát én megalkottam a parasztváltozatát.
Fogtam egy négyméteres spiccbotot, fűztem rá 20-as fluorocarbon zsinórt, a végére pedig egy kis horgot, melyre vagy kezdetleges, pirosas legyet kötöttem - na jó, inkább cérnacsomót -, vagy szakadt kis fehér twiszterből kicsíptem egy kis darabot, mely így a bordái miatt csontira hajazott. Lementem, és elkezdtem suhogtatni. 4-5-ször csak megérintettem vele a vizet, aztán a következőre rajtahagytam, hogy az addig magukat felidegesítő snecik elkaphassák a csalit.
A sikeressége minden várakozásomat felülmúlta. Jószerével minden bent hagyott cuccra akcióm volt, felét tudtam nagyjából megfogni. Nagyon élménydús pecák voltak, hisz így gyakorlatilag sokszor másodpercenként suhintottam egyet a hosszú bottal! Ennél sportosabb módszer snájdereink becserkészésére nem sok lehet. :)

Tökéletes akadás...

...a kis fehér álcsontira

Néha ők is beköszöntek...

Nőjetek nagyra!

   Néha melléktermékként megjelentek a kisebb balinok is, de a legérdekesebb anektdotám a szél apró hajtóihoz fűződik. Szürkült már, s bőszen suhogtattam. Egyszer aztán a szokásosnál picivel nagyobb ellenállás köszöntött. Nem volt túl meglepő, hisz beestek a suhanc balinok is néha. Mikor aztán megláttam, hangosan felnevettem, hisz a 14-es sneciző horgon egyszerre két küsz fityegett! Sajnos szakáll nélküli mivolta miatt gyorsan leverték magukat, így kép nem készülhetett, de egészen elképesztő látvány volt, lehet, hogy soha életemben nem látok ilyet!
   Azért természetesen néha a balinokat is űztem, még ha nem is túl gyakran.
Tán a harmadik horgászatom lehetett ott, s kicsit korán értem ki, társam még nem volt ott. Először wobikat és körforgókat húztam, de nem ragadozott az őn. Feltettem egy 2,5 centis kis csillogó zöld twisztert, s emelgettem minél lassabban, néha gyorsan húztam, mint nyáron... semmi. Végül feltettem egy ugyanakkora barna, kétfarkú gumit. Pöcögtettem végig a komp mentén, mikor egyszer csak ki akarta venni valami a kezemből. Márpedig az nincs jól, úgyhogy nem engedtem. A nézetkülönbség eredménye egy karikába hajló pálca, röviden felsíró fék lett, s új botom első rendesebb tesztje. Végül csak megszelídítettem a kiló körüli balint, és tarkón ragadtam. Megkértem egy arra járót, hogy készítsen pár fotót - szerencse, év elején még nem gondoltam blogra, nem dokumentáltam rendesen, ahogy az a későbbiekből ki fog derülni, vagy az ezt megelőző képekből már meg is történt -, majd visszaengedtem.

Februári szépség... :)

   Visszaemlékezéseim itt fejezném most be. Most veszem észre, hogy elég hosszúra nyúlt... igyekeztem úgy megírni, hogy benne legyen az év és módszerkezdeti próbálkozások szegényessége, egy kis "önismertető" és azért némi érdekesség, normális hal is. Remélem, valamelyest sikerült!