Mostanában csak pénteken érek rá kedvenc időtöltésemre, e héten sem volt másképp. Sokat vacilláltam, hogy a Dunára menjek, avagy kis patakomra... ha ilyen keveset tud eljutni az ember a vízpartra, akkor erősen meg kell gondolni a dolgot. Most legnagyobb folyónk kapott tőlem bizalmat.
Kedves blogíró barátom, a Mosoni Horgász jóvoltából pénteken egy takaros kis csomag érkezett a nevemre ingyen és bérmentve, ajándék gyanánt. Gyönyörű, kézzel készített úszók, villantók voltak benne, s nem is kevés... Úgy döntöttem hát, ha már feederezni úgyis csak este megyek le, gyors fél órát rászánok az ajándék villantókra, hátha felavatom lesz az egyiket. Mélyponton volt a Duna vízállásilag és kapásügyileg is, a partközelből gyakorlatilag teljesen eltűnt a hal, a falun belül hetek óta nem láttam csuka vagy balinrablást, ami egészen elképesztő. Célom tehát annyi volt, hogy egyáltalán valahogy valamilyen pikkelyes legyen, mindegy mekkora...
Kedvenc kis sarkantyúmon kezdtem, melyen tavaly, és ennek az évnek a nyarán is rengeteg jászt, domolykót sikerült fognom, kisebb csukákkal, balinokkal tarkítva a zsákmányt. Egyszóval jó UL terep. Csakhogy olyan szinten átlátszó volt a víz, és annyira kicsi, hogy kis túlzással gyakorlatilag addig beláttam a víz alá, ameddig dobni tudtam. Semmi, sem rávágás, sem mozdulás, még küszt sem láttam. Tovább mentem, de a helyzet ugyanez volt. Kisütött a nap. Időre kellett hazamennem, így már csak nagyjából tíz percem maradt a felavatásra. A parton sétálva figyeltem, hol látok több küszt összeverődve. Egy langósabb helyen észrevettem őket, odalopakodtam. Valami apróság hajtott is. Dobtam párat a legkisebb körforgóval, ha már úgy sem a nagyja van előttem, de semmi. Na, gondoltam felteszem a legnagyobb, legnehezebb darabot, ami a nagy sokaságból a kezembe akadt, egy kékes festésűt, hogy egy stégre merészkedve a 3-4 méteres vízoszlop alsóbb rétegeit fésüljem át, hátha valami lapul ott.
Semmi. Többedik dobásra sem. De ez nem meglepő, találkoztam útközben több nagyon jó horgásszal, volt olyan, aki pergetve nem tudott még egy bugyli csukát sem fogni az elmúlt két hétben, pedig amúgy rengeteg halat szokott fogni. Volt, aki feederrel nem ért el gébeken kívül kapást sem. S ezek nem kezdők voltak. Sajnos most épp ez a helyzet. Megtanítja jobban megbecsülni a Duna adakozó arcát.
Órámra pillantva az utolsót dobtam. Trükközgettem, de alapvetően lassan tekertem, hogy lent maradjon, de nem volt érdeklődés most sem. Hát, majd tán legközelebb. Kiemeltem a... azaz kiemeltem volna a villantóm, csakhogy kölyökbalin koma rossz néven vette, hogy az ebédje más közegbe készül, és keményen lecsapott. Nem túl hosszú huzavona után a kezembe simult a fióka, hogy aztán pár fotó után újra riogathassa a saját testhosszához nem éppen ideális méretű zsákmányjelöltjeit.
Mennem is kellett, de örültem, hogy felavathattam az ajándékot. :) Majd tán egyszer a patakomon, vagy itt, ha nem lesz ilyen döglött a víz, valami szebbet is elkapok velük. Mentem is haza dolgozni.
Kora este értem le a partra. Hoztam magammal egy bő kilónyi kaját csontival feldúsítva, ezt tömködtem a 100 grammos kosaramba. Egyik nyolcas horgomra sima csontiból került 6-8 szem, míg a másikra sajtaromásból ugyanennyi. Bevetettem őket, az egyiket közepes, míg a másikat nagy távolságra, a közepest dobálom mindig ugyanoda, amolyan "minietetést" létrehozva vele hosszabb távon. A távolabbi kosarába szorosabban tuszkoltam az anyagot, hogy kicsit lassabban oldódjon, ezzel keresgéltem. Általában így szoktam csinálni.
Két üres óra után már igen erősen evett a méreg, hogy mégiscsak a patakra kellett volna menni, ott még rossz napokon is bele lehet futni 1-1 félkilós domiba legalább, és ott még soha nem betliztem. Bíztam benne, hogy a sötétedésben megindulnak a halak, de nem. De legalább gyönyörködhettem a mélykék égben, s tengernyi csillagában. Még a tejút is élesen kirajzolódott. Falun ez nagyon szép tud lenni, olyan tiszta a levegő...
Már-már az összepakoláson gondolkodtam, de annyira azért mégiscsak sváb vagyok, hogy bekevert kaját nem dobok ki, gondoltam, kitartok még egy picit, hogy elhasználjam. Eközben beütött a baj... így ősz derekától annak végéig igen erős allergiás rohamok törnek rám, s egy ilyen lepett meg most is, egyik pillanatról a másikra érkezve. Nem részletezem, mi és hogyan folyt egybe és mennyire, de nem volt kellemes élmény. Látni szó szerint szine egyáltalán nem láttam, így szerencsém volt, hogy a feederem vége veregetni kezdte a lábam. Hohohó! 1-2-szer ugyan mellényúltam, de aztán csak meglett a nyél, bedörgöltem neki. Márna! Végre! Nem volt óriás, de bajszos kis kedvencem így is megörvendeztetett, noha könnybe lábadt s megdagadt szememmel vizuálisan csak otthon tudtam megcsodálni. Az első fotó után sajna a fényképezőm lemerült - valóban rég töltöttem fel, így sok választásom nincs, most csak ezt tölthetem fel. Amolyan kilós forma volt.
Átmeneti vakságom miatt a következő dobás után megengedtem a fékemet épp annyira, hogy a nagy sodrás még ne húzza meg, de a kapás már megrecsegtethesse. Nem is kellett sokáig várnom, újabb torpedó-növendék érkezett, az előzőnek szinte ikertestvére. Róla már nem készülhetett kép, márnát meg elvből nem viszek haza, így otthon sem pótolhattam e mulasztásomat.
Épp, hogy visszaengedtem, a másik botom fékje is recsegni kezdett. Megindultak rendesen így hirtelen! Odarohantam, nagy nehezen megkerestem a botot, s ahogy egy idős horgászismerősöm mondta mindig, besuberintottam. Ez is megvan! Érezhető volt, hogy ennek nincs bajsza, egy szebb dévér küzdött a horgomon. Szákolás után megcsörgettem nagyszüleim, hogy szükségeltetik-e esetleg a konyhára. Mivel épp költözés is lesz, s ott halászlével várjuk a vendégeket, kellett nekik, így hazavittem. Tökéletes a lébe kiegészítőnek. Otthon fotóztam csak, s mértem is, 1,4 kg-ot nyomott.
Visszadobtam mindkét botot, s ezzel pont el is fogyott az etetőanyag, amúgy is haza kellett mennem, nem bírtam volna már sokáig, az allergia egyre vadabb lett. Elkezdtem összecsomagolni, s az egyik botom össze is csuktam. Épp összegumiztam a részeket, mikor 1-1 óvatos fékreccsenést hallottam. Odabotladoztam, bevágtam, s örömmel éreztem, hogy ismét szép hal állt bele lapjával a sodrásba, újabb nagy keszeg küzd a horgon. Nagyobb volt, mint az előző, ezekben a méretekben már igencsak szép hal ő is! Mint otthon kiderült, 1,8 kg volt, már súrolta a "lapát" kategóriát. :)
Ő lett a búcsúhalam, nem dobtam vissza többet, etetőanyag nélkül amúgy is kevesebb esélyem lett volna, plusz már szinte haldokoltam. Pedig ki tudja, még lehet, hogy jött volna 1-2, hisz ez az egész fél óra alatt zajlott le. Otthon még gyorsan lefotóztam a dévér-párost, megmértem őket, majd a pucolást papámra bízva behúzódtam jó meleg kuckómba.
Megesett: 2015.10.09 Írta: Schmidt Bence
