Visszaemlékezés az elmúlt évből - 2015 kezdete

   Ez év augusztusában indítottam el a blogom. Ezt néha túl késeinek érzem, sok történet van, amit szívesen vetnék papírra. Természetesen ez a blog frissességének és lényegének a rovására menne, így alapvetően kerülni fogom. Nagyjából kialakult egy ütemezésem a bejegyzések megjelenésében, heti rendszerességgel adok egyet ki a kezeimből. Ezt nagyjából szeretném megtartani, hisz tudom, hogy sok horgász - köztük jómagam is - télen csak "szobapecázik", keresgél az írások, videók közt, felidézve a jobb időket. Főleg azok, akik környékén nincsen jó téli víz, vagy ideje nincs rá, vagy egyszerűen csak ilyen hidegben már nem viszi rá a lélek hobbijának űzésére. Nálam szép időben, hosszú nappalok során még csak-csak összejön ez a heti egy írás, de ilyenkor már csak szabadság útján tudok eljutni valahová - szerintem ez szinte mindig kedvenc patakom lesz. Az pedig nincs közel, s nem is szeretnék mindig ugyanarról írni, úgy döntöttem hát, hogy ha visszább nem is megyek, 2015-ből előveszek 1-1 emléket.

   Minden bizonnyal sokan vagyunk úgy, ahogy bevezetőmben is említettem. Nem jutunk ki télen a vízre, és bizony pár hét, esetleg hónap után már nem tudunk megülni a hátsó fertályunkon. Így volt ez velem is. Akkoriban hozott össze a sors apukám munkatársával, akivel végül jópár alkalommal jutottunk ki főleg a Dunára, s kedvenc patakunkra. Akkor azonban még mindez a jövő zenéje volt. Hetek óta próbáltunk összehozni valamit, s végül egy közeli holtágon lyukadtunk ki. A Duna nagy volt, a patak úgyszintén - akkor még ráadásul nem is igen ismertük - és úgy voltunk, hogy csak egyetlen halat fogjunk legalább... Szerencsére kettőnk nézete nagyon hasonló ilyen téren, egyikőnk sem a nagyvadra vágyik, hanem egy kis kikapcsolódásra, egy kis élményre. Én vetettem neki fel az UL gondolatát, mely végül meghatározta az évünk.
   Itt kitérnék egy kicsit, több okból is. Egyrészt azzal kapcsolatban, hogy hiába én vetettem fel, nem volt lényegi tapasztalatom még a műfajban. Egy anno darabokra tört feederből eszkábáltam össze egy négy részes rövid kis botot, egy régi orsóval, és az elmúlt nyáron ezzel jártam 1-2 alkalommal patakra, s néha jászozni a Dunára. Jó volt, mert így simán befért a táskámba, akármerre voltam, velem volt. Viszont nem volt túl érzékeny, nem volt túl feszes. Wobblerből is csak egy-két nagyon kezdetleges, barát által készített házi volt, meg a 450 forintos GoldStar Bug. Szóval könnyűpergetés volt, de UL semmiképp.
   A másik, amire kitérnék, az az UL fogalma nálam. Nem fedi az általánosan elfogadott normát, meghatározást.
A megkezdett történetem előtti napokon kaptam meg az első pergetőbotom. 5000 Ft volt orsóstól, rátekert zsinórostól. Gondolom, ez a hihetetlenül alacsony összeg sokmindenkinek adhat okot felhördülésre, de egyrészt nekem ez fedi le az elveim, másrészt azért rengeteg pénzem sem volt rá. Energo Team Skill III nevű bot volt egy 2000-es kis orsóval.

Hű társ mindenben...

Nem tökéletesen fedi le azt a dobósúly tartományt, melyet "ultralightként" emlegethetünk, de nagyon feszes kis bot, nagy megelégedéssel használom azóta is!
Fogtam már ugyanis igazi, 0-6 grammos pálcát is a kezemben ebben a témában, de nem tetszett. Szeretem, ha azért a bot nem dolgozza ki tökéletesen a hal minden mozdulatát, s a kezemben is érzem azt. Szeretem, ha a keményebb szájú halak is biztosan akadnak. Szeretem, ha nagyobb csalikhoz nem kell egy másik botot vinnem, ha épp "stílust váltok". Remekül érzem vele a legkisebb domikat, akár gébeket is, de az idei 45-50 süllőmből egyetlen egy szabadult csak el, gerincességének hála. Ha kedvem szottyan, úsztatni is tudok vele. Igazi mindenes!
Na de erről ennyit. Ezzel kezdtem, s ezzel fejeztem be 2015-öt.
   Történetem idején mohóan berendeltünk egy adag apró Relax gumit, és kis horgokat - melyek túl nagyok lettek. Otthon gondolkodtam kicsit, fogtam egy kisméretű hosszúkás füles horgot, meghajlítottam, hogy felfelé álljon a szem, és rácsíptettem egy darab ólmot. Arany akrilt festettem rá, és feketével egy kis szemet. Nem volt tökéletes, de tán megfelel majd... Később aztán szakállmentes horgok helyettesítésére egyszerűen gombostűket hajlítgattam meg, s sörétólmot csíptettem rá. A téli-kora tavaszi kevés sügeres, kisbalinos, snecis horgászataim javát ezzel űztem! Jól működtek, és a halnak sem esett tőlük baja.

Mint dédapáink... egyszerű, de jó!

De akkor még nem tartottam itt. Elmentünk a közeli holtágra, s fohászkodtunk, hogy tapasztalatlanságunk ellenére legalább egyetlen pikkelyessel összehozzon a sors. Én két centis zöld twisztert tűztem apró tákolmányomra, s azzal emelgettem a videókon látott módon. Egyértelműen sügér volt a célhal.
A víz fele be volt fagyva. Első beállón hiába próbálkoztunk, nem volt semmi. A második egy stég volt, emelgettem mindenhol, eldobni nemigen mertem a csalit, mert a növényzet még ilyen hidegben is csak kevés horgászható vízréteget hagyott felül. Azért igyekeztem keresni egy lyukat, találtam is egyet - igaz, ott meg egy bokor volt. Bedobtam, s lassan pöcögtettem magam felé, mikor a kristálytiszta vízben megvillant valami. Meg is jegyeztem társamnak meglepettségemben, hogy "van ott valami!". Bevágtam, s rövid kis küzdelem után kiemeltem életem első pergetett sügerét! Fülig ért a szám, ennél aztán nem is kívánhattam többet, idei első pecán, ismeretlen módszerrel, félig saját műcsalival pláne!

Kis csíkos bandita!

Ő egy későbbi horgászat alkalmával érkezett, már a saját készítésű, gombostű-jigre! :)

Hát több nem is jött aznap. Így zajlott az első horgászatom 2015-ben. Kezdésnek jó volt, de azért mindketten másra vártunk, főleg a domolykókat akartuk végre megkergetni. A számunkra akkor még ismeretlen patak azonban nagy volt egész télen, s mivel messze is folyik tőlünk, inkább megvártuk vele a márciust.
Úgy képzeltem, hogy addig pihentetem frissen vásárolt pálcám, azonban február második felében lakhelyemtől pár száz méterre egy hajó alatt összegyűltek a küszök. A snecizésben túl sok örömet önmagában nem lelek, úgy határoztam hát, hogy fogok párat műcsalival! Először kis twiszterekkel próbálkoztam, kevés eredménnyel. Sok volt a küsz, fogtam közülük véletlenszerűen, de tudtam, van ennél jobb. Ekkoriban nézegettem bőven a videókat, s találtam leírásokat a "tenkara" nevű módszerről, mely gyakorlatilag egy leegyszerűsített legyezés, egy hiperérzékeny, spiccbotszerű bottal. No, hát én megalkottam a parasztváltozatát.
Fogtam egy négyméteres spiccbotot, fűztem rá 20-as fluorocarbon zsinórt, a végére pedig egy kis horgot, melyre vagy kezdetleges, pirosas legyet kötöttem - na jó, inkább cérnacsomót -, vagy szakadt kis fehér twiszterből kicsíptem egy kis darabot, mely így a bordái miatt csontira hajazott. Lementem, és elkezdtem suhogtatni. 4-5-ször csak megérintettem vele a vizet, aztán a következőre rajtahagytam, hogy az addig magukat felidegesítő snecik elkaphassák a csalit.
A sikeressége minden várakozásomat felülmúlta. Jószerével minden bent hagyott cuccra akcióm volt, felét tudtam nagyjából megfogni. Nagyon élménydús pecák voltak, hisz így gyakorlatilag sokszor másodpercenként suhintottam egyet a hosszú bottal! Ennél sportosabb módszer snájdereink becserkészésére nem sok lehet. :)

Tökéletes akadás...

...a kis fehér álcsontira

Néha ők is beköszöntek...

Nőjetek nagyra!

   Néha melléktermékként megjelentek a kisebb balinok is, de a legérdekesebb anektdotám a szél apró hajtóihoz fűződik. Szürkült már, s bőszen suhogtattam. Egyszer aztán a szokásosnál picivel nagyobb ellenállás köszöntött. Nem volt túl meglepő, hisz beestek a suhanc balinok is néha. Mikor aztán megláttam, hangosan felnevettem, hisz a 14-es sneciző horgon egyszerre két küsz fityegett! Sajnos szakáll nélküli mivolta miatt gyorsan leverték magukat, így kép nem készülhetett, de egészen elképesztő látvány volt, lehet, hogy soha életemben nem látok ilyet!
   Azért természetesen néha a balinokat is űztem, még ha nem is túl gyakran.
Tán a harmadik horgászatom lehetett ott, s kicsit korán értem ki, társam még nem volt ott. Először wobikat és körforgókat húztam, de nem ragadozott az őn. Feltettem egy 2,5 centis kis csillogó zöld twisztert, s emelgettem minél lassabban, néha gyorsan húztam, mint nyáron... semmi. Végül feltettem egy ugyanakkora barna, kétfarkú gumit. Pöcögtettem végig a komp mentén, mikor egyszer csak ki akarta venni valami a kezemből. Márpedig az nincs jól, úgyhogy nem engedtem. A nézetkülönbség eredménye egy karikába hajló pálca, röviden felsíró fék lett, s új botom első rendesebb tesztje. Végül csak megszelídítettem a kiló körüli balint, és tarkón ragadtam. Megkértem egy arra járót, hogy készítsen pár fotót - szerencse, év elején még nem gondoltam blogra, nem dokumentáltam rendesen, ahogy az a későbbiekből ki fog derülni, vagy az ezt megelőző képekből már meg is történt -, majd visszaengedtem.

Februári szépség... :)

   Visszaemlékezéseim itt fejezném most be. Most veszem észre, hogy elég hosszúra nyúlt... igyekeztem úgy megírni, hogy benne legyen az év és módszerkezdeti próbálkozások szegényessége, egy kis "önismertető" és azért némi érdekesség, normális hal is. Remélem, valamelyest sikerült!