2 óra az álomvíz partján...

Sziasztok!

Úgy terveztem, hogy elkezdem visszamenőlegesen megírni pár kalandom, ám e blog szerencsét hozott, s megalkotása másnapján csodálatos kis horgászatban volt részem kedvenc patakomon. 

 

   Munka, fáradság miatt nemigen jutottam el kedvenc patakomra, mely nincs hozzám olyan közel, így nem lehet csak úgy leruccanni rá, főleg, hogy nincs jogsim, az utazás oda pedig csak átszállással valósulhat meg, és soook sétával, ami miatt fáradtan nem volt kedvem és erőm felkerekedni. Most azonban útra keltem, annak ellenére, hogy sok tiszta horgászidőm nem volt.

   Hosszas gyaloglás után érkeztem meg kedvenc helyemre, négy óra tájékán. A vízállás - mint mindenütt - döbbenetesen alacsony volt. Alig volt olyan szakasz, ahol nem láttam le az aljára. Süllőben és kisebb harcsában reménykedtem, bár a napszak miatt kevés volt rá az esély, s a vízszint láttán még kevésbé bíztam benne. Azért megpróbáltam.

   Tettem fel gumit 2,5 centitől 10 centiig, próbálkoztam kisebb-nagyobb házi wobblerrel, ssr5-el, míg végül... Itt vissza kell ugranom kicsit az időben.

   Otthonomtól busszal indulok el, s kicsit túl korán készültem el. Volt még 15 percem, és megláttam egy kávéskanalat, még régen vettem. Na, gondoltam, ezt 10 perc alatt simán átsegítem a támolygóvá válás rögös útján, hogy nemesebb célokat szolgáljon, mint egy dobozban porosodva. Lehetett vagy 3 centi hosszú. Átfúrtam két ponton, felraktam rá egy viszonylag nagy horgot. Sosem voltam nagy rajongója a támolygóknak, mint ahogy fő célhalának sem, de gondoltam, ennyivel is színesebb lesz a palettám...

   Szóval mindennel próbálkoztam, semmi. De nem is igen hittem benne, hogy domin és sügéren kívül bármi is itt maradt volna. Végig le lehetett szinte látni, csak a meder közepén nem, ott is szerintem 10 centi lehetett maximum a "vakfolt". Kínomban az otthon sebtiben barkácsolt kis kanalat tettem a kapcsomba.

   Átdobtam a túloldalra, és lassan léptettem befelé... egyszer csak nem jött. Aztán az akadó első tompa mozdulatára beemeltem, mire felemelkedett víz közé egy a víz szintjéhez képest meghökkentő méretű gyönyörű tarka csukatest. Heves küzdelem vette kezdetét, igyekezett a bokor alá bújni, nagyon feszíteni nem mertem, mert nem tudtam, hogy akadt neki a pici kanál. Szerencsére a bokor sűrűjét elkerülte, és a kanál is a szája sarkába akadt, így pár kirohanás után meg tudtam szákolni. Addigi legnagyobb pataki halamat tarthattam a kezemben, hihetetlen élmény volt, ekkora vízből, ilyen kánikulában, egy "last minute" csalival! Gyorsan megszabadítottam a szúrós falattól, megmértem. Mérlegem lapja törött már, nem látni pontosan, hol a nyelve, valahol 1,6-1,8 kg körül állt meg. Némileg odébb vittem, és ott eresztettem szabadjára, mert az itteni helyemet már megetettem, s békéshalra is rá szerettem volna próbálni, amihez nem túl ideális egy a közelben leselkedő darabosabb csuka.

   Feleslegesen sétáltam. Sajnos nem csak egy volt ott. Következő dobásnál komoly rávágás, előzőhöz hasonló nagy - vagy még nagyobb, legalábbis annak tűnő - tarka test, fékvisítás, és megkönnyebbülő szerelék volt a forgatókönyv. Megdicsőülése után apró kanalam gyorsan meg is boldogult. Hiába, egy 3 centis kanalat könnyen beszippant egy nagyobb csuka, az elsővel még szerencsém is volt, csak sajnáltam a csukát is, meg a kanalam is.

   Aztán bármit tettem fel, semmi. Úszóztam kicsit, melynek során fogtam két domolykót, és megtépett egy ponty. Ahhoz közöm sem volt, nem kis darab volt, a kapást lereagálni sem tudtam, épp nem a kezemben volt a bot, s mire odakaptam, már csattant a 25-ös monofil. Ezután néma csend, csak hatalmas mennyiségű kis lepke érkezett a konzervkukorica édes illatát követve.

   Mivel elég kevés időm volt már indulásig, a maradék órácskám kedvenc domolykóim hajkurászásával töltöttem.  Rögtön az elején nehézségekbe ütköztem, ugyanis a kedvenc helyemen úsztatott egy idős bácsi. Ezzel még semmi gond nem lett volna, hisz a patak mindenkié – akinek van engedélye, és nem viszi el tízesével a méret és darabszám korlátozással védett halfajokat. Mert hogy ő ezt művelte. Ült egy nagy vödrön, fogta a domikat, és dobálta be maga alá. Elkezdtem magyarázni neki, hogy méretkorlátozás, meg egyebek, de látszott, hogy nem igen érinti meg a dolog. Például abból, hogy nyugodt lélekkel csinálta tovább.
Sajnáltam, hogy nem volt pénz a telefonomon. Tavasszal őrzésre jogosult ismerőssel jártam a patakot, aki visszadobatott méreten aluli pontyot is. Jó érzés volt. annak ellenére, hogy vannak itt olyan „kosaras” bandák, akik akár mázsaszám tudják vinni a halat…

   Nem sokat búslakodtam azonban, hisz ez a csodás kis patak még ennek ellenére is valahogy mindig meg tud újulni. Minden beállásnál fogtam domolykót, emlékezetem szerint 15 darabot. Nagyjából húsz dekától 60 dekáig jöttek. Legjobban az 1-es körforgó ízlett nekik, de jöttek saját darázsra, hernyóra is. Hihetetlen érzés volt két hónap után brutális erejű rávágásuk, mellyel a gerinces bot miatt szinte a kezemet akarták kitépni a helyéről… csodás kis jószágok. Természetesen mind visszakerült a vízbe. Íme néhány fotó:

   Egy gödörnél megálltam még, feltettem egyetlen régi, saját készítésű támolygóm, sikerült fogni egy kicsivel méreten aluli csukát – melyet valami már megtámadott…
Különlegessége volt, hogy bedobtam a kanalat, s az lehullott a fenékre, mert épp szúnyogot csaptam le a szemem mellől. Aztán a csuka felvette onnan.  Ez a támolygóval fenekezés módszere. :)

   Csodás nap volt, rádöbbentem, mennyire nem voltam normális, hogy kihagytam két hónapot. Pár nap múlva újra megyek. :)

Megesett: 2015.08.14                                  Írta: Schmidt Bence