Júliusi süllőinvázió a község szívében

   Néhány résszel ezelőtt írtam pár kölyöksüllőről, mint első elejtett példányokról könnyűpergetőként. Júniusban nem volt ideális a víz annyira, nem raboltak a tüskések, azonban néha leugrottam sötétben, és néztem, van-e pár rablás. De nemigen voltak aktívak, nem is próbálkoztam rájuk. Hanem július eleje környékén lement a víz - előző bejegyzésem is ekkorra datálható - és a hirtelen összeszűkült mederben a halak teljesen megbolydultak. Nagyon szép, 1-3 kilós dévéreket lehetett fogni sorban, márnát, csukát, de róluk később szól majd a fáma. És igen, megindultak a süllők is.

   Egyik ilyen esti felderítő sétám közben különös hangra lettem figyelmes egy olyan móló környékén, ahol soha nem horgászik senki, és én sem próbáltam még. Olyan volt, mintha ostorral verték volna a vizet. Sötét volt, s noha az utcai lámpák szolgáltattak némi fényt, nem láttam pontosan, mi zajlik ott. Talán kacsák... De azért kíváncsiságom nem hagyott nyugodni, lementem oda, s figyeltem. Emlékszem, elsőre nem is történt semmi, csak milliónyi küszt láttam, amint szinte verik a vizet. Aztán egyszer csak a mesterséges fényben csillogó víztükrön elindult sodrással szemben egy tolóhullám, nyomában csak úgy spricceltek szét a snájderek, s végül kaffantással zárult a mutatvány. Hohó, szóval itt vagytok! Nem is csoda, ilyen apróhal bőséget nemigen láttam még, terülj-terülj asztalkám volt ez a ragadozók számára. A ponton mindkét oldalán folyamatosan megismétlődött a jelenet. Látszott a rablásokon, hogy nem óriások, de azért biztosan méretesek. Akkoriban vettem meg az első komolyabb bolti wobblerem, egy jó helyi horgász javallatára egy SSR5-öst. Ezt tettem fel először. A kezemben papám régi süllőző pálcája volt, nem az UL botom - nem is tudom, miért.
   Macskaléptekkel lopakodtam be, nehogy megzörrenjen valami lánc, megdobbanjon holmi deszka. Finom dobással ejtettem rá a vízfelszínre a műcsalim, s lassan, pöcögtetve kezdtem húzni. Semmi. Újabb dobás, semmi. Egy ízben pedig jött megint a látványos tolóhullám, még szinte éreztem is, ahogy megsodorja a műhalat, de végül egy mellette lévő küszre vágott rá. Megpróbáltam az építmény mindkét oldalán, de nem érdekelte őket a dolog. Gondolkodóba estem. Talán a küszszínű csali nem túl ideális millió ugyanolyan közt, de színes wobblerem nem volt. Feltettem hát egy épp pár nappal korábban vásárolt 10 centi körüli sárga-fekete manns gumihalat. Eldobtam, de első dobásokra megint nem jött semmi, pedig a látványos, fröcsögős futások megint jelen voltak, de valahogy épp akkor, mikor a csalim messzebb volt, vagy épp, mikor kiemeltem. Gondoltam hát egyet, s csak úgy botvégről belógattam magam mellé, és emelgetni kezdtem a stéget tartó egyik vaskötél mellett. A féket viszonylag szorosra állítottam, hogy az akadás biztos legyen, de a visszaforgásgátlót kikapcsoltam, hogy a rövid póráz miatt azonnal tudjak engedni neki, ha kell. Szeretek nagyon így fárasztani, jobb a kontaktus a hallal, csak vigyázni kell, hogy a tekerő kéz mindig a fogantyún nyugodjon, különben az visszaforog, és halunk nem akad meg, plusz bogozhatjuk ki a csomót, amit a hibánkkal okozunk. :)
   Na de kibogozom inkább az írásomat most, s visszatérek a történtekhez. Szóval emelgetni kezdtem a gumit. Elég jól húzott a víz, nagy fejjel tudtam csak megcsinálni. Emeltem párat, mire jött a menetrendszerű tolóhullám. Akkorra már nagyon borzolta az idegem, hogy ennyire át tud verni. Néztem, merre szalad pontosan, s ott emelgettem, amerre tartott. Odaért, a kezemben pedig kétrét görnyedt a bot, s tekertem is visszafelé sebtiben a kart. Hamar megállt, s hamarosan a felszínen rázta a fejét az első éjszakai herceg. Olyan "kilóhúszas" lehetett. A húzós víz miatt csak nehezen tudtam szákba terelni, de csak meglett!

Az első...

Csináltam még egy közös fotót is, hátha nem lesz több... :)

  
   Megvan hát a trükk! Kíváncsi voltam, ez randalírozott-e csak, vagy voltak többen.
Voltak.
Bő fél év távlatából nem emlékszem pontosan a számokra, de első éjjel biztos, hogy nagyjából tíz darabot fogtam, 80 dekától bő másfél kilóig.  Minden alkalommal csak be kellett lógatni botvégről, és már jöttek is. Volt, hogy tényleg szó szerint csak be kellett lógatni, és már nem találtam a kontaktust, mert elmarta egy ebfogú. Egészen elképesztő élmény volt. Gondoltam, ilyen sem lesz több.

Alapvetően a C&R híve vagyok, egyetlen kivétel ez alól a süllő. Belőlük többször hazaviszek 1-2 darabot, most is így történt. Az első kettőt hazavittem, majd a könnyűpergetőmmel tértem vissza az élmény fokozásáért, a továbbiakat már azzal ejtettem el, s engedtem útjára.
   Másnap reménykedve mentem vissza. Ennek ellenére szinte el sem hittem, mikor megint pont ugyanúgy durrogtak az ebfogúak, mint előző nap. Megint fogtam néhányat, majd gondoltam, próbálgatom a gumijaimat, hadd legyen több is, amiben megbízhatok. A régi kedvenc fehéremet tűztem fel, de negyed órán át semmi, pedig még raboltak körülötte. Másokat is rátűztem, semmi. Na, vissza a sárga-fekete. Első lógatásra görbült a pálca. Elképesztő, mennyire finnyásak voltak a színre még ilyen nagy zabálás közepette is! Biztos ez volt az a kombináció, ami elég látványos volt nekik, de azért nem túl feltűnő, rikító, hogy gyanút keltsen.

Az a bizonyos sárga-fekete... a képen már teljesen szét van marva, de csak nem akartam leváltani...

   Ez a csoda 2-2,5 hétig tartott. Lassan azért lekoptak, a vége felé már "csak" 1-2-3 darabot tudtam fogni alkalmanként. Minden nap leugrottam este, 20-30 percnél sosem voltam tovább, mert az elején sokszor lelkiismeret furdalásom támadt, 5-6-10 egymás után kifogott hal után, a vége felé meg már csak alkonyatkor jöttek, utána leálltak. Kicsit utólag sajnálom, hogy nem készítettem több - jobb - képet, de sajnos nem tudtam, hogy blogot fogok írni. Azért remélem így is szemléltetik a leírtakat, s valamelyest átadják az élményt! Némely fotón igencsak sárkányosan pózolnak, barátnőm kifejezetten ijesztőnek titulálta őket. :)

   Ebben az időszakban legalább 40, de inkább valemelyest több süllőt sikerült fognom, amivel egy hónap alatt 10-et vertem a tavalyi összdarab számomra. :) Egészen döbbenetes élmény volt. Aztán persze lassan szétszéledtek, s nemsokára már ismét néma csend volt a móló körül. A Duna ismét felvette rejtelmes köpönyegét, s úgy tett, mintha ezek a csodás esték sosem történtek volna meg.


Megesett: 2015 júliusán                          Írta: Schmidt Bence

Keszegek és egyebek - avagy egy nagyon-nagyon színes UL pergetés a Dunán.

   Leginkább márciustól kezdem el újra űzni kedvenc halaim, egy ideig most pihen a pálca, pihen a felszerelés. S amíg pihen, gyarapodik, hisz a peca.hu oldalról, illetve a Mosoni Horgász wobblerfaragó barkácscikkéből ismert Bicska négy csodaszép kis domis wobblerrel lepett meg! A jelenből egyelőre ennyit tudok mondani, a wobblerek majd a jövőben bizonyítanak, míg én ismét a múltban kotorászom. Most kedvenc, sekély dunai szakaszomon történt első tavalyi ultralight pergetésemre esett a választásom. Remélem jól esik majd a télből kicsit megint a nyárba csöppenni!

Csodaszép munkák, köszönet Bicskának az ajándékokért!

 
   Történetem július elejére tehető, az első napok egyikére a vízállás hirtelen zuhanása utáni nagyon kis vízben. Van egy hely lakhelyem mellett a Dunán, amely csak 200 alatti vízben horgászható. Blogom első bejegyzéseiben is innen olvashattatok pár történetet! Az első napok azonban mindig különösen szépek. Általában kevés az ilyen mértékű apadás, van, hogy egész évben nincs, alig vártam hát, hogy végre így legyen. Meg is rohantam azonnal a vizet.
   Mivel több, mint fél éve történt az eset, nem emlékszem mindenre pontosan, de azért nagyjából igen. Villantóval kezdtem a fenti szakaszon, a sekély zátony ráfolyásánál, még délután, verőfényes napsütésben, hőségben. Beálltam csizmaszárig a vízbe, hogy a folyásnak legalább merőlegesen dobálhassak. A 0-ás és 00-ás méretű meppsre szépen jöttek a kis balinok és szebb snecik - már meg sem lepődök, viszonylag gyakran fogok, légynek nézhetik a kis műcsalikat.

A nyitóhal

A vérmes fenevad... néha sneci is elcsábul a kis villantókra, wobblerekre...

   Leginkább azonban a jászokat kerestem, ők a pálya jellemző halai - noha a szebbek csak akkor jönnek ki, mikor elkezd kicsit áradni a víz. Bandukoltam is tovább, a következő beálló is halat adott - mégpedig nem is akármit, a Dunán viszonylag ritkán látott vendéget, egy Domit! Gyönyörű, narancssárga színekben pompázott.

Egyik kedvenc halam, a Dunán különösen örülök neki mindig!

Nyilván nem férhet kétség a visszaengedéséhez :)

   Ha jól emlékszem, e helyt jött még 1-2 apróság, végül továbbálltam. A következő 50-60 méter eseménytelenül telt - valamiért ez a rész mindig üres, pedig alig különbözik a felette és alatta lévőtől... talán csak annyiban, hogy nincsenek kiszögellések, sima lapos pálya. Végül leérkeztem a kedvenc részemhez, ahol a legsekélyebb. Dobástávnyira is csak feltartott bottal lehet vontatni a műcsalit, mert van, ahol méteres is megvan a víz, de rengeteg a kisebb domb. Itt mindig megkeresem azt a vonalat, ahol a kis emelkedőkön a legmesszebb lehet begázolni, de itt még erre nem volt lehetőség, így a partról kezdtem dobálni. Igyekszem minél messzebb bejuttatni ilyenkor a műcsalit - mely jelen esetben is körömvillantó volt -, hogy azért meglegyen a távolság, de ne kelljen túl gyorsan csévélni, hanem kicsit besegítsen a sodrás... Egyik dobásnál aztán mikor egy bucka felett húztam el, így a felszínt súrolta a kis körfori, leszedte egy kis jász. A 4. halfaj is kipipálva aznap... :)

Kis jász...

...nőj nagyra!

   Lassan kezdett lebukni a nap, megérkeztek a szúnyogok. Felkerült a felső. Végre találtam egy gerincet, ahol ügyesen és óvatosan lépkedve bejuthatok egy benti szigetre. Kettő is van egymás után, de a második alatt 10 centis víz sincs, az szinte horgászhatatlan. Ez e legkedvesebb helyem, imádom, ahogy a Duna körbefon. Ha kifelé és lefelé, esetleg a ráfolyásán dobálok, akkor a sekély víz banditái ugorhat be, míg befelé van egy kisebb törés, van ahol örvénylő, van ahol álló vízzel, ott már méter feletti a víz, a keszegek szoktak kihúzódni oda szürkületkor.

Itt az a bizonyos szigetcsoport... a baloldali, belsőre szeretek ráállni.

   Még nem szürkült annyira, mint a képen, csak a magasabb fák vetették árnyukat a vízre. Guggolva lopakodtam befelé a szigetre. Még annak a ráfolyását dobáltam egy saját kis wobblerrel, mikor a 10 centis vízben tolóhullámmal követte le a csalit egy ifjú vadász. A szándékot tett követte, melynek eredményeképp egy újabb domolykót foghattam a kezemben! UL pergetőként igazi kánaán volt ez a nap már eddig is.

Még egy domi!

   Pedig az igazi érdekességek még hátravoltak. Először azonban még nem ők jöttek sorra, a szürkületi balinokra vetettem be továbbra is a saját készítésű darazsat, mellyel az előző domolykót csaptam be. Viszonylag sokat kellett dobálni, mert már egy ideje a pályán voltam, és a bogár dobótávolsága kicsi. De egy jól sikerült művelettel eljuttattam egy törésig, ami mögött elhúzva ledurrantotta egy 15-20 dekás forma balin. Saját műcsali is pipa!

Balin a darazsamra

Balinportré

   A furcsaságok sora ezután következett. Mint mondtam, van ott egy olyan rész is, ahol áll szinte a víz, egy bő méter mély öböl. Ennek a határán vágott el a víz, úgy táncoltattam a sárga kis Kenart Hunteremet, hogy ne az igazán húzós részen legyen, de azért remegtesse némi sodrás. Tompa elnehezülést éreztem, s a bevágás után fura, kicsit súlyos rugdalózás volt a válasz. Kicsit szebb jász lehet? Tanakodtam. Hamar felvillant azonban, fakón... egy közel félkilós dévérkeszeg vette fel a csalit! No, ezt már szákolni kellett, a kézben rugdalózó keszeg hármashoroggal nem túl biztonságos kombináció. A hátamon hordom ilyenkor a merítőm, leakasztottam, s a pajti belecsusszant. Még szerencse, puha szájából a hálóban ki is pattant a horog...

A ragadozó dévér esete...

   Alig tudtam elhinni, ilyet sem fogtam még pergetve. Ezt az infót egyébként elraktároztam, hogy itt van dévér, s a későbbiekben volt, hogy úsztatva sikerült fognom ezen a kis vízen párat.
És nem volt még vége az estének...  próbálkoztam itt tovább, de nem jött semmi, kihátráltam a partra, s kissé feljebb mentem, mert arrafelé apró cuppanó hangokat hallottam. Fent hagytam a kis Kenartot, akkor a kedvenc wobim volt szürkületben, jól látható kis cucc. Merőlegesen húztam a vízre, de olyan lassan, hogy szinte inkább csak sodortattam, alig remegett. Kopp-kopp-kopp... nincs meg. A jelenet megint megismétlődött. Kicsit feljebb álltam, hogy a sodrással szemben tudjam húzni az iménti helyen a csalit... No persze itt is csak lassan, szinte megállítva. Egyszer csak újabb koppanás érkezett, s ezúttal meg is lett! Ismét csak jászt vártam, de ezen a csodálatos, különös napon már meg sem lepődtem, mikor karikakeszeg bukkant fel helyette. Akkoriban még azt sem fogtam, de korábbi - valós időben később megtörtént blogbejegyzésemben már olvashattatok tán róla, hogy azóta néha tudatosan is tudtam üldözni őket. :) Mindazonáltal akkor még mindkét keszegfaj új volt a palettámon, rettenetesen örültem! A kép sajna az alkonyatban nem lett az igazi, de a faj és a sárgán világító wobbler tán kivehető azért.

Békéshal? Te is fiam, Brútusz?

   És a napnak még mindig nem volt vége. Pár héttel ezelőtti bejegyzésemben említettem, miért szeretem annyira Energo Team Skill III botomat. Olyan pálca ez, mellyel a legkisebb hal is élmény, de már nem feltétlenül UL kategória, és mivel gerinces, akármikor válthatok vele nagyobb csalira, más halfajra. Gondoltam, ha már ott vagyok, megpróbálom a süllőt, tavaly is fogtam itt 1-2 példányt. Visszalopakodtam a felső helyhez, mert ott egy nagyobb kőnyelv van. Emögött jött tavaly néhány. Bevallom, annyira nem hittem benne, nem volt ideális hozzájuk a víz, de gondoltam, ki tudja... Dobtam párat a kedvenc nagyobb háziwobbleremmel a burványló vízben, de semmi. Odamentem a törés kezdetéhez, és fehér gumihalat csatoltam a karabinerbe. Eldobtam közelre csak, nehogy elakadjak a sekély vízen, szép lassan pöcögtettem magam felé a felszínen. A bot vége alá ért, ahol a törés surranója volt. Nézegettem, milyen jól látszik így sötétben is, mikor egyszer csak eltűnt. Rántást nem is éreztem, megtolással jött a félig-meddig látott kapással érkező süllő! Szerencsére gyorsan lereagáltam a meglepő helyzetet, rövid pórázon, 25-30 centis vízen pedig irdatlan hacacárét művelt a hal. Szerencsére meglett, nem rázta ki a szájából a szúrós falatot. Készítettem fotót, majd természetesen visszaengedtem a késő alkonyat hercegét oda, ahonnan jött.

Egy hihetetlenül színes napra tette fel a koronát!

Tényleg csodálatos napot zártam, számomra maga volt a kánaán. Gyönyörű hely, hét féle hal,  ragadozók, békéshalak pergetve... Kívánhat-e ennél többet egy UL-es? :)


Megesett: 2015.07.08                                        Írta: Schmidt Bence

Kárászdömping egy apró kis patakon, némi domolykóval megspékelve

   A nyár első napjain látogattam el egy pici kis patakra. Nem a megszokott helyemre mentem, ami a maga 6-7-8 méteres szélességével és méter körüli átlagmélységével a környék messze legnagyobb vízfolyása, hanem attól jóval feljebb, egy olyan részre, ahol az átlag szélesség 2-2,5 méter, a mélység 30 centi, és rengeteget kell gyalogolni 1-1,5 méter magas sásban és bozótban, hogy horgászható részhez érjen az ember. A vízügy egy helyen sorozatban keresztköveket hozott létre, s ezek alatt közel méteres mélységet sodort ki magának a víz. Ide látogattam el UL botommal saját készítésű úszós felszereléssel.

   Sokan felhördülhetnek, hisz egy ilyen kis pálca nem úsztatni való. Általában nem is, de mivel itt csak apró halakból álló élménypeca várható, s a víz is kicsi, ezáltal sokkal élvezetesebb kárászozni is vele, mint egy keményebb cuccal. Buszról leszállva kb. két kilométernyi séta következett, mely minden volt, csak nem könnyű. Tavaly nyáron voltam itt 1-2 alkalommal, tudtam, hova kell mennem, de akkor jobban le volt kaszálva, most 1 méternél kisebb sehol sem volt a gaz. Az elmúlt évben sikerült itt meglepő eredményt is elérnem, 30-40 dekás, valamint közel kilós ponty, és közel méretes harcsa is akadt a horgomra, néhány szebb domival megfűszerezve. A fő hal azonban a 8-10 dekás kárász, rájuk fájt most leginkább a fogam. Egy jó kis élménypecára, sok kapással...

Legtöbb helyen alig látszik...

Az igazi vadon... :)

Ezek az ominózus keresztkövek, melyek "felhízlalják" maguk felett, és kimélyítik maguk alatt a vizet. Itt gyűlnek össze a környék halai...

 

   Nagy nehezen eljutottam a kedvenc helyemre.  Alig tudtam leverekedni magam a meredek parton, s kialakítani egy helyet, ahol stabilan állhatok. Felszereltem botom, és gilisztát tűztem a horgomra, mely tapasztalatom szerint ezen a vízen sokkal jobban működik, mint a csonti. Kezdetnek a mélységet szerettem volna megmérni. 80 centi körülire húztam a szereléket, de nem ment le. Persze, hogy nem, hiszen máris a szájában fogta a horgot egy kis kárász.

Az invázió megkezdője

   Nem ritka jelenség, minden gödörben szokott ülni néhány hal, melyeket gyorsan ki lehet fogni. Aztán általában elfogynak. Most is így kezdődött, vagy 5 percig kis túlzással nem tudtam beállítani a feneket. Csak jöttek és jöttek... kíváncsi voltam, mikor fogynak el, hisz a pataki peca tényleg olyan, hogy komoly utánpótlás - etetés nélkül pláne - egy adott helyen nincs, a halmennyiség meg véges. De csak nem akart fogyni. Vagy a harmincadik halat fogtam már, mikor kezdtem felfogni, hogy itt valami elképesztő halmennyiség van. Gyakorlatilag többen vannak, mint a víz! Elkezdtem felvenni a kapásokat, akkor még nem blog miatt, csak ismerősömet is meg akartam fűzni egy kis pecára, miatta, hogy elhiggye, hogy itt tényleg ennyi kapás van!

   Egy olyan ismerősről volt szó, aki épp akkor váltotta ki az engedélyét, és sosem fogott még halat. Erre aztán tökéletes!
   A kárászok pedig csak jöttek, és jöttek. Sosem akartak elfogyni. Technikáról sokat nem érdemes írni, hisz csak be kellett lógatni a cuccot s kész. Sebesebb folyású részeken visszatartottam, akkor is jöttek a "rávágások". Próbáltam szelektálni egy ideig kukoricával, hátha ott ül egy ponty is, de esélytelen volt, azt is azonnal tologatni kezdték a karcsik. Hogy lehet 8-10 négyzetméteres helyen ennyi? El sem tudtam képzelni. Hisz amikor itt jártam, akkor úgy volt, hogy egy gödörből kijött 3-4 darab, aztán vége. Tovább mentem, a következő gödörben megint fogtam párat... és így tovább. Biztos nemrég szökhettek ki a halastavakból, amelyeken keresztülfolyik!

Átlagméret

   Miután megfogtam az utolsó kárászom, nem azért hagytam abba, mert már megállt a hal, hanem mert mennem kellett. - tavalyról emlékeztem egy pár méteres szakaszra, ahol járkálni szoktak a - patak méretéhez képest - szebb, közel félkilós domik. Így sem voltam elégedetlen, közel száz kárászt fogtam, becslésem szerint 80-90 darabot. Igazán szép nem esett köztük, de akciót bőven szolgáltattak!
Siettem vissza, hogy még megdomolykózhassam a kedvenc helyemet. Közben egy még sosem próbált helyen még lógattam egyet, egy kis domi lett a jutalmam.

   Folytattam tovább az utam, ennél szebbekre vágytam. A túlparton egy legelő szürkemarha kíváncsi tekintete kísért el egy darabon...

Béke :)

Végre megérkeztem. Szélsebesen átszereltem, akkor még csak kis 500 Ft-os Goldstar Bug-om volt, azt tettem fel. Az első pár dobás nem hozott eredményt, de mintha egy kanyar külső ívén láttam volna valamit... odadobtam, s már szedte is le a domolykó. Mindig hihetetlen, amint egy másfél méter széles vízen egyszer csak egy szép hal küzd a zsinór végén! Keményen ellenállta, bemenekült többször a sűrű növényzetbe, de végül csak meglett! Olyan negyven dekás forma, szűk harminc centi volt.

A kicsiny patak királya!

   Mivel nagy ramazurit csapott, több nem jött, mentem is el. Igencsak élménydús horgászatot tudtam magam mögött egy igazi vadvízen!
   Az imént nem véletlenül említettem ismerősömet. Pár nappal rá vele is elmentünk. A múltkori halbőség ugyan nem volt, de azért így is be lett avatva, ketten tán 30 kárászt foghattunk, közte jött egy helyi viszonyok közt egész szép, 25-30 deka körüli, amit szerencsére ő fogott, kopogtatós módszerrel egy olyan gyors folyású helyen, amit én sosem próbáltam volna, az egyik surranó ráfolyásánál. :)

   Szép lassan alábbhagyott a júniusi meleg - jöttek helyette a szúnyogok. Elvezettem a domis helyre, hogy megszerezze az első szebb halas élményét, mutattam neki, hová dobjon - de úgy tűnt, aznap nem voltak ott. Mondtam neki, hogy még azt a kanyart dobálja meg ott, nekem is ott jött! De neki már elege lett a szúnyogból, beburkolózott a fölsőjébe.
   Naná, hogy ott jött első dobásra nekem a félkilós domolykó... ismét megerősödött a tény, hogy a horgászat néha elmebetegeknek való, és kitartás kell hozzá. :)

Akkorra már olyan szúnyogfelhőben voltunk, hogy alig láttunk ki belőle. De szó szerint. Menekülőre is fogtuk.

Élménydús két nap volt, hihetetlenül sok hallal, és rengeteg kapással! Számomra kis pluszt adott, hogy Szerelmemmel való megismerkedésem előestéjén történt a dolog. Annak, aki nem feltétlenül az óriásokra megy, mindenképp ajánlom kipróbálásra a kispatakos úsztatást és pergetést! Ha meg valakivel meg kell szerettetni a horgászatot, akkor pláne! :)


Megesett: 2015.06.06. és 13-án            Írta: Schmidt Bence

Visszaemlékezés az elmúlt évből - az első UL süllők

   Hogy ne mindig csak kedvenc patakomról szóljon a fáma - pedig aztán mindig tudnék partjai mentén megesett történeteket mesélni - kicsit kitekintek a Dunára. Mivel csónakkal nem rendelkezem, nekem a téli gumihalas időszak kimarad, így nagyon vártam már a tilalmi idő végét, mikor végre felpillantanak már a felszínre...

   Pár pillanatra visszamennék az időben a történet idejéhez képest, 2014-ig. Akkor kezdtem el ugyanis először süllőre horgászni. Csak felszínen húztam a magam által készített 4-11 centis küszformájú felszíni wobblereket, párszáz méterre lakhelyemtől, csak úgy a falu közepén. Papám öreg gerinces pergetőbotjával űztem őket, fogtam is nagyjából harminc méreteset, meg húsz méreten alulit. Sajna az öreg sárkányok nemigen járnak be a fénybe éjjel, így másfél kiló volt a határ, ameddig jöttek.
   A horgászhelyem most sem sokat változott, idő és energia hiányában csak lenézegettem esténként a stégekhez... viszont már nagyon kíváncsi voltam, vajon új - előző visszaemlékezésben taglalt, orsóstól 5000 Ft-ért vásárolt - könnyűpergetőm hogy bírja a kemény szájú süllőt. Mint később kiderült, tökéletesen, a nagyjából 50 halamból 1 fordult csak le a horogról. De ezt akkor még nem tudtam, alig vártam, hogy kipróbálhassam!
   Május 2-án battyogtam le először az utca végére szürkületkor. Feltettem a tavaly egyik legeredményesebb felszíni szürke kilenc centis házi wobblert. Sejtelmes kis loccsanások törték meg a kishalaktól forró vízfelszínt. Látszott a rablások méretén, hogy nem nagyok, de azért dobáltam, hátha vannak köztük szebbek is. Dobáltam befelé, de nem volt semmi, jellemzően nem ez szokott a jó lenni. Egy hajó által keltett burványló folyás part menti részére váltottam. Szép lassan, bele-bele pöccintve vontattam a küszutánzatot, a gyenge sodrás épp beremegtette annyira, hogy jól mozogjon. Már épp ki akartam volna emelni, mire leverte a csalit hangos spricceléssel valami. Meg is akadt, de nagy küzdelem nem volt, alig volt 20 centi felett a kis ifjonc. Mint egy mérges kutya, szájában hozta vissza a keresztbe álló fát, melynél alig volt kétszer nagyobb. :)

Jól látszik a mérete a csalihalhoz képest...

...de mégiscsak botavató :)

   Még egy ilyen kicsi jött, akit nem tudtam lefotózni, mert tönkrement a fényképező, majd a sötétség beálltával el is tűntek a mozgások. Mentem is haza, nekem a süllőzés egy 10-20-30 perces kikapcsolódást jelent esténként. :)
   Másnap már összejött egy normálisabb, szűk negyven centi körüli, felszínen húzott fehér twiszterre, azonban még nem pótoltam a fotómasinát. Május ötödikén közös pecát tartottunk ugyanitt társammal, aki nemrég kezdett el horgászni, és nem fogott még süllőt. Természetesen az egyik helyváltoztatáskor nekem durrantott oda a méret körüli tüsi, nem neki... pedig alig dobtam egy párat, meg is fogadtam, hogy egyáltalán nem suhintok, de nem bírtam a véremmel... Az elsőt mindig a legnehezebb elcsípni, főleg, ha a bolond társnak aznap nagyobb szerencséje van... :)

Társam elől elcsípett méret körüli...

  Egy-két apróságot, vagy szűk méretest elejtettem még a napokban, aztán jött egy nagyobb víz, így egy ideig nem próbálkoztam. Ez idő alatt megfogtam gumival életem első pataki süllőjét és harcsikáját, ez azonban majd külön cikk keretein kerül a blogomba, ugyanis egyik kedvenc horgásznapom lett a tavalyi évben. :)
   A víz lementével a szürkület ismét parton talált. A holdtölte utáni első nap volt, ami nálam mindig a legeredményesebb időszak! Teliholdkor nemigen jön fel vadászni a süllő, s tán emiatt nem jut elég táplálékhoz... aztán az első sötét éjszakán bepótolja. Ez az elméletem legalábbis. :)
   A szokásos helyemen kezdtem. A wobira nem volt rávágás, s mivel már besötétedett nagyjából, feltettem a tavalyi és idei favorit fehér twistert nagyon könnyű jigfejen, hogy fent tudjam húzni a víztetőn. Ezt egyébként úgy csinálom, hogy csípőfogóval lenyesem az ólomrész első, kicsit lefelé eső felét, ezáltal egyrészt könnyebb lesz, másrészt a fej eleje lapos lesz, s emiatt az ellenállás felfelé nyomja az egészet - mint egy fordított wobbler. Harmadrészt - amit már kihasználtam jó párszor - fenéken úgy lehet pöcögtetni, hogy végig felfelé áll a gumi, támadási célpontot adva a ragadozónak nyugalmi állapotban is! Tudom, vannak direkt erre kifejlesztett vasalófej-jigek - de így azért sokkal olcsóbb. :)
Na de visszakanyarodva a történet fő szálához, mivel nemigen voltak rablások, megpróbáltam ráállni a hajóra, s lassan pöcögtetni a mellette lévő betonrézsűn a gumit. Még tavaly ősszel jött be nagyon ez a módszer! A villanyfény által megvilágított vízben felülnézetből nagyon látványos, ahogy a süllő rámar, látott süllőkapás keveseknek adatik meg. :)
Most is ez történt, noha megint csak egy siheder lepett meg - a május leginkább róluk szólt még. Túl sokan voltak, a szebbek nem jutottak szóhoz. De attól még izgalmas volt, ahogy láttam, amint odasettenkedik, és elképesztő sebességgel vetődik rá, és tünteti el a gumit... rövid huzavona után a kezemben volt.

Látott süllőkölyök gumira... :)

   Fogtam még egyet, ezt felszínen vontatott twisterre, de még a fenti fotóknál is szörnyűbb a róla készült kép minősége, nem akartam feltenni. Itt ugyebár még messze nem gondolkodtam blogban...
   Aztán egy ideig nem jött semmi. Átbattyogtam a hajó ráfolyási részére, ahol befolyik alá a víz. Tavaly itt is sikeres voltam néha, talán a húzósabb víz miatt jellemzően már méret körüliek, vagy afölöttiek jöttek csak. Dobtam párat, de semmi. Úgy szoktam kiszámítani a dobást, hogy messze hajítok felfelé a hajótól, hogy ahogy oldalt sodorja a víz, épp nem menjen be alá, mire kiér. Egyik dobást aztán elvétettem, és már bent ott érkezett vízre a csali, ahol aláfolyik a víz. Szélsebesen kezdtem el kitekerni, nehogy elakadjak, mire aztán bumm! - érkezett az eddigi legvadabb süllőkapásom, majd kitépte a kezemből a botot. Mint egy balin a gyorsan vontatott ólomra! Megdöbbenve tartottam a kezemben a lüktető botot. Azért ez, hogy egy hajó ALATT szélsebesen tekert csalira vágjon rá a tüsi, teljesen meghazudtolt minden fizikai törvényt. Milyen érzékszervei lehetnek, te jó ég...
Szép lassan adta csak magát, nagyon gyorsan sodor itt a víz. Mikor aztán tarkón ragadtam, jött a következő meglepetés: alig láttam a gumit, olyan mélyre nyelte. Alig tudtam kiszedni. Milyen döbbenetes sebességű támadó mozdulat kellhet ahhoz, hogy ilyen körülmények közt még torokra is nyelje... Ez már normálisabb volt egy fokkal, közel kiló környéke lehetett.

A villámsüllő

   Hát, nagyjából így kezdődött az évem süllőileg, ezek voltak az első napjaim. Hozzá szeretném tenni, hogy UL bottal egész más élmény volt, mint előző évben a durunggal! Minden fejrázást érezni vele... Nagyon örültem, hogy ezt vettem meg, pedig féltem, hogy olcsó húsnak híg lesz a leve.
Nyár közepén aztán egy rövid időszakban rengeteg sárkányt sikerült fognom egy szerencsés helyfelfedezés okán, s azért normálisabb méretekből... de ez egy másik történet lesz. :)


Megesett: 2015 májusán                          Írta: Schmidt Bence

Fagyból a melegbe - Az utolsó szép napon

Most vettem csak észre, amint a képeim nézegetem, hogy egy cikkem elmaradt késő őszről, amelyet meg szerettem volna írni. Bepótlom hát ezt az adósságom.

   Számomra a november maga volt a csoda. A magam szintjén csodálatos halakat foghattam. A mostani történet a tavaszt idéző közel 20 fokos melegek idején esett meg, épp emiatt esik olyan jól visszaemlékezni rá így a fagyból, hóból.
   Leszálltam a vonatról, és öles léptekkel igyekeztem kedves patakom felé. Hagytam, hogy szétáradjon bennem a szabadságérzet. Sietségemet váratlan akadály szakította meg, a környék hatalmas birkanyája,  a három szamárral. Elsőbbséget adtam nekik előzékenyen, mire ők megálltak, s egyszerre mindegyik rám szegezte a tekintetét. Meg kell valljam, eléggé zavarba ejtő volt. :)

Szívmelengető látvány

Átható tekintetüket mindnyájan reám szegezték...

   Végül csak megérkeztem úticélomhoz. Reggel volt még, úgy gondoltam, a domik megvárnak, megnézzük, lapul-e tüsi a környéken. A víz önmaga koszos állapotához képest relatíve tiszta volt, így egy halas színű 6 centis manns gumihalat tűztem a 4 grammos jighorogra. Utolsó alkalommal is sikerült, most miért ne jönne?
   Hát jött is. Csak párat kellett emelnem a botommal, mire hatalmas koppanással vetődött rá a süllő. Heves fejrázásokkal tartotta magát a sodrásban, szép lassan már csak a víztetőn.

   Végül a szákomban kötött ki. A mostanában megszokott méretet kicsivel túllépő, pataki szinten szépnek mondható sárkány volt. Villámgyorsan útjára eresztettem 1-2 kép után, nehogy baja essen.

  Lelkesen dobáltam tovább, de ahogy az lenni szokott, csak egy volt itt. Váltottam hát. Akkor még nem volt Hornetem, így egy Tiny-t tettem fel. Ismét első dobásra érkezett a heves kapás leverte a fekete csalit egy gyönyörű domolykó. Komoly harc után tudtam csak kivenni, a szemközti bokorból kellett kiszedni. 34 centis volt, 70-80 deka lehetett. Micsoda kezdet!

   Lassan haladtam tovább. Vagyis lassan akartam lejárni a jó pályát, de mikor megpillantottam a szembe jövő két csapatot, gyorsítottam. Párszáz méterre hatodik embernek sok vagyok már. A még magányos részen sikerült elejtenem még egy fél kiló körüli példányt, egy jól sikerült dobással sikerült kicsalogatni egy szemközti törésből. Kivételesen erős volt, elég sokáig nem akart feljönni a felszínre, s kint is a lábam alatt lévő susnyásba menekült...

 

...de végül persze csak tarkón ragadtam. Azonnal visszaengedtem persze, már ha visszaengedésnek lehet azt nevezni, hogy domi koma a csúszós testével rándul egy nagyot a víz felett, és kiugrik a kezemből... :)

   A következő néhány dobás elég eseménytelenül zajlott, nem kizárt, hogy a part mellett sunyin szökni próbáló szürkemarhák, és a hangosan kiabálva utánuk rohanó pásztor miatt. Azok az ebadták nem tudták, meddig van nekik a határ...

   Ezután sok esélyem nem maradt, jöttek a többiek. Inkább kihagytam az egészet, még ha ez is messze a legjobb pálya, de utálok olyan helyen dobálni, ahol már ennyien elmentek előttem. Inkább elbóklásztam messze, kilométereket sétáltam, közben alig-alig dobva párat... Az első vendégem az új terepen egy egész pofás, 30 deka körüli jász lett volna, de jellegzetes felszíni csapkodása közben kipattant a horog a szájából. Legutóbb is így jártam, pont itt, velük úgy látszik, nincs szerencsém. De egy picúr társát azért sikerült lépre csalni, még ha nem is lehetett tisztán eldönteni, jászkeszeg, vagy balin volt-e...

Hosszúkás, de az úszói vörösesek, a szája kisebb, mint a baliné... talán összeívás...

Ezt követően egy darabig semmi, bár az a rész sekély, gyors, jellegtelen. Egy gödörhöz érkeztem, ahol egy nullás körforgót kezdtem el húzni, mire jött is egy kis ütés. A jelenet újra és újra megismétlődött, végül elkezdtem felszínen húzni, hogy lássam, kivel is van dolgom. Meglepve láttam, ahogy egyszerre több kis ezüst nyilacska támadja a csalit... hemzsegtek a kiszélesedett, visszaforgó vízben a kölyök balinok. Kis twiszterre váltottam, azzal végre sikerült elkapni egyet.

Egy az ezernyi suhanc közül...

   Különös volt, hisz erre a vízre nem igazán jellemző, pláne nem ilyen mennyiségben. No de haladtam tovább. Már meg sem lepett, hogy a következő visszaforgóban sem tudtam kapás nélkül kihúzni a műcsalim... végül egy 00-ás mepps hozta meg az áttörést. :)

   Sok időm már nem volt, sajna a tömegközlekedés megköti az ember kezét. Visszafelé akartam még dobálni kicsit domira a kedvenc helyemen, de annyian voltak, hogy inkább hagytam. Egy picit még próbálkoztam ott, ahol a jászom ment el, de már koppintásom sem volt.
   Ez az alkalom szerintem kiváló példa volt arra, hogy egy ilyen kis vízen is mennyi halfajba botolhat bele az ember, és nem feltétlenül csak a legkisebbekbe. Ezerarcú csodapatak az én kis vizem.


Megesett: 2015.11.19                         Írta: Schmidt Bence