Ha szerencsésen választ az ember...

A hosszabb esőzések után sejthető volt, hogy szeretett patakom igencsak megduzzadt, de annyira vágytam már oda, hogy ennek ellenére elutaztam oda 2-3 órára. Amikor barátnőm ezt megtudta, úgy döntött, ő is eljön velem, főképp, ha ez számomra ennyire fontos...

   Először is, ebéd előtt érkeztünk oda. A nap tűzött, a szél fújt... Patakom pedig sárosan hömpölygött tova medrében, sebes iramban, mintha menekülne valami elől. Rögtön láttam, hogy ebből nem sok minden lesz ma, ebben a napszakban pláne.

   Az Ő kedve azonban szerencsére nem csappant, pedig féltem, hogy unatkozni fog. Városi lányként számára újdonságként hatottak a nagy sokaságban jelen lévő azúrszín szitakötők, tán már csak velük is ellett volna végig, meg a táj szépségével.

   Ennek örültem, mert éreztem, hogy az első igazi horgászélményét nem most szerzi meg. Végülis amúgy sem ez lett volna az első, egy Dunai homokon próbálgatta szárnyát, s a dobásokat, ahol végül sikerült 00-ás körforgóval elejtenie egy snecit. Büszke is voltam rá, azért az nem mindennapi pergetett zsákmány. :)

   Főleg fenekeztünk, mert statikus módszer lévén úgy tudtunk beszélgetni. Egy keveset pergettünk is, de nem sok remény volt a sikerre, nem is jött össze. Egy rávágásig jutott el, de domihoz hűen nem akadt meg jól. Én azért gilisztával megmentettem a becsületünket, és fogtam egy harminc deka körüli kárászt, valamint egy fél kiló körüli körüli domolykót az egyetlen vízbe nyúló bokor alatti árnyékból - hogy legalább kopaszok ne maradjunk.

   Ennyi volt, nem sok. Ilyen kevés - horgász - élményem még nem akadt, amióta oda járok, de azért csodás élmény volt egybe kötni egyik és másik szerelmet.

   Azért persze még legalább egyszer elviszem, mikor a vízállás, és az idő is jó lesz. :) És már jelentkezett hajnali Dunai pecára is, nagyon várom már...


Megesett: 2015.08.21.              Írta: Schmidt Bence