Örömpeca a patakon - új házirekorddal!

A november eleje számomra csodálatosan alakult. 4 alkalommal voltam horgászni, s a kevés vízparton eltölthető idő ellenére szerencsém volt, mindegyik alkalommal fogtam halat, és ami fontosabb, mindkét kedvenc halfajomnál megdöntöttem az eddigi csúcsom! A múltkori cikkben megírt hetvencentis márna után már nem hittem, hogy tartogat még valamit nekem a november, de tévedtem...

  
   Gyönyörű őszutónk van. Maradt még szabadnapom, úgy gondoltam, mikor vegyem ki, ha nem novemberi 23 fokban? Annak ellenére hogy a patakunk még mindig nagy, hiszen tavakon folyik át, melyek még a 3 héttel ezelőtti nagy esők óta is engedik le a vizüket. Ez az oka annak, hogy pár hét csak szinte egy évben, hogy rendes, beállt vízben horgászhatunk benne - akkor viszont kánaán van. Azon kívül 1-2 domit, esetleg süllőt el lehet csípni, az igazi dömping a nagy zavaros vízben ritka.
   Az igazat megvallva nem is pergetni készültem elsősorban. Meglepetésemre azonban a parton összetalálkoztam horgászbarátommal, aki szintén akkor érkezett, s már be is csapott egy fél kiló körüli domit! No, ennek fele sem tréfa, csak rápróbálok én is. Feljebb mentem, lepakoltam, beetettem az úsztatásra kiválasztott lassabb sodrású placcot, majd egy szál UL bottal és egy oldaltáskával elindultam lefelé. Olyan szakaszon kezdtem dobálni, s barátom is, mely még nyári, sokhalas pecáknál sem adott soha 1-2 halnál többet. Körforival kezdtem, nem kellett nekik. Nagyon sütött a nap, csillogott a víz, tán azért nem... Pedig ez itt mindig az etalon, sóhajtottam is, hogy ha ezzel sem jön, mással sem fog. Aztán a szép lassan magát kedvenc műcsalimmá kinövő fekete Salmo Tinyt kapcsoltam a karabinerembe. Első dobásra kopp, meg is van a domi! Nem volt nagy, olyan húsz centis.

   Haladtam tovább. A rövid szakasz aljától jött társam, így kb a közepéig terveztem bandukolni, mielőtt úsztatni kezdek. 1-2 beállót követően a part mellé ejtett csalin alig tekertem 1-2-t, már meg is kaptam az odacsípést. Az előző ikertestvére volt, ugyanúgy épp, hogy megakadt, látszott, hogy hiába esznek ma, óvatosan teszik azt. Nem sokkal később végre érkezett egy igazi bumm, heves védekezéssel, és az itt jellemző jó félkilós halhoz tartozó buksi fej pislantott ki a vízből. Gyönyörű példány volt, 30-32 centi lehetett. Neki is szájszélbe, sőt, kicsit kívül akadt a horog. Érted jöttem! :)

   Én úgy érkeztem a patakra, hogy ha egy kis kárászt fogok, már boldog leszek. Így az első domi után már úgy gondoltam, ha ennyi lesz, akkor is szép napom van, ezután meg már fülig ért a szám. Összetalálkoztunk társammal, így tovább nem mentem. Ő is 3-at fogott, szinte pontosan ugyanolyan méreteloszlásban! Visszaballagtam otthagyott cuccaimhoz, reménykedve, hogy beért az etetés. Megszórtam még pár szem kukoricával és egy laza maroknyi etetővel, s finom, Mosoni Horgásztól kapott úszóval, spiccbottal úsztatni kezdtem. Igyekeztem közel tartani a nádhoz a szerkót, ott lassabb a víz. Nem sokat kellett várnom, hamar elkezdett bukdácsolni, az apró horgon felkínált három szem csontit egy apró kárász kívánta meg. Ekkor furcsa események sorozata történt. Megcsúsztam, a hal kiugrott a kezemből, egyenesen egy gém szájába, aki igyekezett átrepülni vele a patak felett, de nem tarthatta jól, így ezüstkárászunk visszazuhant a vízbe. Ez a hiteles történet. Még szerencse, ugyanis visszaengedni már nem szabad... Azért elképesztő törvények vannak. Igen, valóban nem őshonos faj, tán még invazív is. És? Tehet ő róla? Nekünk nem tetszik, mert nem illik bele a honos faunába, dobjuk hát hátra az erdőbe. Akkor talán inkább ne telepítsük őket tavainkba például, ebben a patakban is azért van belőle elég, mert rengeteg szökik ki halas és horgásztavakból... magyarán ide is az ember tette.

   Az úsztatásról készült képek sajnos homályosak lettek, mivel a gépem belülről kicsit bepárásodott. Bosszankodtam egy sort, bár akkor még nem tudtam, mire fog kelleni, s hogy szerencsére addigra meggyógyul...
   Kis szünet után újabb érdeklődő jött, egy kis bodri személyében. Ő is amnesztiát kapott. Jött még egy hullámban két tenyeres kárász - még szerencse, hogy mindkétszer arra repült egy ügyetlen gém -, majd egy kölyökbalin kapta el a lehulló csalit. Eztán megálltak.

   Próbálkoztam még kicsit, közben egy fenekező is bent volt, egy bokor elé dobva. Akasztottam valami szebbet, jobb kárász, vagy domi lehetett, de lemaradt. Hiába próbálkoztam utánetetéssel, nem jött már semmi, az időm pedig fogyott, kora délután haza kellett mennem. Még kicsit üldögéltem, s közben fejem felett egy hollópár repült el, egy szemközti ágra telepedtek le. Eddig csak életemben egyszer láttam még, nagyon méltóságteljes madarak, kevesen tudják, de az egyik legokosabb állat a Földön!
   Gondoltam, visszafelé újra dobálózom kicsit, noha ez azt a szakaszt jelentette, amin végigmentünk már. Összepakoltam, rövidnadrágot húztam, nem lehetett már máshogy elviselni a hétágra sütő nap sugarait. Úgy terveztem, hogy elsőként háziwobimmal próbálok halat fogni, hadd legyen felavatva. A Salmo BT mintázata lett egy Hornetre hajazó formára ragasztva. Teljesen eredeti! De hát annyira megtetszett ez a szín, hogy el kellett készítenem a mélyebben járó, agresszívebben verető verzióját, mivel nálunk a boltban nem volt... kipróbáltam, nagyon szépen jár!

   A reggeli sikerek mintájára a partot dobáltam, de 2-3 beállónál sem jött semmi. Már épp lecseréltem volna, mikor egy eltévedt suhintás nyomán a patak közepén landolt. Alig tekertem tán kettőt, már érkezett is a rávágás, s ismét egy gyönyörű, 24-5 centi forma domi nyargalászott a zsinór végén. Soha jobb avatást!

   Egy ideig még dobáltam vele, de aztán inkább visszaváltottam a kedvenc Tinymre, még bizonyítania kell jobban a sajátnak ahhoz, hogy annyira megbízzam benne, mint eredeti színkódú, felszíni változatában. És az én észrevételem szerinte kevéssé a csali a fontos a pergetésben, mint a bizalom abban a bizonyos darabban! Haladtam tovább, fogtam még egy kicsit, s szép lassan egy összeszűkülő, gyors részhez érkeztem. Ezek a helyek nyáron biztosan adták a félkilósakat, de eddig ma nem sikerült semmi. Rápróbáltam, semmi. Már épp álltam volna tovább, mikor elveszettnek tűnő ötletem támadt. Kisebb, lassabb víznél jó domis módszer a túlsó part dobása, s a csali sodortatása, ám ilyen sebes folyásnál, ráadásul összeszűkülő résznél értelmetlennek látszott a dolog. Azért megpróbáltam, mert a környék egyik legnagyobb vízre hajló bokra itt volt. Lendült a pálca, hajította a kis Fekete Tigrist.
   Ekkor egy tizedmásodpercen belül kétszer lepődtem meg. Az első, hogy mennyire tökéletesen sikerült a dobás, a vízre omló ágak alá, de fél centire az elakadásról. A második, hogy utánavillant valami. Épp azon merengtem, hogy kár, hogy elvétette végül, pedig nem lehetett apró, ebben a sáros vízben sosem láttam még szinte a támadó domit, pláne a túloldalon, mikor egyszer csak olyan irgalmatlan rávágást kaptam, hogy a kemény botom is tövig hajlott, a fék is megreccsent, bevágni már nem kellett... megkezdődött a csata, mögötte bokor, alatta nagy kő, tartottam hát, ahogy tudtam, de azért csak felsírt a fék, beférkőzött az ágak alá... szerencsére azonban kijött, s lassan a vízfelszínre kényszerítettem...

   Egy ideig még küzdött, de azért lassan csak megszákoltam a kiló körüli Domolykót. Egy éve kezdtem el űzni őket, 30-32 centi fölé még nem jutottam. Ezen a vízen utóbbi elég gyakori, de nagyobb kategória nagyon kis számban képviselteti csak magát. Remegő kézzel fektettem a fűbe, s mértem meg, 38 centi hosszú volt, minden bizonnyal legalább egy kilós lehetett. Talán picit még több is, ki tudja... csodálatosan szép hal, a kedvenc fajom. Rá vártam egész évben. :) Készítettem pár fotót, majd útjára bocsájtottam őt is.

Remegő lábakkal haladtam tovább rohamtempóban, egyrészt mert háromnegyed óra múlva jött a busz, másrészt, mert a szakasz aljától jöttek megint hárman. A továbbiakat nem ragozom túl, még négy domolykót sikerült fognom 100 méteres, már átjárt szakaszon, 20-tól 30-32 centiig. Olyan is volt, hogy egy helyről egymás után kettő jött, pedig az itt nem jellemző. Az egyik meglépett még a fotó előtt, minden bizonnyal szégyenlős lehetett. :) Illetve az utolsó dobások egyikével megakasztottam egy halat. Azonnal felszínre jött, s ott csapkodott, vöröses úszóit megmutatva. Jász! Még sosem fogtam itt, társam is csak egyet! Jó 30-40 dekás lehetett. Azonban még mielőtt megmeríthettem volna, kirázta a szájából a szúrós falatot... kicsit sajnáltam, hogy nem színesítette fotótáram, de túlzottan egy ilyen nap után nem szegte kedvem... :)

Csodálatos nap volt, szinte hihetetlen, nagyon váratlanul ért! Imádom ezt a kis vizet, mindig tartogat valami meglepetést... Ha minden jól megy, jövő héten újra megyek!





Megesett: 2015.11.12.                           Írta: Schmidt Bence
                                                             Lektorálta: Kiss Viktória