Ki korán kel, Márnát lel...

   Hosszabb idő után úgy döntöttem, leugrom kicsit feederezni a még mindig lassan vándorló folyó partjára. Már hetek óta nem voltam, hiányzott. No meg legalább nem csak könnyűperegtéses bejegyzésem lesz... :)

   Van a környéken egy kicsit sóderos szakasz - mifelénk konkrétan sóder már nincs, de itt sokat rakodtak, így olyan jellegű a pálya -, amely tart ugyan halat, de gyakorlatilag horgászhatatlan. Egy patak folyik ott be a vízbe, melynek
folyása minden szennyet odahoz, rengeteg nagy ág, tuskó, zacskó, ruha, és ki tudja még, mi telepedett meg a víz alatt. Régebben rápróbáltam párszor, de annyi horgot és kosarat nem ér meg, amennyit beleszaggatok...

   A minap azonban délután még egy próbát tartottam. Nem terveztem, hogy halat fogok, csak volt egy bő órám. 2-3 szakaszt kipróbáltam, és meglepetésemre találtam egy rövid részt, ahol nem akadtam el! No, akkor a hajnali peca helyszíne eldöntetett.

   A házból kilépve meglepően langyos levegő fogadott, annak ellenére, hogy bőven sötét volt még. 5 óra előtt a parton voltam. A már előző este bekevert kukoricadarát - kis sajtos techno kiegészítővel - kosaramba nyomkodtam, s a húzós víz miatt a sima rakétakosár mellé egy 50 grammos ólmot kapcsoltam. Így együtt olcsóbb, mint egy márkás 100-120 grammos etetőkosár... Ehhez egyébként én már saját gubancgátlót használok, mert ekkora súlyoknál a boltiaknál vagy megcsúszik a rögzítés, vagy kioldódik a kapocs, vagy letörik a kis fül, ami a kapcsot tartja. Én merev csöveket - akár bolti gubancgátlókét - megtörök, körbetekerem huzallal, hogy nagyon stabil legyen, és kialakítom a kapocs formát. Ez sosem engedi el a drága cuccot...

   Egy botot viszonylag közelre vetettem be, míg a másikat messzebbre, általában így csinálom. A távolabbin a sötétben még gilisztacsokrot tettem nagyméretű horogra, közelebbin 8-as horgon techno sajtaromával csepegtetett dús csonti csokor várta a tisztelt érdeklődőket. Ez nekem nagyon szokott működni, drasztikusan megemelkedett a kapásaim száma, mióta használom. Még fél óra után is remekül érződik rajta a vízből jövet is a sajt "illat".
   Sajna le volt merülve fejlámpámban az elem, s csak épen hogy pislákolt, így túlparti fényforrás elé helyeztem a spicceket, izgalmas volt így a várakozás. Általában a vaksötét ritkábban hoz szerencsét, mint a pirkadat, azonban most ahogy elhúzott egy nagy kirándulóhajó, s nagyjából elültek a hullámai, már rázkódni is kezdett a botom spicce.

   Jó súlyba emeltem bele. Nem viselkedett annyira márnásan, illetve a lanyhábbik táborhoz tartozott, nemigen futkározott, inkább amolyan "nagydévéresen" forgolódott, méltatlankodott a horog végén. Annyi különbséggel, hogy szigorúan a fenékhez tapadva művelte mindezt. A part előtt aztán futott pár kört, de ott már nemigen volt esélye, szákba került. Itt derült aztán ki, hogy a kölcsönkapott fényképezőmön nincs vaku, így nem tudtam rendesen lefotózni a halat. Megmérni meg a fény hiánya miatt nem - elég rosszul látszanak már a régi mérleg számai - de durván két kilós lehetett. Azért valami felsejlik, s ha nem is bír vizuális gyönyörrel, mint ahogy a többi kép sem fog, legalább a leírtakat alátámasztja. :)

   Visszaengedése után némi csend következett. Lassan pirkadt. Szerencsém volt, hogy időben ott voltam, hisz ki korán kel, akadómentes helyet lel, 5 után már érkezetek is a sporik, mind erre a helyre pályázva. Egyikkel beszédbe is elegyedtem. Messziről jött ember, eddig csak tavakon horgászott, de rabul ejtette a Duna...

   Hoppá, leng a bot spicce! Odaugrok, bevágok, megvan! Ez már emberesebben szaladt, jó erőben volt, méltó hírhedt nevéhez. Jókat húzott a féken, vadul rángatott... beletelt pár percbe míg a szákba tereltem. Ekkor már volt némi fény. Ez persze nem akadályozott meg abban, hogy rossz képeket készítsek - valami beállítás nem lehetett jó, tán a záridővel, nem értek hozzá. Lefotóztam, majd megmértem - 2,4 kilót nyomott  - majd hitetlen pillantások kíséretében visszaengedtem. Gyönyörű látvány, ahogy erőre kapva eltűnik a selymes vízben...

   Csodálatos nap volt már eddig is. A slusszpoén pedig eztán jött, már gyakorlatilag világosban.
A botom vége hirtelen a víznek csapódott, s csak reflexemnek és a jól beállított féknek köszönhetem, hogy nem kellett fejest ugranom feederbotomért. A halam pedig csak futott és futott... amikor megállt, akkor is érezhető volt tompa súlya. Egyértelműen márna volt, mint ahogyan egyértelműen nagyobb, mint az előző példányok. Nagyon sok időbe telt, míg nagy nehezen partközelbe tudtam csábítani, de még ott, a fél méteres vízben sem lehetett elemelni a fenéktől. Aztán felbukkant, s extrém ereje azonnal magyarázatot kapott: szájában volt a horog, de a zsinór beakadt a bogártüskéjébe, így végig egész lappal tudott ellenállni. Azért gyönyörű példány volt, megkönnyebbültem, amint végül belefordul a merítőmbe. Alig értem át a tarkóját. Megmértem, majd útjára engedtem a betyár Rózsát.

    Mint kiderült, 3,9 kilót nyomott, ami nem sokkal marad el egyéni rekordomtól. Köszönöm az újabb csodás élményt, Duna!
Elüldögéltem még egy darabig, bár ahogy magasabbra hágott a Nap, úgy tűntek el bajszos barátaim is.

   Így is csodás élmény volt  így meló előtt.





Megesett: 2015.09.16                                     Írta: Schmidt Bence