2016. január 21., csütörtök

Kárászdömping egy apró kis patakon, némi domolykóval megspékelve

   A nyár első napjain látogattam el egy pici kis patakra. Nem a megszokott helyemre mentem, ami a maga 6-7-8 méteres szélességével és méter körüli átlagmélységével a környék messze legnagyobb vízfolyása, hanem attól jóval feljebb, egy olyan részre, ahol az átlag szélesség 2-2,5 méter, a mélység 30 centi, és rengeteget kell gyalogolni 1-1,5 méter magas sásban és bozótban, hogy horgászható részhez érjen az ember. A vízügy egy helyen sorozatban keresztköveket hozott létre, s ezek alatt közel méteres mélységet sodort ki magának a víz. Ide látogattam el UL botommal saját készítésű úszós felszereléssel.



   Sokan felhördülhetnek, hisz egy ilyen kis pálca nem úsztatni való. Általában nem is, de mivel itt csak apró halakból álló élménypeca várható, s a víz is kicsi, ezáltal sokkal élvezetesebb kárászozni is vele, mint egy keményebb cuccal. Buszról leszállva kb. két kilométernyi séta következett, mely minden volt, csak nem könnyű. Tavaly nyáron voltam itt 1-2 alkalommal, tudtam, hova kell mennem, de akkor jobban le volt kaszálva, most 1 méternél kisebb sehol sem volt a gaz. Az elmúlt évben sikerült itt meglepő eredményt is elérnem, 30-40 dekás, valamint közel kilós ponty, és közel méretes harcsa is akadt a horgomra, néhány szebb domival megfűszerezve. A fő hal azonban a 8-10 dekás kárász, rájuk fájt most leginkább a fogam. Egy jó kis élménypecára, sok kapással...

Legtöbb helyen alig látszik...

Az igazi vadon... :)

Ezek az ominózus keresztkövek, melyek "felhízlalják" maguk felett, és kimélyítik maguk alatt a vizet. Itt gyűlnek össze a környék halai...
 

   Nagy nehezen eljutottam a kedvenc helyemre.  Alig tudtam leverekedni magam a meredek parton, s kialakítani egy helyet, ahol stabilan állhatok. Felszereltem botom, és gilisztát tűztem a horgomra, mely tapasztalatom szerint ezen a vízen sokkal jobban működik, mint a csonti. Kezdetnek a mélységet szerettem volna megmérni. 80 centi körülire húztam a szereléket, de nem ment le. Persze, hogy nem, hiszen máris a szájában fogta a horgot egy kis kárász.

Az invázió megkezdője

   Nem ritka jelenség, minden gödörben szokott ülni néhány hal, melyeket gyorsan ki lehet fogni. Aztán általában elfogynak. Most is így kezdődött, vagy 5 percig kis túlzással nem tudtam beállítani a feneket. Csak jöttek és jöttek... kíváncsi voltam, mikor fogynak el, hisz a pataki peca tényleg olyan, hogy komoly utánpótlás - etetés nélkül pláne - egy adott helyen nincs, a halmennyiség meg véges. De csak nem akart fogyni. Vagy a harmincadik halat fogtam már, mikor kezdtem felfogni, hogy itt valami elképesztő halmennyiség van. Gyakorlatilag többen vannak, mint a víz! Elkezdtem felvenni a kapásokat, akkor még nem blog miatt, csak ismerősömet is meg akartam fűzni egy kis pecára, miatta, hogy elhiggye, hogy itt tényleg ennyi kapás van!








   Egy olyan ismerősről volt szó, aki épp akkor váltotta ki az engedélyét, és sosem fogott még halat. Erre aztán tökéletes!
   A kárászok pedig csak jöttek, és jöttek. Sosem akartak elfogyni. Technikáról sokat nem érdemes írni, hisz csak be kellett lógatni a cuccot s kész. Sebesebb folyású részeken visszatartottam, akkor is jöttek a "rávágások". Próbáltam szelektálni egy ideig kukoricával, hátha ott ül egy ponty is, de esélytelen volt, azt is azonnal tologatni kezdték a karcsik. Hogy lehet 8-10 négyzetméteres helyen ennyi? El sem tudtam képzelni. Hisz amikor itt jártam, akkor úgy volt, hogy egy gödörből kijött 3-4 darab, aztán vége. Tovább mentem, a következő gödörben megint fogtam párat... és így tovább. Biztos nemrég szökhettek ki a halastavakból, amelyeken keresztülfolyik!





Átlagméret

   Miután megfogtam az utolsó kárászom, nem azért hagytam abba, mert már megállt a hal, hanem mert mennem kellett. - tavalyról emlékeztem egy pár méteres szakaszra, ahol járkálni szoktak a - patak méretéhez képest - szebb, közel félkilós domik. Így sem voltam elégedetlen, közel száz kárászt fogtam, becslésem szerint 80-90 darabot. Igazán szép nem esett köztük, de akciót bőven szolgáltattak!
Siettem vissza, hogy még megdomolykózhassam a kedvenc helyemet. Közben egy még sosem próbált helyen még lógattam egyet, egy kis domi lett a jutalmam.


   Folytattam tovább az utam, ennél szebbekre vágytam. A túlparton egy legelő szürkemarha kíváncsi tekintete kísért el egy darabon...

Béke :)

Végre megérkeztem. Szélsebesen átszereltem, akkor még csak kis 500 Ft-os Goldstar Bug-om volt, azt tettem fel. Az első pár dobás nem hozott eredményt, de mintha egy kanyar külső ívén láttam volna valamit... odadobtam, s már szedte is le a domolykó. Mindig hihetetlen, amint egy másfél méter széles vízen egyszer csak egy szép hal küzd a zsinór végén! Keményen ellenállta, bemenekült többször a sűrű növényzetbe, de végül csak meglett! Olyan negyven dekás forma, szűk harminc centi volt.



A kicsiny patak királya!

   Mivel nagy ramazurit csapott, több nem jött, mentem is el. Igencsak élménydús horgászatot tudtam magam mögött egy igazi vadvízen!
   Az imént nem véletlenül említettem ismerősömet. Pár nappal rá vele is elmentünk. A múltkori halbőség ugyan nem volt, de azért így is be lett avatva, ketten tán 30 kárászt foghattunk, közte jött egy helyi viszonyok közt egész szép, 25-30 deka körüli, amit szerencsére ő fogott, kopogtatós módszerrel egy olyan gyors folyású helyen, amit én sosem próbáltam volna, az egyik surranó ráfolyásánál. :)



   Szép lassan alábbhagyott a júniusi meleg - jöttek helyette a szúnyogok. Elvezettem a domis helyre, hogy megszerezze az első szebb halas élményét, mutattam neki, hová dobjon - de úgy tűnt, aznap nem voltak ott. Mondtam neki, hogy még azt a kanyart dobálja meg ott, nekem is ott jött! De neki már elege lett a szúnyogból, beburkolózott a fölsőjébe.
   Naná, hogy ott jött első dobásra nekem a félkilós domolykó... ismét megerősödött a tény, hogy a horgászat néha elmebetegeknek való, és kitartás kell hozzá. :)


Akkorra már olyan szúnyogfelhőben voltunk, hogy alig láttunk ki belőle. De szó szerint. Menekülőre is fogtuk.

Élménydús két nap volt, hihetetlenül sok hallal, és rengeteg kapással! Számomra kis pluszt adott, hogy Szerelmemmel való megismerkedésem előestéjén történt a dolog. Annak, aki nem feltétlenül az óriásokra megy, mindenképp ajánlom kipróbálásra a kispatakos úsztatást és pergetést! Ha meg valakivel meg kell szerettetni a horgászatot, akkor pláne! :)


Megesett: 2015.06.06. és 13-án            Írta: Schmidt Bence





2016. január 15., péntek

Visszaemlékezés az elmúlt évből - az első UL süllők

   Hogy ne mindig csak kedvenc patakomról szóljon a fáma - pedig aztán mindig tudnék partjai mentén megesett történeteket mesélni - kicsit kitekintek a Dunára. Mivel csónakkal nem rendelkezem, nekem a téli gumihalas időszak kimarad, így nagyon vártam már a tilalmi idő végét, mikor végre felpillantanak már a felszínre...

   Pár pillanatra visszamennék az időben a történet idejéhez képest, 2014-ig. Akkor kezdtem el ugyanis először süllőre horgászni. Csak felszínen húztam a magam által készített 4-11 centis küszformájú felszíni wobblereket, párszáz méterre lakhelyemtől, csak úgy a falu közepén. Papám öreg gerinces pergetőbotjával űztem őket, fogtam is nagyjából harminc méreteset, meg húsz méreten alulit. Sajna az öreg sárkányok nemigen járnak be a fénybe éjjel, így másfél kiló volt a határ, ameddig jöttek.
   A horgászhelyem most sem sokat változott, idő és energia hiányában csak lenézegettem esténként a stégekhez... viszont már nagyon kíváncsi voltam, vajon új - előző visszaemlékezésben taglalt, orsóstól 5000 Ft-ért vásárolt - könnyűpergetőm hogy bírja a kemény szájú süllőt. Mint később kiderült, tökéletesen, a nagyjából 50 halamból 1 fordult csak le a horogról. De ezt akkor még nem tudtam, alig vártam, hogy kipróbálhassam!
   Május 2-án battyogtam le először az utca végére szürkületkor. Feltettem a tavaly egyik legeredményesebb felszíni szürke kilenc centis házi wobblert. Sejtelmes kis loccsanások törték meg a kishalaktól forró vízfelszínt. Látszott a rablások méretén, hogy nem nagyok, de azért dobáltam, hátha vannak köztük szebbek is. Dobáltam befelé, de nem volt semmi, jellemzően nem ez szokott a jó lenni. Egy hajó által keltett burványló folyás part menti részére váltottam. Szép lassan, bele-bele pöccintve vontattam a küszutánzatot, a gyenge sodrás épp beremegtette annyira, hogy jól mozogjon. Már épp ki akartam volna emelni, mire leverte a csalit hangos spricceléssel valami. Meg is akadt, de nagy küzdelem nem volt, alig volt 20 centi felett a kis ifjonc. Mint egy mérges kutya, szájában hozta vissza a keresztbe álló fát, melynél alig volt kétszer nagyobb. :)

Jól látszik a mérete a csalihalhoz képest...

...de mégiscsak botavató :)
   Még egy ilyen kicsi jött, akit nem tudtam lefotózni, mert tönkrement a fényképező, majd a sötétség beálltával el is tűntek a mozgások. Mentem is haza, nekem a süllőzés egy 10-20-30 perces kikapcsolódást jelent esténként. :)
   Másnap már összejött egy normálisabb, szűk negyven centi körüli, felszínen húzott fehér twiszterre, azonban még nem pótoltam a fotómasinát. Május ötödikén közös pecát tartottunk ugyanitt társammal, aki nemrég kezdett el horgászni, és nem fogott még süllőt. Természetesen az egyik helyváltoztatáskor nekem durrantott oda a méret körüli tüsi, nem neki... pedig alig dobtam egy párat, meg is fogadtam, hogy egyáltalán nem suhintok, de nem bírtam a véremmel... Az elsőt mindig a legnehezebb elcsípni, főleg, ha a bolond társnak aznap nagyobb szerencséje van... :)

Társam elől elcsípett méret körüli...
  Egy-két apróságot, vagy szűk méretest elejtettem még a napokban, aztán jött egy nagyobb víz, így egy ideig nem próbálkoztam. Ez idő alatt megfogtam gumival életem első pataki süllőjét és harcsikáját, ez azonban majd külön cikk keretein kerül a blogomba, ugyanis egyik kedvenc horgásznapom lett a tavalyi évben. :)
   A víz lementével a szürkület ismét parton talált. A holdtölte utáni első nap volt, ami nálam mindig a legeredményesebb időszak! Teliholdkor nemigen jön fel vadászni a süllő, s tán emiatt nem jut elég táplálékhoz... aztán az első sötét éjszakán bepótolja. Ez az elméletem legalábbis. :)
   A szokásos helyemen kezdtem. A wobira nem volt rávágás, s mivel már besötétedett nagyjából, feltettem a tavalyi és idei favorit fehér twistert nagyon könnyű jigfejen, hogy fent tudjam húzni a víztetőn. Ezt egyébként úgy csinálom, hogy csípőfogóval lenyesem az ólomrész első, kicsit lefelé eső felét, ezáltal egyrészt könnyebb lesz, másrészt a fej eleje lapos lesz, s emiatt az ellenállás felfelé nyomja az egészet - mint egy fordított wobbler. Harmadrészt - amit már kihasználtam jó párszor - fenéken úgy lehet pöcögtetni, hogy végig felfelé áll a gumi, támadási célpontot adva a ragadozónak nyugalmi állapotban is! Tudom, vannak direkt erre kifejlesztett vasalófej-jigek - de így azért sokkal olcsóbb. :)
Na de visszakanyarodva a történet fő szálához, mivel nemigen voltak rablások, megpróbáltam ráállni a hajóra, s lassan pöcögtetni a mellette lévő betonrézsűn a gumit. Még tavaly ősszel jött be nagyon ez a módszer! A villanyfény által megvilágított vízben felülnézetből nagyon látványos, ahogy a süllő rámar, látott süllőkapás keveseknek adatik meg. :)
Most is ez történt, noha megint csak egy siheder lepett meg - a május leginkább róluk szólt még. Túl sokan voltak, a szebbek nem jutottak szóhoz. De attól még izgalmas volt, ahogy láttam, amint odasettenkedik, és elképesztő sebességgel vetődik rá, és tünteti el a gumit... rövid huzavona után a kezemben volt.

Látott süllőkölyök gumira... :)
   Fogtam még egyet, ezt felszínen vontatott twisterre, de még a fenti fotóknál is szörnyűbb a róla készült kép minősége, nem akartam feltenni. Itt ugyebár még messze nem gondolkodtam blogban...
   Aztán egy ideig nem jött semmi. Átbattyogtam a hajó ráfolyási részére, ahol befolyik alá a víz. Tavaly itt is sikeres voltam néha, talán a húzósabb víz miatt jellemzően már méret körüliek, vagy afölöttiek jöttek csak. Dobtam párat, de semmi. Úgy szoktam kiszámítani a dobást, hogy messze hajítok felfelé a hajótól, hogy ahogy oldalt sodorja a víz, épp nem menjen be alá, mire kiér. Egyik dobást aztán elvétettem, és már bent ott érkezett vízre a csali, ahol aláfolyik a víz. Szélsebesen kezdtem el kitekerni, nehogy elakadjak, mire aztán bumm! - érkezett az eddigi legvadabb süllőkapásom, majd kitépte a kezemből a botot. Mint egy balin a gyorsan vontatott ólomra! Megdöbbenve tartottam a kezemben a lüktető botot. Azért ez, hogy egy hajó ALATT szélsebesen tekert csalira vágjon rá a tüsi, teljesen meghazudtolt minden fizikai törvényt. Milyen érzékszervei lehetnek, te jó ég...
Szép lassan adta csak magát, nagyon gyorsan sodor itt a víz. Mikor aztán tarkón ragadtam, jött a következő meglepetés: alig láttam a gumit, olyan mélyre nyelte. Alig tudtam kiszedni. Milyen döbbenetes sebességű támadó mozdulat kellhet ahhoz, hogy ilyen körülmények közt még torokra is nyelje... Ez már normálisabb volt egy fokkal, közel kiló környéke lehetett.

A villámsüllő
   Hát, nagyjából így kezdődött az évem süllőileg, ezek voltak az első napjaim. Hozzá szeretném tenni, hogy UL bottal egész más élmény volt, mint előző évben a durunggal! Minden fejrázást érezni vele... Nagyon örültem, hogy ezt vettem meg, pedig féltem, hogy olcsó húsnak híg lesz a leve.
Nyár közepén aztán egy rövid időszakban rengeteg sárkányt sikerült fognom egy szerencsés helyfelfedezés okán, s azért normálisabb méretekből... de ez egy másik történet lesz. :)


Megesett: 2015 májusán                          Írta: Schmidt Bence



2016. január 7., csütörtök

Fagyból a melegbe - Az utolsó szép napon

Most vettem csak észre, amint a képeim nézegetem, hogy egy cikkem elmaradt késő őszről, amelyet meg szerettem volna írni. Bepótlom hát ezt az adósságom.

   Számomra a november maga volt a csoda. A magam szintjén csodálatos halakat foghattam. A mostani történet a tavaszt idéző közel 20 fokos melegek idején esett meg, épp emiatt esik olyan jól visszaemlékezni rá így a fagyból, hóból.
   Leszálltam a vonatról, és öles léptekkel igyekeztem kedves patakom felé. Hagytam, hogy szétáradjon bennem a szabadságérzet. Sietségemet váratlan akadály szakította meg, a környék hatalmas birkanyája,  a három szamárral. Elsőbbséget adtam nekik előzékenyen, mire ők megálltak, s egyszerre mindegyik rám szegezte a tekintetét. Meg kell valljam, eléggé zavarba ejtő volt. :)

Szívmelengető látvány


Átható tekintetüket mindnyájan reám szegezték...
   Végül csak megérkeztem úticélomhoz. Reggel volt még, úgy gondoltam, a domik megvárnak, megnézzük, lapul-e tüsi a környéken. A víz önmaga koszos állapotához képest relatíve tiszta volt, így egy halas színű 6 centis manns gumihalat tűztem a 4 grammos jighorogra. Utolsó alkalommal is sikerült, most miért ne jönne?
   Hát jött is. Csak párat kellett emelnem a botommal, mire hatalmas koppanással vetődött rá a süllő. Heves fejrázásokkal tartotta magát a sodrásban, szép lassan már csak a víztetőn.


   Végül a szákomban kötött ki. A mostanában megszokott méretet kicsivel túllépő, pataki szinten szépnek mondható sárkány volt. Villámgyorsan útjára eresztettem 1-2 kép után, nehogy baja essen.




  Lelkesen dobáltam tovább, de ahogy az lenni szokott, csak egy volt itt. Váltottam hát. Akkor még nem volt Hornetem, így egy Tiny-t tettem fel. Ismét első dobásra érkezett a heves kapás leverte a fekete csalit egy gyönyörű domolykó. Komoly harc után tudtam csak kivenni, a szemközti bokorból kellett kiszedni. 34 centis volt, 70-80 deka lehetett. Micsoda kezdet!



   Lassan haladtam tovább. Vagyis lassan akartam lejárni a jó pályát, de mikor megpillantottam a szembe jövő két csapatot, gyorsítottam. Párszáz méterre hatodik embernek sok vagyok már. A még magányos részen sikerült elejtenem még egy fél kiló körüli példányt, egy jól sikerült dobással sikerült kicsalogatni egy szemközti törésből. Kivételesen erős volt, elég sokáig nem akart feljönni a felszínre, s kint is a lábam alatt lévő susnyásba menekült...

 

...de végül persze csak tarkón ragadtam. Azonnal visszaengedtem persze, már ha visszaengedésnek lehet azt nevezni, hogy domi koma a csúszós testével rándul egy nagyot a víz felett, és kiugrik a kezemből... :)


   A következő néhány dobás elég eseménytelenül zajlott, nem kizárt, hogy a part mellett sunyin szökni próbáló szürkemarhák, és a hangosan kiabálva utánuk rohanó pásztor miatt. Azok az ebadták nem tudták, meddig van nekik a határ...


   Ezután sok esélyem nem maradt, jöttek a többiek. Inkább kihagytam az egészet, még ha ez is messze a legjobb pálya, de utálok olyan helyen dobálni, ahol már ennyien elmentek előttem. Inkább elbóklásztam messze, kilométereket sétáltam, közben alig-alig dobva párat... Az első vendégem az új terepen egy egész pofás, 30 deka körüli jász lett volna, de jellegzetes felszíni csapkodása közben kipattant a horog a szájából. Legutóbb is így jártam, pont itt, velük úgy látszik, nincs szerencsém. De egy picúr társát azért sikerült lépre csalni, még ha nem is lehetett tisztán eldönteni, jászkeszeg, vagy balin volt-e...
Hosszúkás, de az úszói vörösesek, a szája kisebb, mint a baliné... talán összeívás...
Ezt követően egy darabig semmi, bár az a rész sekély, gyors, jellegtelen. Egy gödörhöz érkeztem, ahol egy nullás körforgót kezdtem el húzni, mire jött is egy kis ütés. A jelenet újra és újra megismétlődött, végül elkezdtem felszínen húzni, hogy lássam, kivel is van dolgom. Meglepve láttam, ahogy egyszerre több kis ezüst nyilacska támadja a csalit... hemzsegtek a kiszélesedett, visszaforgó vízben a kölyök balinok. Kis twiszterre váltottam, azzal végre sikerült elkapni egyet.

Egy az ezernyi suhanc közül...
   Különös volt, hisz erre a vízre nem igazán jellemző, pláne nem ilyen mennyiségben. No de haladtam tovább. Már meg sem lepett, hogy a következő visszaforgóban sem tudtam kapás nélkül kihúzni a műcsalim... végül egy 00-ás mepps hozta meg az áttörést. :)


   Sok időm már nem volt, sajna a tömegközlekedés megköti az ember kezét. Visszafelé akartam még dobálni kicsit domira a kedvenc helyemen, de annyian voltak, hogy inkább hagytam. Egy picit még próbálkoztam ott, ahol a jászom ment el, de már koppintásom sem volt.
   Ez az alkalom szerintem kiváló példa volt arra, hogy egy ilyen kis vízen is mennyi halfajba botolhat bele az ember, és nem feltétlenül csak a legkisebbekbe. Ezerarcú csodapatak az én kis vizem.


Megesett: 2015.11.19                         Írta: Schmidt Bence







2016. január 2., szombat

Meglepő közjáték...

Rendhagyó bejegyzéssel élnék, nagy meglepetésemre megjelentem legnagyobb horgászportálunk éves békéshal szavazásán! :) El sem hittem. Annyira persze nem állok jól, hisz vannak ennél szebb és érdekesebb halak, de azért nagy öröm volt! :)

http://www.haldorado.hu/articles.php?articleid=4722

Itt láthattok, a dévérkeszeg az enyém.

Csak gondoltam, megosztom. :)


Bence

2016. január 1., péntek

Visszaemlékezés az elmúlt évből - 2015 kezdete

   Ez év augusztusában indítottam el a blogom. Ezt néha túl késeinek érzem, sok történet van, amit szívesen vetnék papírra. Természetesen ez a blog frissességének és lényegének a rovására menne, így alapvetően kerülni fogom. Nagyjából kialakult egy ütemezésem a bejegyzések megjelenésében, heti rendszerességgel adok egyet ki a kezeimből. Ezt nagyjából szeretném megtartani, hisz tudom, hogy sok horgász - köztük jómagam is - télen csak "szobapecázik", keresgél az írások, videók közt, felidézve a jobb időket. Főleg azok, akik környékén nincsen jó téli víz, vagy ideje nincs rá, vagy egyszerűen csak ilyen hidegben már nem viszi rá a lélek hobbijának űzésére. Nálam szép időben, hosszú nappalok során még csak-csak összejön ez a heti egy írás, de ilyenkor már csak szabadság útján tudok eljutni valahová - szerintem ez szinte mindig kedvenc patakom lesz. Az pedig nincs közel, s nem is szeretnék mindig ugyanarról írni, úgy döntöttem hát, hogy ha visszább nem is megyek, 2015-ből előveszek 1-1 emléket.



   Minden bizonnyal sokan vagyunk úgy, ahogy bevezetőmben is említettem. Nem jutunk ki télen a vízre, és bizony pár hét, esetleg hónap után már nem tudunk megülni a hátsó fertályunkon. Így volt ez velem is. Akkoriban hozott össze a sors apukám munkatársával, akivel végül jópár alkalommal jutottunk ki főleg a Dunára, s kedvenc patakunkra. Akkor azonban még mindez a jövő zenéje volt. Hetek óta próbáltunk összehozni valamit, s végül egy közeli holtágon lyukadtunk ki. A Duna nagy volt, a patak úgyszintén - akkor még ráadásul nem is igen ismertük - és úgy voltunk, hogy csak egyetlen halat fogjunk legalább... Szerencsére kettőnk nézete nagyon hasonló ilyen téren, egyikőnk sem a nagyvadra vágyik, hanem egy kis kikapcsolódásra, egy kis élményre. Én vetettem neki fel az UL gondolatát, mely végül meghatározta az évünk.
   Itt kitérnék egy kicsit, több okból is. Egyrészt azzal kapcsolatban, hogy hiába én vetettem fel, nem volt lényegi tapasztalatom még a műfajban. Egy anno darabokra tört feederből eszkábáltam össze egy négy részes rövid kis botot, egy régi orsóval, és az elmúlt nyáron ezzel jártam 1-2 alkalommal patakra, s néha jászozni a Dunára. Jó volt, mert így simán befért a táskámba, akármerre voltam, velem volt. Viszont nem volt túl érzékeny, nem volt túl feszes. Wobblerből is csak egy-két nagyon kezdetleges, barát által készített házi volt, meg a 450 forintos GoldStar Bug. Szóval könnyűpergetés volt, de UL semmiképp.
   A másik, amire kitérnék, az az UL fogalma nálam. Nem fedi az általánosan elfogadott normát, meghatározást.
A megkezdett történetem előtti napokon kaptam meg az első pergetőbotom. 5000 Ft volt orsóstól, rátekert zsinórostól. Gondolom, ez a hihetetlenül alacsony összeg sokmindenkinek adhat okot felhördülésre, de egyrészt nekem ez fedi le az elveim, másrészt azért rengeteg pénzem sem volt rá. Energo Team Skill III nevű bot volt egy 2000-es kis orsóval.

Hű társ mindenben...
Nem tökéletesen fedi le azt a dobósúly tartományt, melyet "ultralightként" emlegethetünk, de nagyon feszes kis bot, nagy megelégedéssel használom azóta is!
Fogtam már ugyanis igazi, 0-6 grammos pálcát is a kezemben ebben a témában, de nem tetszett. Szeretem, ha azért a bot nem dolgozza ki tökéletesen a hal minden mozdulatát, s a kezemben is érzem azt. Szeretem, ha a keményebb szájú halak is biztosan akadnak. Szeretem, ha nagyobb csalikhoz nem kell egy másik botot vinnem, ha épp "stílust váltok". Remekül érzem vele a legkisebb domikat, akár gébeket is, de az idei 45-50 süllőmből egyetlen egy szabadult csak el, gerincességének hála. Ha kedvem szottyan, úsztatni is tudok vele. Igazi mindenes!
Na de erről ennyit. Ezzel kezdtem, s ezzel fejeztem be 2015-öt.
   Történetem idején mohóan berendeltünk egy adag apró Relax gumit, és kis horgokat - melyek túl nagyok lettek. Otthon gondolkodtam kicsit, fogtam egy kisméretű hosszúkás füles horgot, meghajlítottam, hogy felfelé álljon a szem, és rácsíptettem egy darab ólmot. Arany akrilt festettem rá, és feketével egy kis szemet. Nem volt tökéletes, de tán megfelel majd... Később aztán szakállmentes horgok helyettesítésére egyszerűen gombostűket hajlítgattam meg, s sörétólmot csíptettem rá. A téli-kora tavaszi kevés sügeres, kisbalinos, snecis horgászataim javát ezzel űztem! Jól működtek, és a halnak sem esett tőlük baja.

Mint dédapáink... egyszerű, de jó!
De akkor még nem tartottam itt. Elmentünk a közeli holtágra, s fohászkodtunk, hogy tapasztalatlanságunk ellenére legalább egyetlen pikkelyessel összehozzon a sors. Én két centis zöld twisztert tűztem apró tákolmányomra, s azzal emelgettem a videókon látott módon. Egyértelműen sügér volt a célhal.
A víz fele be volt fagyva. Első beállón hiába próbálkoztunk, nem volt semmi. A második egy stég volt, emelgettem mindenhol, eldobni nemigen mertem a csalit, mert a növényzet még ilyen hidegben is csak kevés horgászható vízréteget hagyott felül. Azért igyekeztem keresni egy lyukat, találtam is egyet - igaz, ott meg egy bokor volt. Bedobtam, s lassan pöcögtettem magam felé, mikor a kristálytiszta vízben megvillant valami. Meg is jegyeztem társamnak meglepettségemben, hogy "van ott valami!". Bevágtam, s rövid kis küzdelem után kiemeltem életem első pergetett sügerét! Fülig ért a szám, ennél aztán nem is kívánhattam többet, idei első pecán, ismeretlen módszerrel, félig saját műcsalival pláne!

Kis csíkos bandita!

Ő egy későbbi horgászat alkalmával érkezett, már a saját készítésű, gombostű-jigre! :)

Hát több nem is jött aznap. Így zajlott az első horgászatom 2015-ben. Kezdésnek jó volt, de azért mindketten másra vártunk, főleg a domolykókat akartuk végre megkergetni. A számunkra akkor még ismeretlen patak azonban nagy volt egész télen, s mivel messze is folyik tőlünk, inkább megvártuk vele a márciust.
Úgy képzeltem, hogy addig pihentetem frissen vásárolt pálcám, azonban február második felében lakhelyemtől pár száz méterre egy hajó alatt összegyűltek a küszök. A snecizésben túl sok örömet önmagában nem lelek, úgy határoztam hát, hogy fogok párat műcsalival! Először kis twiszterekkel próbálkoztam, kevés eredménnyel. Sok volt a küsz, fogtam közülük véletlenszerűen, de tudtam, van ennél jobb. Ekkoriban nézegettem bőven a videókat, s találtam leírásokat a "tenkara" nevű módszerről, mely gyakorlatilag egy leegyszerűsített legyezés, egy hiperérzékeny, spiccbotszerű bottal. No, hát én megalkottam a parasztváltozatát.
Fogtam egy négyméteres spiccbotot, fűztem rá 20-as fluorocarbon zsinórt, a végére pedig egy kis horgot, melyre vagy kezdetleges, pirosas legyet kötöttem - na jó, inkább cérnacsomót -, vagy szakadt kis fehér twiszterből kicsíptem egy kis darabot, mely így a bordái miatt csontira hajazott. Lementem, és elkezdtem suhogtatni. 4-5-ször csak megérintettem vele a vizet, aztán a következőre rajtahagytam, hogy az addig magukat felidegesítő snecik elkaphassák a csalit.
A sikeressége minden várakozásomat felülmúlta. Jószerével minden bent hagyott cuccra akcióm volt, felét tudtam nagyjából megfogni. Nagyon élménydús pecák voltak, hisz így gyakorlatilag sokszor másodpercenként suhintottam egyet a hosszú bottal! Ennél sportosabb módszer snájdereink becserkészésére nem sok lehet. :)

Tökéletes akadás...

...a kis fehér álcsontira

Néha ők is beköszöntek...

Nőjetek nagyra!
   Néha melléktermékként megjelentek a kisebb balinok is, de a legérdekesebb anektdotám a szél apró hajtóihoz fűződik. Szürkült már, s bőszen suhogtattam. Egyszer aztán a szokásosnál picivel nagyobb ellenállás köszöntött. Nem volt túl meglepő, hisz beestek a suhanc balinok is néha. Mikor aztán megláttam, hangosan felnevettem, hisz a 14-es sneciző horgon egyszerre két küsz fityegett! Sajnos szakáll nélküli mivolta miatt gyorsan leverték magukat, így kép nem készülhetett, de egészen elképesztő látvány volt, lehet, hogy soha életemben nem látok ilyet!
   Azért természetesen néha a balinokat is űztem, még ha nem is túl gyakran.
Tán a harmadik horgászatom lehetett ott, s kicsit korán értem ki, társam még nem volt ott. Először wobikat és körforgókat húztam, de nem ragadozott az őn. Feltettem egy 2,5 centis kis csillogó zöld twisztert, s emelgettem minél lassabban, néha gyorsan húztam, mint nyáron... semmi. Végül feltettem egy ugyanakkora barna, kétfarkú gumit. Pöcögtettem végig a komp mentén, mikor egyszer csak ki akarta venni valami a kezemből. Márpedig az nincs jól, úgyhogy nem engedtem. A nézetkülönbség eredménye egy karikába hajló pálca, röviden felsíró fék lett, s új botom első rendesebb tesztje. Végül csak megszelídítettem a kiló körüli balint, és tarkón ragadtam. Megkértem egy arra járót, hogy készítsen pár fotót - szerencse, év elején még nem gondoltam blogra, nem dokumentáltam rendesen, ahogy az a későbbiekből ki fog derülni, vagy az ezt megelőző képekből már meg is történt -, majd visszaengedtem.

Februári szépség... :)
   Visszaemlékezéseim itt fejezném most be. Most veszem észre, hogy elég hosszúra nyúlt... igyekeztem úgy megírni, hogy benne legyen az év és módszerkezdeti próbálkozások szegényessége, egy kis "önismertető" és azért némi érdekesség, normális hal is. Remélem, valamelyest sikerült!