Amint utolsó
blogbejegyzésemben olvashatjátok, néhány nap erejéig fényképezőgép
nélkül maradtam. Naná, hogy hogy éppen másnap jön velem szembe egy
csodálatos este...
Horgászbarátommal
kedvenc patakunknak egy olyan szakaszát látogattuk meg, amelyen még
csak futó próbát tehettünk. Kies helyre vitt autója, a világ végére egy
kis falu közelébe.
Már kiszálláskor megfogott a hely. Az addig
bejárt részeket is gyönyörűnek tartottam, de ez... Zabolátlan,
változatos, kanyargós, elképesztő vegetációval, szemét, s általában
emberi kéz nyoma nélkül. Két, viszonylag magas part közt futott tova, a
múltkorihoz képest nagy sebességgel és zavarosabban az esőzések miatt.
Kezdetben
nem derült ki, mennyire szép nap is lesz ez. Keservesen indult nagyon. A
zavaros, sodró víz, s talán a hirtelen lehűlés miatt is a halak
kapókedve drasztikusan lezuhant. Negyed óra próbálkozás után úgy
döntöttem, előhúzok egy könnyed kis úsztatós cuccot, hogy legalább a
biztos halam meglegyen, s itt a múltkor láttam olyan gödröket, amiben
láttam némi fantáziát.
Csakhogy a sebesen áramló víz miatt most
ezek a helyek is nehezen voltak meghorgászhatóak. Álló rész nem is
volt, úsztatni fenékközelben meg nem lehetett, mert sok a növény a víz
alatt is. Azért 1-2 szép sügért, s néhány bodorkát kikaptam egy gyönyörű
zugból, s eztán vissza is váltottam pergetni. Eközben társamnak
semmi... Azonban egyszer csak meghajlott a finom pálcája, s a
hal vad csapkodásba kezdett, a víz felszínén. Látszott, hogy nem egy
óriás, de vöröses uszonyai voltak... nagyjából egyszerre ismertük fel,
hogy jász volt a horgon! Alaposan megmosolyogtuk, ugyanis úton idefelé
azt mondta nekem, hogy figyeljek, ma jönni fog a jász. Erre csak
nevettem, még soha egyetlen darabot sem fogtunk ezen a vízen, miért mondja ezt? Erre
itt van. Olyan 20-30 dekás forma, kellemes példány volt.
El is küldtem lottót venni.
Ezután
jó ideig semmi. Kicsit újra visszacsatoltam az úsztatós cuccot. Lassan
elértünk ahhoz a kanyarhoz, amelyig a múltkor jutottunk.
Továbbmentünk... és csodaszép kép tárult a szemünk elé. Az eddigi
szakaszt is gyönyörűnek, vadnak véltük, de ezután... hirtelen kanyarok,
szinte egész vízterületet elfoglaló fűzbokrok, sűrű gyalogakác, s kisebb nádasok adtak
minden egyes méterének új arculatot. Egyre nehezebb volt azonban lejutni
a parthoz. Az első helyen, egy kanyar belső ívénél terveztem az utolsót
úsztatni, volt is egy langós, álló víz egy nagy bokor mögött. Jött egy tenyeres sügér... majd kicsit lejjebb engedtem, s a
villámként eltűnő úszóra reagálva máris egy vad domolykó küzdött a
horgon. Hohó! Erre már talán több úszkál kedves kis halainkból. Nagy
nehezen megszákoltam, s útjára eresztettem a 30 centi körüli domit.
Nélküle sem kell már hazamenni, azonban mégsem volt az igazi, hisz a
pergetve fogottak sokkal nagyobb élményt nyújtanak...
Lassan
a Nap már a fák csúcsához közelített. Nem szürkült, de egy picit már
csípősebb kezdett lenni a levegő. Eltettem a gilisztát és az úsztatós
pakkot, majd újonnal vásárolt tinymet kapcsoltam a karabinerbe. Eközben
társam már domolykót szákolt - nagy nehezen, befutott egy bokor alá a
saját oldalán, olyan meredek part van, hogy nem is látta, hol van és mi
történik, de végül csak sikerült... Sárga kenart hunterra jött.
Nem érkezett érdeklődés a tinymre. Váltásra szántam el magam, tán a
zavaros víz miatt nem működik a fekete szín, tán lejjebb kell keresni
őket, hisz semmi szedés nem volt. Társam elmondása szerint is finoman
megtolt csalira vágott be, s amúgy is, szedés sem volt sehol. Nem volt
az az igazi megszokott vehemencia bennük...
3,5 centis
hornet került hát a kapcsomba, amely világosabb színű, kishalas, és
mélyebbre is kúszik a víz alatt. Tán a másodikat dobtam a túlpart
bokraihoz, mikor megtolta valami. Abban sem voltam biztos, hogy hal
volt, olyan finoman. Aztán újra így tett, de annak már odahúztam, s már nyargalt
is a vonal túlsó végén domolykó barátunk. Akár az előző, ez is súrolta a
30 centit, ez már itt bőven a szép kategóriába sorolható.
E két hallal aztán mindkettőnknél megindult a lavina. Nem tudtuk, hogy
csak az új, búvóhelyekben gazdagabb, s szélesebb - emiatt lassabb
sodrású - szakasz miatt, vagy a közelgő este okán, de elkezdtük fogni őket, majd minden
beállónál volt akciónk, s a zömét halra tudtuk váltani. Ami fura volt,
hogy igazi, heves rávágásunk tán 1-2, ha volt, épp hogy megtolták csak
mind, arra kellett odavágni. Estig szerintem mindketten tíz darab felé kerültünk,
ebből a harmincas méretből.
De nem is ez volt az
oka, hogy az idei egyik legszebb napom volt. Ahogy hűlt az idő, a
kanyargó patak fölé gyönyörű formákat festett a gomolygó pára. A semmi
közepén, háttérben a naplementével, mélyen zengő szarvasbőgést hallgatva
ugráltunk egyik helyről a másikra, mint egy kisgyerek a cukorboltban.
Csodáltuk az imitt-amott elsuhanó jégmadarakat. Nem győztünk betelni az
életérzéssel, s csak mutogattuk, hogy ez mennyire szép, és az mennyire
gyönyörű. Közben persze egyre jobban megindultak a halak is, s
tenyerünk börtönéből mind újra belesimultak a csendes, sejtelmes
vízbe.
Aztán lassan mennünk kellett. Pedig mindketten
bármeddig elzarándolkoltunk volna még, de ránk sötétedett, s a kapások
is megszűntek. Visszaérve, összegezve mind a ketten úgy éreztük, hogy
valahol itt van az a tökéletes harmónia, amit a természet adhat.
Áhhh... ahogy olvasom e sorokat, azt hiszem, kudarcot vallottam. De hát... nem is lehet leírni a leírhatatlant... :)
Megesett: 2015.09.09. Írta: Schmidt Bence
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése