Úgy gondoltam, ideje színesítenem írásaim egy olyan bejegyzéssel, mely nem konkrét horgászatról, hanem a halak és emberek kapcsolatáról szól. Mivel a saját véleményemet írom le, biztos akadnak, akik nem értenek egyet a mondandómmal, de hát mindenki más, így is van rendjén. Mindent a teljesség igénye nélkül írok le.
Két fő témára bontottam a mondandóm. Először egy lerágott csonttal kezdenék. Nem is fogom ezt túlzottan részletezni, hisz mindenki által ezerszer látott és olvasott problémák. Leginkább a társadalom kevéssé kulturált részére vonatkoznak.
Szerencsére a fiatalabb generáció már javuló tendenciát mutat. Több a hallal szembeni tiszteletteljes bánásmód, függetlenül attól, hogy épp elviszi, vagy épp visszaengedi-e a zsákmányát. De még mindig rengeteg olyan emberrel találkozom például a patakon, akik a domolykót bodorkának hazudják, és a nap végére velük telik meg a szák. Nemhogy nem tartják be a darab- és méretkorlátozást, még csak engedélyt sem váltanak ki. Pedig ha akár csak havonta egyszer végigmennének ellenőrzésre jogosult csapatok, már egész más lenne a helyzet...
Megesett tavasszal egy olyan eset, hogy kollégámmal pergettünk. Lebattyog az öreg, bedobja az úszósát, és úgy adja a szerencséje, hogy le sem teszi a botot, már viszi a ponty. Volt vagy 20-22 centi. Szákba tette, mire pörölni kezdünk vele.
Rendőrséggel való fenyegetőzéshez kellett eljutni, mire visszadobta a zsákmányt. Mikor mondtuk, hogy biztos még engedélye sincs, azt mondta, hogy tévedünk, és nála van az 1800 Ft-os engedély.
Csakhogy a bökkenő az, hogy már több éve nem az említett összegért lehet azt kiváltani, hanem 2000 Ft-ért (2000! Egy évre! Egy nap alatt vissza lehet fogni, miért nem lehet megvenni...?).
De ez még a jobbik eset. Ismert bandák mennek végig rajta kosarazva, zsákszámra viszik el a halat.
A Dunán, és persze gondolom majdnem minden más vízen természetesen ugyanaz a helyzet, csak oda mostanában keveset jártam. De mindenki ismeri szerintem például azt a szitut, mikor májusi-júniusi áradásokban megtelnek bizonyos helyek kis harcsákkal, és módszeresen kifogják őket mind. A szintén mohó süllőkkel, csukákkal a helyzet ugyanaz. És ezzel még az is maga ellen tesz, aki ezt a zsákmányt kifogja. Ha megmaradnának, sokkal nagyobb halbőség lenne mindenhol, jóval nagyobb átlagsúllyal... De erről több szót nem szeretnék ejteni, hisz tényleg eléggé lerágott csont. Így is jobban elmerültem ebben a részben, mint terveztem.
Jöjjön a második rész: a "kulturált hülyeség". Annak is az első része az elvek problémája. Lassan kifejezett táborokra bomlik a horgásztársadalom. Van, aki azt veti meg, aki hazaviszi a halat, mások azt, aki megfogja, és visszaengedi. Vannak, akik szidják a "kockatavas" horgászokat, vannak, akiknek csak ez jutott, mert nem élnek természetes víz közelében, és szidják a kockatavas horgászokat szidó horgászokat. Végül vannak azok, akik szidják, azokat, akik szidják a... na, inkább nem írom végig. Vannak, akik utálják a modern vívmányokat, mint a halradar, hallisztes bojlik, pelletek, etetőhajók, és sorolhatnánk a végtelenségig. Aztán vannak, akik erre esküsznek, mert bizony vannak helyek, ahol elengedhetetlenek a sikerhez. Vannak, akik kisebb halakkal is jól érzik magukat horgászat közben, míg vannak, akiknek a gigászok elejtése a céljuk. Vannak, akik szerint a tiszteletteljes bánásmód szinte csak halbölcsőben-matracon lehetséges, kaptam már olyan választ egyik leghíresebb-leghírhedtebb horgászunktól, hogy nem jó az egyik képem, fűbe nem fektethetjük a halat, mert az etikátlan. Hát, biztos jó az a védőeszköz, és aki tudja, használja, de elnézést, én egy könnyűpergetéses barangolásra, például semmiképp sem tudok ilyet magammal vinni, és gondolom más sem. És néha muszáj letenni, előfordul, hogy a tarkófogás valamely okból - pl. veszélyesen kiálló hármashorog - nem lehetséges. A magam részéről mondjuk gondolkodom valami kis megoldáson, valami apróra összecsukható, házilag összeszerkesztett mini-matracon. Aztán vannak, akik mondjuk sügérre szeretnek horgászni, és vannak, akik például pontyra. Előbbi az utóbbi célpontjait zsírpacninak titulálja, fordítva meg apróhalnak, amire értelmetlen horgászni.
És még véletlenül sem lehetne tiszteletben tartani a másikat... Nyilván itt csak a szabályok keretein belül horgászókról esett szó. Vízpartokon, és "szájhorgászat" (különböző fórumokban felcsattanó viták) esetén is előbukkannak ezek a különbségek.
Lássuk a kulturált hülyeség második, számomra magasabb fokát. Azt, amely központilag, törvénybe fogva pusztít. Lássunk egy-két viszonylag friss szabályt. Például az ezüstkárászét. Mint tudjuk, nem szabad visszaengedni... Igen, rettenetes bűnt követtek el azzal, hogy emberek keze által betelepültek a vizeinkbe, hogy szintén emberek nevelték, telepítették, s terjesztették szét minden vízben, hogy aztán tájidegennek minősítsék, és halomra lehessen gyilkolni. Pedig ugyanúgy joga van az élethez, mint bármi/bárki másnak. Más a szememben például a géb esete, mely úgy tolakodott ide, na, ő valóban egy nemkívánatos hívatlan vendég. Mint ahogy az emberek, s fejlettebb állatok körében is így van, ez ellen védekezni úgymond természetes jogunk. Nekem személy szerint ezzel nincs bajom. Kárásszal, amurral, busával annál inkább. Nem tehetnek róla, hogy idehozták őket... Képzeljük el, ahogy elvisznek minket valami új helyre, mert hogy ott így mindenkinek jó. Aztán egyszer csak úgy gondolják, hogy mégsem, és lemészárolnak minket. Mégis mennyire igazságos ez? Szerintem az ilyen esetekben csak úgy tud jól eljárni az adott horgász, ha igyekszik betartani a szabályokat, de ha van, amely ellenkezik az erkölcsi értékekkel, akkor legalább elgondolkodik, mit is tegyen. Ha kell otthon, nyilván elviszi a példának okán említett kárászt, de csak azért ne visz el sokadik alkalommal is tíz kilót, mert a szabály nem engedi a visszaengedést, és neki amúgy nem is kellene. Biztos sokan vannak így, nem csak én!
Ilyen esetekben természetesen nem mi engedjük azt vissza, hanem rajtunk kívül álló dolgok történnek. Kiszakad a szák, kiugrik a kezünkből, vagy ahogy hárommal ezelőtti cikkemben írtam: "Nem sokat kellett várnom, hamar elkezdett bukdácsolni, az apró horgon felkínált három szem csontit egy apró kárász kívánta meg. Ekkor furcsa események sorozata történt. Megcsúsztam, a hal kiugrott a kezemből, egyenesen egy gém szájába, aki igyekezett átrepülni vele a patak felett, de nem tarthatta jól, így ezüstkárászunk visszazuhant a vízbe. Ez a hiteles történet. Még szerencse, ugyanis visszaengedni már nem szabad... " Nálam bármily hihetetlen, de rendszeresen megesnek hasonló történések.
Aztán itt vannak a kormoránok. Én sem szeretem, ha ott vannak a kedvelt helyeimen. Valóban elég sok kárt okoznak a halállományban, sokat megesznek. No, azért töredékét annak, mint az emberek, de tényleg sokat. És emiatt bizonyos helyeken és időben akár vadászatot is engedélyezik rájuk, mert "kárt okoz a horgászturizmusban".
Hát igen. Szégyellje is magát az a szerencsétlen állat, aki azért fog halat, hogy életben maradjon, s ezzel kicsit rontja "szerencsétlen" emberek helyzetét, akik hobbiból, esetleg némi táplálék-kiegészítés miatt horgásznak rájuk.
Szóval a fent leírtak azok a hirtelen eszembe villanó esetek, amikor bizony szinte szégyellem, hogy horgász vagyok...
Mivel mindez teljesen szubjektív volt, remélem, senki nem veszi támadásnak! Legalábbis senki, aki a szabályok szerint jár el. Ezt a blogot pedig tudomásom szerint javarészt ilyenek olvassák. :) Onnantól kezdve meg, hogy ez teljesül, mindenki horgászata történjen a saját erkölcsi és etikai mércéje szerint, az általa kedvelt helyen, általa kedvelt időben, általa kedvelt módszerrel és általa kedvelt halra horgászva. De azért szerintem amennyire lehet, és hobbink természete okozta paradoxona engedi, tiszteljük a zsákmányunk, s minden más élőlényt is, függetlenül attól, hogy a táplálékláncban felette állunk!
2015.12.03. Írta: Schmidt Bence
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése